John 
Tolvaly Ferenc legújabb könyvében, a 2016 októberében megjelent A Zsolnay-kódban ismét egy számára kedves, a magyar könyvpiacon nem sokszor látott témával foglalkozik, a méltán világhírnévre szert tett Zsolnay-termékekkel és a név mögött álló családdal.
A Zsolnay-termékek aranykoruk idején keresettek voltak Ausztriában, Angliában, Amerikában és Japánban is – a minden tekintetben újító Zsolna-kerámiák nem kizárólag szellemileg képviselnek felbecsülhetetlen értéket. Minden máig fennmaradt darab, az egyszerű rózsa mintás teáscsészétől a Habsburg uralkodóháznak tervezett készletig gazdaggá teheti tulajdonosát. A termékek tehát kétség kívül ismertek. De mi a helyzet a mögötte álló családdal? A Zsolnay név a köztudat számára összeolvadt a gyár alapítójának és tulajdonosának személyével, Zsolnay Vilmossal. Félő azonban, hogy valakik, valamik, mint apró részletek, elfelejtődtek. Ki volt Teréz, Júlia és Miklós? Mi lett a Zsolnay-remekművek sorsa? Kik voltak a Zsolnayak?
Tolvaly Ferenc pontosan ezeket a kérdéseket tette fel, melyekre aztán 2016-ban kiadott új könyve, a Zsolnay-kód lett a válasz. A regény teljesen új szinten tárja fel a Zsolnay-hagyatékot, valóságot és fantáziát mesterien vegyítve. Tolvaly észrevette azt, amit mások talán szándékosan figyelmen kívül hagynának, vagyis, hogy az erős férfi sohasem egyedül áll. Felkutatta Zsolnay Vilmos kétségbevonhatatlan érdemei mögött azokat, akiket nélküle talán az idő elfelejtett volna: a gondos szülőket, a szerető feleséget, az odaadó gyermekeket, a hálás munkatársakat és a hűséges alkalmazottakat.
Nem ez volt azonban az egyedüli felfedezése. Ahogyan a könyvbemutatón Mattyasovszky-Zsolnay Zsófia mondta: Tolvaly az első, aki észre véve a nőket is, nem a család férfiágának szemszögéből meséli el ezt a történetet.
Sem a regény, sem a Zsolnay-család szempontjából nem hozhatott volna jobb döntést, minthogy ezt a soha ilyen részletességgel nem olvasott történetet Zsolnay Teréz szemszögéből mondja el. Teréz, a magyar irodalom anti-Bovarynéja távoli férjének írja meg naplójában a gyár, vele együtt pedig saját és családja történetét is a kezdetektől napjaikig. Mindent az ő szemszögéből látunk, ám ez egy letisztult tekintet, ami bár szerencsére hanyagolja a korra jellemző giccset, nem fél szépirodalmi alkotássá emelni a visszaemlékezését – legalábbis, ami tulajdon személyét illeti. Naplójában Teréz kínosan pontos részletességgel, szakértői véleményekkel megtűzdelve mondja el a gyár históriáját az alapkőletételtől egészen a bezárásig, a regény sorait azonban ez csak pillanatokig szárítja ki – Tolvaly az elkerülhetetlen monotonitást Teréz lenyűgöző személyiségének kibontakoztatásával eleveníti meg. Noha elsősorban édesapja művének lejegyzése volt a cél, Teréz akaratlanul saját életének memoárját is megírta. Teréz szálában egy ábrándozó kislány nővé, asszonnyá és anyává érését követhetjük figyelemmel, ami őszinteségével képes túllépni az idő korlátait és más lelkeket is megszólítani.
Terézé mellett azonban még két másik hang is megszólal a regényben. Az olvasó szempontjából döntő szerepű szál egy diplomamunkáját végző német lányé, aki kutatásai végett Budapestre érkezik, hogy a második hang tulajdonosával, a megszállott és egyben legnagyobb Zsolnay-gyűjtővel, Vayjal találkozzon. Talán soknak tűnhet elsőre, de mindegyik szál lényeges, és állítom, hogy nélkülük koránt sem lenne ilyen erős a szöveg. A lány, aki már származását tekintve is kívülállóként érkezik Vay közegébe, ha néma maradna, konkrétan maga az olvasó is lehetne: ahogyan az olvasót is, őt is valóságos kultúrsokként hatja nem csak a Teréz által lefestett világ, hanem az a már mondhatni perverz illúzió, amiben Vay él. Ő az, aki az eredetileg németül írt kéziratot elolvassa, abban a reményben, hogy Teréz elbeszéléséből megfejtse a Zsolnay-kódot. Míg a középpont, ami minden szereplőt összeköt, a Zsolnay-hagyaték, addig a regény mozgatórugója a kód. Érdekes és megható nézni, ahogy az eleinte megszállott összesküvés-elmélet megfejtési vágy átcsap valódi értő olvasássá. Számomra Teréz kézirata szimbolizál minden valaha megírt könyvet, amelyek valamilyen módon képesek rá, hogy akár évszázadok távlatából képesek megszólítsák az olvasóikat. A diáklány és Zsolnay Teréz között mintha olyan lelki kötelék lenne, amit kizárólag hasonló sorsok képesek érzékelni.
Egy hasonlóan mély, ám kevésbé szimpatikus érzelmi köteléket mutat be Vay szála. A gróf egész életét a világ legnemesebb anyagának, a porcelánnak, ezen belül is a legjobbnak, a Zsolnay-porcelánnak szentelte. Az ő teljes élettörténetét is megkapjuk, az ő elmondása azonban merőben más hangvételű, mint Terézé. Semmi átérzés, csakis a puszta tények, érezhetően egy megszállott ember szavai. Vay alakja, egyes mondatai és cselekedetei – sokszor kimondottan is azok – egyenesen visszataszítók, a műértői szakértelmet azonban nem lehet tőle elvitatni. Minden szimpátia hiányában is azt kell mondanom, hogy Vay egy olyan karakter, akinek meg kellett születnie. Betegesség, undor és szánalom megtestesülése, amiről valamiért nem lehet levenni a tekintetet.
Maga a regény nem csupán fogásra, de olvasásra is rettentően vaskos, majdnem 500 oldal. Sajnos különösen a száraz részeknél néha kénytelen voltam letenni a könyvet, már csak azért is, hogy pihentessem a csuklómat. Mivel rengeteg különböző stílust felvonultat, nyilván minden olvasó egyénileg tudja eldönteni, mely részekből húzna, összességében viszont mindenképpen lehetett volna rövidebb. A Zsolnay-kód viszont e nélkül sem egy estés, sőt, egy egész hetes könyv sem. Egyike azoknak a kihaló regényeknek, amikhez akár a pipához, türelem, csend és idő kell. Azoknak is érdemes megfontolni, akik alapjáraton nem érdeklődnek a kézművesség e fajtája iránt. Személyes tapasztalatból mondhatom, hogy a könyv méltó lezárásaként bőven meglesz a késztetés, hogy végig látogassák a könyvben megemlített helyszíneket, vagy eltöltsenek egy délutánt az Iparművészeti Múzeumban.
A Zsolnay kód megfejtése megvásárolható az Alexandra Kiadónál.
