Chino 
A vámpír-téma már a ’20-as évek eleje óta mozgatja a filmesek fantáziáját, ennek eredménye, hogy számtalan különböző aspektusból aknázták ki a témában rejlő lehetőségeket. De joggal vetődik fel a kérdés, lehet-e még újdonsággal előállni vagy a halhatatlanokra stílusosan keresztet vethetünk? És ez nem a karón, az ezüstön vagy a spájzból előrántott fokhagymafüzéren múlik. Ezt a Top 10 vámpírfilm összeállítást nem kizárólag egy szubjektív listaként készítettem, hanem az utóbbi kérdésre próbálok választ adni, továbbá bebizonyítani, milyen tág intervallumot biztosítanak a vérszívók a filmesek számára.
- Twighlight saga (Alkonyat saga; 2008-2012)
Amikor a lista nagyjából összeállt a fejemben ennek az adaptációnak hűlt helye sem volt. Kis gondolkodás után végül arra a döntésre jutottam, hogy a sorozatnak olyan hatása volt az egész filmiparra, hogy nem lehet csak úgy elmenni mellette. A horror-rajongók szemében ezek a fényben csillogó-villogó diétás vámpírok a „faj” megszentségtelenítését testesíthetik meg, ráadásul puszipajtássá válnak ősellenségeikkel, akik ennek tetejében még félmeztelen, rézbőrű bolhazsákok. Ez már látatlanban sem kecsegtet semmi jóval, viszont ha ehhez hozzáveszünk egy hamvas kislányt és az egészet beleágyazzuk egy szép kis szerelmi háromszögbe jó célközönséget választva már szinte borítékolható a siker. (amit mellesleg mi sem bizonyít jobban, minthogy a sorozatból csak az első két rész több, mint egymilliárd dollárt jegyzett) Minden valószínűség szerint erre építettek a készítők is, amikor hozzáláttak Stephanie Meyer bestsellerének megfilmesítéséhez. Ha Taylor Lautner félpucéran feszít, és Robert Pattinson küzd depresszióval négy részen keresztül szem, de főleg száj nem marad szárazon. Az ötletet vizsgálva nem kell sokat gondolkodni, a sztori adva volt, habár jól észrevehetően egy kis Buffy-feeling is csörgedezik benne, a szereplőket viszont a célközönséghez igazítva jól eltalálták, egyedül a Bella Swannt alakító Kristen Stewart lóg ki a képből, bár ő jó alaposan. A főbb elemekkel, mint a fényképezés, látvány vagy hang nincs különösebb gond. Nem kiemelkedő, de nem is érheti szó a ház elejét. A témában talán ez a legmegosztóbb darab és lehet, hogy pont ez az a szegmens ami miatt –ha nem is előkelő helyen- ott van a listámon. IMDb: 5,2
- 30 Days of Night (A sötétség 30 napja, 2007)
Ebben az új-zélandi-amerikai koprodukcióban számomra minden megvolt, hogy egy igazi vérbő horrorfilmet láthassanak a nézők. Egy teljesen elszigetelődött alaszkai kisváros, ahol nem utolsó sorban 30 napig sötétség uralkodik, már magában is tökéletes táptalajt biztosít, hogy megjelenjek a vámpírok és kedvükre randalírozzanak a mit sem sejtő lakosság között. David Slade azonban vagy hamar le akarta zárni a forgatást vagy nem dolgozta ki kellően a részleteket, a filmből nemhogy kasszasiker, inkább egy jó iparosmunka keletkezett. A kezdet mindenképp bíztató volt, kellően sejtelmes és ugyanakkor izgalmas. Utána viszont inkább zombifilmekre hajazott a sztori és klisékben sem volt szegényes. Az, hogy már az elején kiírtják a lakosság 90 %-át, majd a maroknyi túlélő csak bujkál és 10 napokat ugrik a történet, elég elkapkodottnak tűnik. Számomra a figurák is sablonosak voltak. A városka egyetlen seriffjéből, hőssé avanzsált Josh Hartnett, aki a nagy katasztrófa közepette újra összejön dekoratív exével (Melissa George) kicsit vérszegény. Ellenben Ben Foster, aki a vérszívók előfutáraként tűnik fel a vásznon igazán kellemes meglepetés. A látványra viszont nem lehet panasz és ehhez nem kellett dollár-százmilliókat költeni a CGI-re. Ami egy vámpírfilmhez szükséges az benne van. Fröcsög a paradicsomlé rendesen, a rosszfiúk kellően vérfagyasztóak és a zenét is kitűnően koreografálták a hangulathoz. A relatíve sok negatívum ellenére, nem tartom rossz filmnek, sőt a vámpírfilmek 10-es listáján mindenképp helye van, csupán lelomboz, hogy egy ilyen kiváló sztoriból sokkal többet is ki lehetett hozni.
IMDb: 6,6
8. Dracula: Dead and Loving It (Drakula halott és élvezi; 1995)
Mel Brooks, paródiájában egészen a gyökerekig nyúlt vissza, hogy megalkossa produkcióját, amihez megnyerte Leslie Nielsent, aki –bátran kijelenthető- a műfaj egyik koronázatlan királya volt. A film formailag Coppola 1992-es moziját követi, s így sikerül egyfajta görbe tükröt tartani Bram Stoker alkotása felé. A rendező zsenialitása leginkább abban nyilvánult meg, hogy szorosan ragaszkodva az alapműhöz sikerült egy rekeszizmokat megdolgoztató filmet készítenie. A sztori tehát nem újdonság. Dracula kimászva pókhálós koporsójából Erdélyben, Anglia felé veszi az irányt, ahol friss áldozatokat keres. Meg is találja két harapnivaló lányka személyében, azonban sajnos kicsit kijött már a gyakorlatból hosszú szunyókálása alatt és akciói valahogy mindig balul sülnek el. Ezen a ponton lyukadunk ki újra a rendezőnél, aki természetesen nem állhatta meg, hogy színészként ne „kontárkodjon bele” filmjébe és Nielsen kérlelhetetlen ellenfeleként tűnik fel a vásznon. Ami számomra egy kicsit felszínessé teszi az alkotást az talán abban keresendő, hogy túlságosan „viccesre” vették a figurát. Furcsa ezt mondani, hiszen egy paródiáról beszélünk, azonban szinte minden egyes momentumból tréfát akartak űzni, amik sokszor, főleg egy idő után kicsit erőltetetté válnak. Természetesen magának a műfajnak a lényege a humor, a szórakoztatás, de a készítők itt néha túllőnek a célon és a néző elveszhet a számtalan komolytalan jelenet között. Szerencsére a film során szinte mindig sikerül valami váratlannal kizökkenni ebből, attól tehát nem kell félni, hogy unatkozni fogunk. Az pedig örvendetes volt, hogy Dracula figurájából nem űztek komédiát. Nielsen nagyon jól hozta a figurát, éreztette, hogy azért ő tényleg egy gróf, volt benn valami méltóság, habár már régóta árnyéka korábbi önmagának. Nem mondanám a filmről, hogy így önmagában egy feledhetetlen alkotás, de mindenképp bizonyítja, hogy ebből a témából is lehet a műfajban nagyot alkotni.
IMDb:5,7
- Van Helsing (Van Helsing, 2004)
Stephen Sommers a homokdűnéket (The Mummy 1-3) hátrahagyva úgy döntött, hogy a 19. századi ködös Erdélyt ülteti tele szörnyszülöttekkel. Persze nem garázdálkodhatnak szabadon, ezért a neves szörnyvadászt Abraham (Gabriel?) Van Helsinget szabadította a nyakukra. A történet alapvetően nem bonyolult, nem kell órákig bogozni a szálakat, viszont képes úgy lekötni a néző figyelmét, hogy ne vesszen el a látványban, amellett van benne akció, humor, szerelem, dráma, szóval minden ami kell. A sztori alapján Van Helsing (Hugh Jackman), egy vatikáni, CIA-szerű titkos társaság utasítására Erdélybe utazik, hogy egyszer és mindenkorra leszámoljon a vámpírok atyjával, Draculával (Richard Roxburgh). De hogy miért is!? Mert ezzel megmentené egy Valerius nevű hercegi család megboldogult tagjainak üdvösségét. Na, először itt kezdtem el vakarni a fejem. Ez persze magasztos cél, de egy hollywoodi produkcióba kissé erőltetett. A szereplőgárda szintén elég felemásra sikeredett. Jackman telitalálat. Kopott gúnyájával együtt kiválóan hozza a szerepét, a további karakterekről viszont nem feltétlenül lehet ezt elmondani. A szóban forgó család utolsó sarját alakító Kate Backinsale-en hiába feszül érzékien a ruci, kimértségével, mindig tökéletes sminkjével és hajával nagyon mesterkélt. Ami viszont a leglelombozóbb, az egyértelműen maga Dracula figurája. A film központi alakja, aki körül az egész cselekmény bonyolódik egyszerűen vicc. Hiányzik belőle minden, ami ezt a karaktert hitelessé tenné. Az, hogy az általános iskolás matektanárom is félelmetesebb volt nála egy dolog, de egy halhatatlan, méltóságteljes, emberfeletti lény, akiktől ezrek rettegnek, és nem mellesleg a történet „főgonosza” egy filmen keresztül csak picsogjon, amellett nem lehet elmenni. Ezt valamennyire mentik három szép kis vámpírmenyasszonyával, illetve Frankenstein teremtményével, akinek megalkotása ötösre sikerült. Ami még mindenképpen pozitívum az a helyszín kivitelezése. Kiválóan illesztették a film hangulatához ezt a sejtelmes, korabeli Erdélyt. Mindent egybevéve a kisebb-nagyobb hibák ellenére egy élvezhető, látványos filmet kaptunk, amit többször elővéve is jól szórakozhatunk.
IMDb:6,0
- The Lost Boys (Az elveszett fiúk; 1987)
A The Lost Boys-ra akár úgy is tekinthetünk, mint a manapság oly’ népszerű tini horror-vígjátékok egyik előfutárára. Azon korai filmek között van, amik szakítottak az addigi konvencionális vámpírábrázolással és új köntösbe bújtatták azt. Ebből a szempontból talán a Near Dark-al lehet egy kalap alá venni, ami nem mellesleg kortársa is. A The Lost Boys egy ízig-vérig ’80-as évekbeli alkotás. A hangulat, a képi világ, a színészek, és nem utolsó sorban a zene mind-mind ezt sugallják. Ez utóbbit külön ki kell emelni olyan, mintha egy időutazáson menne keresztül az ember a film közben felcsendülő régi slágerek hallatán. Nem is tudnék sok negatívumot írni erről a filmről, ha a sztori nem lenne ennyire jellegtelen. Persze nem baj, ha a történet egyszerű, attól még nagyon sokat ki lehet hozni egy filmből, de ebben az esetben ez nem igazán sikerült. Egy anyuka, két tinédzser fiával egy új városba költözik, ahol Michael (Jason Patric), az idősebb fiú egy helyi bandához csapódik, akikről kiderül, hogy valójában vámpírok. Persze ő is azzá változik, a kisöcsi (Corey Haim) meg saját „vadászatba” fog barátaival bátyja érdekében. Hiányzott belőle valami plusz, nagyon kevés lekvár volt abban a bizonyos palacsintában. A szereplőgárda ellenben tökéletes, egyetlen hibát sem tudok találni. A Haim-Feldman páros bimbózó virágzásának is tanúi lehettünk, Kiefer Sutherland pedig a vámpírbanda fejeként, a kor lázadó tinijeinek minden jellegével külön kuriózum. A The Lost Boys Schumacher azon filmjei közé tartozik, amelyekre méltán büszke lehet. A hangulat kiváló, kellően félelmetes, ugyanakkor a poénokat sem vitte túlzásba és az elmaradhatatlan romantikus szál se megy át giccsesbe, mint oly sok utódánál.
IMDb:7,2
