T2 Trainspotting – Kritika

Huszonegy év után folytatni egy filmet elég George Lucas módi. A helyzet az, hogy most egyáltalán nem a Star Wars van terítéken (bár arról mindig szívesene beszélek). Annyi köze van a Star Warshoz, hogy Ewan McGregor Obi Wan Kenobi óta most játssza először ugyanazt a karaktert, mint az előzmény filmben. De most egy másik klasszikusról van szó, a szinte már legendává emelkedett alkotásról, a Trainspotting második epizódjáról. A haveroknak csak T2, és mivel ez a mű mindenkinek a barátja akar lenni, megkapta a borítójára is, így hivatalosan a T2 Trainspotting  címet viseli. De nem csak a szavakon akarok lovagolni, úgyhogy vágjunk is bele a sűrűjébe.

Amivel általában indul egy kritika, az az okoskodós rész, az-az, az a mondat, amikor felhívom azok figyelmét, akik még csak nem is hallottak az adott műről, franchise-ról, hogy ezt sürgősen pótolják. Szóval, aki nem látta az első részt (a klasszikust!), annak ajánlom, de készüljön fel, hogy nem egy könnyed esti kikapcsolódás lesz a plusmaciddal. Az első epizód története egy súlyosan drogfüggő baráti társaságról szól, akik ópium származékokkal tömik magukat, alul-felül, elég undorító módokon. A herointól leépülve látjuk szenvedni „hőseinket” az első néhány jelenetben, amolyan bemutatkozó jelleggel. Az egyik jelenetben aztán Ewan McGregor, alias Renton, egy durva tripp után megéledve elhatározza, hogy leteszi a hernyót. Mostmár végleg. De komolyan! Vége lesz. Szóval ja, ez nem sikerül neki, de mégis küzd az egész film alatt és elindít ezzel a döntésével egy megállíthatatlan eseménysorozatot. A többit meg nézzétek, mert úgysem hinnétek. Egyébként egy Irvin Welsh novellán alapszik a történet, ahogy a második epizód is. A baj az, hogy innentől nem tudom úgy mesélni az eseményeket, hogy ne legyen tele az első rész spoilereivel, de nem zavartatom magam, elvégre 21 év csak elég arra, hogy valami közbeszéd témája lehessen. Aki pedig rögeszmésen fél a spoilerektől ugorjon a következő bekezdésre. Szóval aki látta, az talán emlékszik arra, hogy Renton lelépett tizenhatezer fonttal, Spudnak azonban négyezret elrejtett egy széfben. A Beteg srác (Jonny Lee Miller) megúszta a balhét, de Begbiet (Robert Carlyle) lekapcsolták. Valahonnan innen indul a T2, csak húsz évvel később. Mint ahogy azt várhatjuk a filmtől, ez idő alatt nem sok minden változott, úgyhogy most is egy vidáman borús film vár ránk Skóciából.

Mivel ez egy második epizód nehéz, elvonatkoztatni az első résztől, illetve annak sikereitől. Ezt a rendező, Danny Boyle is érezte, úgyhogy sok visszaemlékezést szúrt bele a filmbe az első rész jeleneteit felhasználva. Ezek szerencsére csak jelzés értékű visszatekintések, sokkal inkább a hatás érdekében vannak benne képkockák a nosztalgiára szomjazóknak. Egy kicsit kiábrándító volt, hogy az első epizód szürrealisztikus képivilágát felváltotta a valóság hiteles ábrázolása. Ez a kábítószer fogyasztásának csökkenésével is magyarázható, elvégre az első rész jóformán egy hatalmas barangolás az elmepalotában, úgyhogy cseppet sem lepődtünk meg a padlózatban elsüllyedő, vagy a toalettben úszkáló Rentonon. Annyit kötelező még megosztanom az első epizódról, hogy egy különleges életstílust közvetít. A film maga azért készült el, hogy szembe köpje a közelgő huszonegyedik századot és felemelje a kisemberek (jelen esetben a szegény sorsú skót fiatalság) szavát, akik a reménytelenség mocsarába ragadtak, de fontos, hogy önszántukból. A film egyben egy remek korrajz is, ami bemutatja, hogy a heroin útjára nem lehet véletlenül rátévedni. Mindig mosolygok, mikor eszembe jut a kétezres évek elején kirobbanó drogőrületre Magyarországon, mikor minden iskolában elmondták, hogy ne fogadjon el senki bélyeget idegenektől, mert ezzel akarják rászoktatni a gyerekeket. Az igazság az, hogy a keménydrogra csak a kíváncsiság, vagy az elhatározás szoktathat rá, egy belecsempészett kósza adag valakinek az italában, inkább csak elrettentést szülhet. Erre a film is próbál rávilágítani, úgy, hogy minden szereplő meghozta a döntést arról, hogy heroinozik, vagy sem. Persze, ha már egyszer elhatározza magát valaki, onnantól nehéz kiszállni a mókuskerékből.

Az a bizonyos monológ is ezt az üzenetet hordozza magában, ami igazából egy játéka hőseinknek. Mindig azt játszották, mikor elkezdték magukat szúrni, hogy választási lehetőség elé állították magukat. Elkezdték sorolni, hogy mit választhattak az életben, a társadalmi egyénné válva a fogyasztói világban, akkor, amikor a kapitalizmus megnyerte az egész világot, amikor… Áh jobb ha ezt inkább meghallgatja mindenki. Aki meg már hallotta volna, az úgyis meghallgatja mégegyszer, mert nagyon igaz és emberi. A gyarlóságunk egyik oldala ez a film és a második rész is ezt bontja tovább. Karaktereink annyira emberiek, hogy bármit is tesznek, magunkat látjuk bennük, romlottan és meggyötörten, szinte már-már holtan, tabuk nélkül. Hogy mi az oka? Nincs semmilyen oka. Kinek van szüksége okokra, ha a heroint választotta?

Renton is ebben reménykedett, de csalódnia kellett, mert húsz év elteltével még nagyon is élt, igaz, ő végleg letette az opiákat. Vagy mégsem? Spud (Ewen Bremner) biztosan nem, ő bizony már majdnem harminc éve mérgezi a testét. Ez meg is látszik rajta, ugyanis Spud újra töltve, még hülyébb, mint valaha. A Beteg srác megörökölte nagyszülőitől a kocsmát, ami az első részben a „tisztaság” színhelye volt (mindig drogoktól mentesen lépett be alkoholt fogyasztani), ami megint csak a hétköznapi ember gyarlóságára mutat, akik kivetik a narkósokat, de maguk is narkotikumot isznak alkohol formájában. Ezek az apró utalások teszik igazán izgalmassá a filmet, már ha az ember meglátja őket. Így ennek tükrében még ironikusabbá válik a rövid életet választó heroinfüggő fiatalok felnőttkorába beletekinteni.

Az első rész teljesen áthatja, hisz az alapkonfliktus is az előzménytörténetének az eredménye, az-az az utolsó pár jelenet történései határozták meg a további életüket. A barátság, bosszúvágy és vezeklés a leghangsúlyosabb emberi viselkedések, ezek mentén alakulnak karaktereink sorsa. Természetesen a drámaian csattanó befejezés most sem maradt el és nem meghazudtolva önmagát, a dolgok állapotának változás nem igazán fog bekövetkezni. Sosincsen végleges megoldás a Trainspottingban, mindig csak esti kezelés történik egy-egy problémára, mely csak részben hoz megoldást, másrészről pedig új úton terelik tovább az események fonalát. Úgyhogy talán még harmadik részt is kapunk, de remélem nem. Ennyi épp elég volt, majd talán húsz év múlva lesz új üzenet amit közvetíthet.

IMDb: 7,8/10

Mafab: N/A

Warez: 73/100