The Babadook (2014) – kritika

Mikor sötétben botorkálok ki éjszaka a mosdóba, néhanapján eszembe jut egy-egy horrorfilmes jelenet. Gondolom, ezzel egyáltalán nem vagyok egyedül… A helyzetet rontva, ilyenkor elképzeljük a bejárati ajtó előtt várakozó sorozatgyilkost, az előszobaszekrényben ücsörgő mumust s a kanapé alól minket figyelő szörnyeket, ennek ellenére félig-meddig higgadtan sétálunk el a fürdőszobáig. A The Babadook című ausztrál horror után azonban gondolkodás nélkül kapcsoljuk fel a villanyt, hiszen ez a film rámutat mindarra, amitől valójában félünk, amitől valójában félnünk kell.

Az elsőfilmes Jennifer Kent alkotásáról nem véletlenül kelt szárnyra az a hír, hogy a 2014-es év legjobb horrorfilmje. El kell ismerni: a The Babadook valódi mestermű, amely a horror műfajának elemeit tökéletesen használva emelkedik felül azon, amit horrornak hívunk. Lassan bontakozik ki az a zsigerig hatoló borzalom, amelynek nincs szüksége sötétre ahhoz, hogy még napokig kínozza a nézőt.

A történet középpontjában Amelia és 7 éves fia, Samuel áll. A fiú édesapja egy baleset következtében halt meg, épp mikor a kórházba vitte feleségét, hogy megszülje első gyermeküket, Samuelt. Az időt tekintve tehát anya és fia már hét éve maguk mögött hagyták ezt a tragédiát, a lelkekbe nézve azonban korántsem mondható, hogy így lenne. A kisfiú nem képes beilleszkedni kortársai közé, súlyos viselkedési problémákkal küzd, ám ez a küzdelem inkább az egyedülálló anyára hárul, aki maga sem találja a helyét a világban. Samuel, mint sok más gyerek (főleg a horrorfilmekben), retteg a szobájában lakó szörnyektől. Egy nap talál egy Mr. Babadook című gyerekkönyvet – melynek grafikájától pillanatok alatt meghűl bennünk a vér -, amely nem egyszerűen csak ront a helyzetén, hanem teljesen tönkretesz mindent, s végül már nem csak ő retteg a sötétben ólálkodó mumustól…

Senkit sem fog meglepni, ha elárulom: a könyv kinyitását követően elszabadul a pokol. Jennifer Kent pedig olyan nyomasztó, bőr alá kúszó, fájdalmasan őszinte poklot teremtett, amilyennel sosem akarunk találkozni, pedig egytől egyig ott van mindegyikünkben. A The Babadook tehát kétségkívül megállja a helyét a legjobb horrorfilmek listáján, rendkívül komplex, s két külön síkon értelmezhető alkotás. A rendező kilépett abból a skatulyából, ami sok horrorfilm-készítőnek megköti a kezét; nincsenek hirtelen felcsattanó hangok, beugró alakok és rémisztő maszkírozás, helyette mérnöki pontossággal adagolt, lassan fokozódó feszültség, hibátlan színészi játék s pazar történetvezetés van. Persze, az operatőri munka mellett sem lehet szó nélkül elmenni: a nyugtalanító képi világ, a színek és a fények kifinomultan táplálják az egyre erősödő rettegést.

A The Babadook különleges erővel bíró, leginkább a Ragyogást (The Shining, 1980) idéző film, melyet nézve egyetlen egyszer sem ijedünk meg, de végig, egész végig félünk. Jennifer Kent bátorkodott megmutatni, hogy pontosan tudja, mitől lesz igazán hatásos egy horror, hiszen, mikor a sötétben sétálunk a fürdőszoba felé, valójában nem az ajtóban álló gyilkostól s a szellemek hadától kell tartanunk. Az igazi horror bennünk van.

Értékelés: 80/100 – A horror műfaját új irányból megvilágító film, még a Samuelt alakító Noah Wiseman részéről is vitathatatlanul jó alakítással. Olyan horror, amely valóban eléri, hogy a néző rettegjen, ugyanakkor a rendező nem önti le a képernyőt néhány vödör vérrel. Helyette ügyesen mozog a horror és a dráma között, s beemel egy olyan pszichológiai vonulatot, amitől leesik az állunk. Igazán üdítő színfoltja a műfajnak, akkor is, ha ez a szó áll a legtávolabb tőle.

IMDb: 6,9/10

Mafab: 71%