Színház a függöny mögül – Rendhagyó színházi beszámoló

Különleges színházi beszámolóval jelentkezünk, ugyanis ez alkalommal nem mint néző, hanem mint színész voltam jelen a Szegedi Miniszínháznál a múlthéten.

Kevesen tudják rólam, de még az egyetemi tanulmányaim idején a színészettel is megpróbálkoztam. A Szegedi Miniszínháznál dolgoztam és mivel semmilyen színészi előképzettséggel nem rendelkeztem, ezért leginkább mint beugrós szerepeltem. Így történhetett meg, hogy egy hete olyan hívást kaptam, amiben a fent említett társulat vezetője felkért, hogy szerepeljek egy aktuális darabjukban.

Pár szóban először magát a színházat jellemzem. Egy utazó társulatról van szó, akiknél előre rendelhetnek cégek, községek, valamint intézmények előadásokat. A legtöbb esetben oktatási intézmények kérnek tőlük fellépést, így túlnyomó többségben gyerekeknek játszanak, ahogyan erre a nevük is utal, de repertoárjukban felnőtt darabok is találhatóak.

Szóval, náluk próbáltam ki magam, mint színész, és tőlük lestem, tanultam el eme foglalkozás csínját-bínját, de idővel egyéb foglalatosságaim miatt – mint a Corn & Soda és újságírói munkám – sajnos, már nem maradt időm arra, hogy továbbra is náluk dolgozzak. Útjaink hát elváltak, de nem véglegesen. Pár év kihagyás után a színház igazgatója felhívott és elmondta, hogy emberhiányban szenvednek, ezért szüksége lenne egy beugró színészre, ő pedig rám gondolt. Nosztalgikus érzelmektől megrohamozva kapásból el is vállaltam. Szabadságot vettem ki a munkahelyem és rohantam is a színházba, hogy átvegyem a szerepkönyvem.

„Mit hozott a Mikulás?” Állt a fehér papír fejlécén. Belőlem pedig azonnal kibukott a kérdés, hogy végül mit is vállaltam el? Kiderült, hogy a darabban nem csak a Mikulás leszek, hanem még a kutya, a mesélő és a farkas is. Na ja, gyerekdarab, mit vártatok, mit vártam? Volt kolléganőm, kit szintén beugrósnak csábítottak vissza, a szarka és a krampuszt szerepét kapta, az a kollégám pedig, aki még most is a cégnél dolgozik, mint szervező, pedig a rókát alakította. Velük kezdtem el próbálni a darabot Szeged külvárosában, egy kertes ház pincéjében, ami a színház próbaterme.

Szövegmemorizálással, karakterhang kereséssel, és a színészi énem újra megtalálásával telt az első pár nap, mert ahogyan kiderült, a színészet nem olyan, mint a biciklizés. Itt kilehet jönni a gyakorlatból.

A színészkedéshez elengedhetetlen, hogy felszabadult legyen az ember. A hangunknak be kell tölteni a teret, ami egy hangoskodó gyereksereggel teli teremben azt jelenti, hogy szinte ordítanunk kell, de úgy, hogy a karakter hangja ne vesszen el, és mégse legyen az ordenáré kiabálás. Ehhez kell még hozzávennünk a színpadi mozgást, és azt a nem kevésbé fontos tényezőt, hogy mindig át tudjunk lényegülni az általunk alakított szereplővé. Ez utóbbival, úgy gondolom, nem gyűlt meg annyira bajom, mint a hangom megtalálásával, még úgyis, hogy egy darabban négy különböző alakot keltettem életre.

A fellépés napja csupán 5 próbanap után jött el. Hajnali találkozó, pakolás a kocsira, és egy 3 órás autót következett. Őszintén bevallom, hogy izgultam. Nem kicsit, nagyon. Gyerekeknek készült az előadás, de ettől talán csak még inkább nőtt bennem az izgalom, mert ők a legőszintébb közönség. A társulat mantrájával nyugtattam magam, miszerint minden óra egyszer eltelik, történjen abban bármi.

Miután a GPS-el is nehezen megtalálható helyszínre értünk, még fél óránk volt a kezdésig. Rutinos kollégáimmal a díszletépítés pikk-pakk ment, de minél közelebb érkezett a kezdés perce, annál inkább nőtt a feszültség bennem. Felvettem a mesélő ruháját, és mikor már észbe kaptam, ment is kezdőzene, jelezvén, itt az idő, hogy a függöny elé sétáljak.

Az izgalom helyét egy csapásra átvette a szereplés öröme, mikor a gyermekzsivaj egy szempillantás alatt megszűnt, és az összes apró tekintet rám vetült. A hangom már másé volt, nem én álltam kint, hanem a mesélő. Majd az említett egy óra valóban úgy telt el, hogy szinte észre sem vettem.

Érdekesség, hogy bár megszámolni is nehéz lenne hányszor bakiztunk előadás közben, a közönségből még a felnőttek sem sejthettek ebből semmit, ugyanis ők nem tudják, mit kéne a színpadon látni. A hibáinkat csak mi, szereplők ismerjük. Mikor éppen nem azt mondjuk vagy tesszük, ami le van írva, akkor az improvizáció veszi át a betanult szöveg helyét, és ahogyan azt már említettem, kollégáim olyan szintű rutinnal rendelkeznek, hogy azt a hatást kelti, ez bizony így volt megírva.

Az én meglepetésem csak ezután következett. Nem egy, hanem egymás után két darabot adtunk elő ugyanazon a helyen, fél óra szünettel. Kevesebb bakival és a színfalak mögött már nyugodtabb hangulatban, de a nézők felé szinte ugyanolyan előadással.

Függöny össze, vetkőzés, átöltözés, pakolás, számlaintézés, majd szintén egy 3 órás út, ezúttal hazafelé. Ilyenkor már fáradtak vagyunk, mégis úgy gondolunk vissza az elmúlt órákra, hogy örömet és szórakozást vittünk el rengetek gyermek kis szívébe, ennél pedig nincs is jobb érzés a világon olyan ember számára, aki színészettel foglalkozik.

A folytatás? Nem ez volt az utóbbi napokban az egyetlen beugrásom, mert sajnos egy kollégám lebetegedett, így az elmesélt nap után ismét útra keltem a színházzal, sőt még a jövőhéten is apróságokat fogunk szórakoztatni. Amennyiben kíváncsiak vagyok azokra a történetekre is, jelezzétek az hozzászólásként, és akár egy cikksorozat is lehet eme beszámolóból. Hogy azokban mit várhattok? Részletesebb leírásokat az utakról, mi történik a színfalak mögött, amiket senki sem lát, és hogy milyen egy utazó színész élete.

Amennyiben valaki kedvet kapott volna a színjátszáshoz a következő elérhetőségeken jelentkezhet a Szegedi Miniszínházhoz:

Papp Attila társulatvezető 30/9386-583, email: info@miniszinhaz.hu.