„Színház az egész világ…” – interjú részletek a Színházi Világnap alkalmából

Ma – március 27-én – van a Színházi Világnap. Korábbi interjúinkból emelünk ki olyan idézeteket színészektől, rendezőktől, társulati vezetőktől, melyek érdekes és tanulságos vélemények, gondolatok a színházról és a színjátszásról.

Lovas Rozi, a Radnóti Színház színművésznője:

„Szerintem alapvető cél minden alkotó folyamatban, hogy hasson. Ez sok mindenkin múlik, rendezőkön, írókon, dramaturgokon, zeneszerzőkön… A 10 című darabunk főpróba utáni első előadásán például olyasmit éltünk át, amivel eddig soha nem találkoztam. A közönség egy emberként állt fel és óriási vastaps volt. Eszméletlen élmény volt mindnyájuknak, akik ott voltunk aznap este a színházteremben. Az elejétől kezdve éreztük, hogy most teljesen egy nyelvet beszélünk a közönséggel. Lehet, hogy azóta volt már hibátlanabbul sikerült előadás, mégsem történt meg ez a hatás. Ehhez a nézők is kellenek.”

Sándor Péter színművész, jelenleg az Operett és a Spirit Színházakban látható főszerepekben:

„Novák Eszter azt tanította, hogy mindig gondolattal menjünk be a színpadra. Annál nincs szörnyűbb, amikor nem tudjuk, hogy miért állunk ott? Istvánból és Júdásból is a kétségbeesés fájdalma szakad ki. Keresik a kérdéseikre a választ, de nem találják. Hányszor van ilyen az életünk során? Nekem ezt kell valahogy átadnom a szerepeimben, és ha sikerül, akkor ezek a színház katartikus pillanatai.”

Nemes Zsófia táncművész, a PR-Evolution művészeti vezetője és koreográfusa:

„A táncnak hatalmas szerepe lenne abban, hogy közelebb tudjuk vinni az embert azokhoz az érzeteihez, amit a mozgás közvetíteni tud számára. A valódi érzelmeinket sokszor nehezen tudjuk kifejezni a szavakkal, sőt, talán nem is lehet mindent … Nekem mindig fontos, hogy az előadásomnak legyen aktuális üzenete és az, hogy megnyissam a néző érzelmi világát, mivel az előadás érzetek és képek megjelenítése. Lehet, hogy kell egyfajta érzékenység és nyitottság a befogadó részéről, hogy ez átmenjen, de én arra törekszem, hogy sikerüljön.”

Wunderlich József, a Vígszínház színművésze:

„Az én felelősségem abban nyilvánul meg, hogy alázattal vagyok a szöveg, a rendező és a kollégák irányában. A színész felelőssége szerintem eddig tart és addig, hogy előadásról előadásra ne szálljon el abban a tudatban, hogy a szerep ő maga. A szerep ilyen értelemben nem az enyém, és nem csinálhatok vele azt, amit akarok. Sosem csinálom azt, amit akarok, mindig meg vannak a határok húzva számomra, mindig adottak azok a korlátok, ameddig én, mint színész elmehetek. A lehetőségeken belül természetesen nagyon erősen törekszem arra, hogy a saját szabadságomat is meg tudjam élni.”

Hegedűs D. Géza, a Vígszínház színművésze, a Színművészeti Egyetem rektor-helyettese:

„Színház a színházban” témájú drámákról: „Ez egy nagyon ősi dolog. Megjelenik már Shakespeare Szentivánéji álmában, Moliere-nél a Versailles-i rögtönzésben, vagy Sütő András Álomkommandójában, de mondhatom Spiró György Imposztorát, és igen, a Bíborszigetet, vagy a Radnótiban most látható A művésznő és rajongói előadást. Hosszasan sorolhatnánk. A színház tulajdonképpen a külvilág, a társadalom metaforája. A színházban is jelen van a gazdasági szakember és a kétkezi munkás is, tehát valamennyi társadalmi réteg leképeződik. A színháznak is megvan a bürokratikus szabályrendszere, ami szerint működnie kell. Próbarend van, időbeosztás van, előadás van. Rengeteg a szerevezési feladat. A színház a maga komplexitásában valóban egy metafora.”

Ebrahim Poshtkoohi (Irán) fizikai színházi rendező:

„A beszéddel lehet hazudni, de a testtel nem. A mozgást nem lehet félreérteni a színpadon, de a szöveget sokféleképpen lehet interpretálni. A testünket sokkal tisztább és őszintébb kifejezőeszköznek tartom, mint a beszédet. Jerzy Grotowski lengyel színházi rendező mondta, hogy a 20. század nagy felfedezése az atomenergia mellett az emberi test. Pontosabban az emberi test újra felfedezése. Mindnyájan része vagyunk a kollektív tudatnak, és a testünk mozgása által tudjuk legjobban kifejezni az individuumunkat.”

Kerekes Vica színművésznő:

„Számomra az a jó rendező, akivel jól dolgozni, és akiben tudok hinni. Nem erőszakol rám semmit, nem kényszerít. Pontosan elmondja, hogy mi van a fejében, aztán hagyja, hogy alkosson a színész, amire aztán reagál. Ez a fajta rendezői hozzáállás, a közös alkotói munka nagyon áldásos számomra. Ha valaki nagyon erősen kényszerít valamire, és még a gesztusokat is le kell utánoznom, akkor azt érzem, hogy nincs rám igazán szükség. Akkor egy báb vagyok, mert nem kíváncsiak arra, hogy én mit gondolok a szerepről, és úgy veszik, hogy itt egy színész, akinek nincsen agya.”

Gerner Csaba, a Másik Produkció rendezője:

„Minden percét élveztem az Egy perccel tovább című dráma rendezésének. Nagyon fontosnak tartottam, hogy  a darabban felmerülő kérdések, helyzetek az előadásban is tisztán és a megfelelő hangsúllyal legyenek jelen. Mivel a dráma az én kérésemre íródott, így volt bennem egy olyan megfelelési vágy is, amivel az addigi pályafutásom során még sosem találkoztam: a saját elvárásaimat kellett beteljesítenem. Ez minden esetben jelen van egy rendezés kapcsán, de ebben a helyzetben volt valami plusz.”

Boros Martin, a STEREO AKT társulatvezetője és rendezője:

„…minden előadás egy olyan szavak nélküli párbeszéd is egyben, melynek tartalma nem tud létrejönni, ha a nézők nem teszik hozzá saját részüket. Kicsit olyan, mint egy vers, vagy egy táncelőadás – szemben egy dramatikus előadással-, ahol egy történetet, hogy ha az ember le tud követni nézőként, azt gondolja, hogy már a részesévé vált. Ha táncelőadást nézel, a saját asszociációid határozzák meg, hogy milyen élménnyel távozol. Ez a hatást jelezzük a STEREO AKT névvel.”

Epres Attila, az Örkény Színház színművésze:

„Csortos Gyula úgy fogalmazta meg egyszer, hogy amikor elkezdünk ismerkedni a szereppel egy olvasópróbán, akkor azt úgy kell elképzelni, hogy az egy hatalmas, három-négy méteres alak, nekünk pedig azt kell megtöltenünk személyiséggel. A valódi emberek igaz történetei talán még tartalmasabbak, még egy kicsit többet kell dolgoznunk vele. A való élet mindig sokkal színesebb és sokkal váratlanabb fordulatokra képes, mint azt bárki valaha is elképzelte. A legegyszerűbb emberek mögött is fantasztikus történetek lapulhatnak.”

Pokorny Lia, a Centrál Színház színművésznője:

„…van olyan előadás, amikor a színész azt érzi, hogy a közönség nincs vele – ami egyébként nem mindig igaz, ez lehet a saját frusztrációnk is. Előfordulhat, hogy aznap egyszerűen energetikailag egy csendesebb, befelé fordulóbb közönségünk van. De a színész, mivel rettenetesen merít ebből az energiából, érzékeli ezt, így kétségbe tud esni. Ilyenkor jó, ha ott van egy partner, akivel legalább egymásra nézhetnek nyugtatásként. Vannak olyan finom jelek, amiktől azt érezhetjük színészként, hogy akármilyen is a közönség aznap este, vagy akármennyire félünk attól, hogy nincsenek velünk, meg tudjuk őrizni azt a nyugalmat, mert ott a másik, aki stabilan tud velünk jönni.”

Kováts Adél színművésznő, a Radnóti Színház igazgatója:

„A színháznak mindig fontos dolgokról kell beszélnie. Ez a legélőbb műfaj, mert a színház egy velünk létező jelen és változó valóság. Estéről estére tud más lenni. Ezért van az, hogy egy-egy kedvenc darabját az ember többször is megnézi. Ugyanakkor a szórakoztatás is célja a színháznak, megkönnyíteni a mindennapokat. Ha úgy megy ki az ember a színházból, hogy igazán felszabadult estéje volt, az is jó, de az is, ha könnyes szemmel lép ki. Mindenképp történnie kell valaminek a nézőben. Változást szeretnénk elérni. Akkor vagyunk a leghatékonyabbak, ha ahhoz a közönséghez szólhatunk, aki ért és érez minket.”

Illésy Éva színművésznő:

„Nem gondolom, hogy maga a monodráma, mint műfaj az, ami hat. Ebben az előadásban az hat, hogy egy ilyen térben adjuk elő, hogy totál fényben az emberek szemébe nézve beszélek a gondolataimról. Elfordulhatnak, és van, aki meg is teszi, de volt, aki visszanézett, és olyan is volt, aki reagált is. Őhozzá biztos, hogy eljutnak ezek a gondolatok.  Muszáj rám koncentrálni, mert én vagyok az egyedüli ember a színpadon, és ezért szerintem talán jobban eljut az emberekhez az, hogy mit akarunk mondani.”

Jordán Tamás színművész, a szombathelyi Weöres Sándor Színház igazgatója:

„Ennyi idős korban már nem lehet tudni, hogy az egészségi állapottal mi van. Most nagyon sok feladatom van. Azt hiszem, amíg tudok, játszani fogok. Keresett portéka vagyok tulajdonképpen, s hogyha bírom, nincs problémám azzal, ha a hónap minden napján is kell játszanom.”