Transzgenerációs válság Buenidàéknál – Gabriel García Márquez: Száz év magány

Amikor Gabriel García Márquez 1967-ben a kiadók bizalmatlansága miatt hosszas huzavona után publikálta a jól csengő Cien anos de soledad címet birtokló regényét, nagy valószínűséggel még csak sejtelme sem lehetett arról, hogy művét később a XX. század legnagyobb hatású regényeként fogják számontartani.

A Száz év magány megjelenését követően az egész világon az egyik napról a másikra a közfigyelem az addig méltatlanul mellőzött latin-amerikai irodalom felé fordult. A regény Cervantes Don Quijote-ja után a második legolvasottabb spanyol nyelven íródott mű egyetemes vonatkoztatásban. Nem is szólva arról, hogy szerzője számára „megszerezte” a Nobel-díjat.

Nagyobb lélegzetű alkotásai, mint a Szerelem a kolera idején valamint a Szerelemről és más démonokról jelentős értékkel bírnak a XX. század világirodalmának kincsestárában. Életművéből kiemelkedik még két kisregénye: a Bánatos kurváim emlékezete és az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája.

A Száz év magány pedig egyenesen önálló életre kelt. Dramatizálása rendre feltűnik hazai teátrumok repertoárján. A megfilmesítése jogait a Netflix vásárolta meg.

A regény a Karibi-térség egzotikus, az európai emberek számára kevésbé ismert miliőjébe kalauzolja olvasóját. José Arcadio Buenida úgy dönt, hogy hátat fordít szülővárosának, Riohachának. Vele tart felesége, Ursula; valamint négy gyermeke: José Arcadio, Aureliano, Rebecca és Amaranta. 26 hónap elszánt vándorlást követően az ősdzsungel mélyén megalapítják Macondót. Itt követhetjük nyomon a Buenida-családot érő magán- és közéleti megpróbáltatásokat több évszázadon keresztül.

Macondo, a történet helyszíne, az emberi civilizáció nem titkolt toposza. Azonban míg az emberiség fejlődéstörténete szigorúan monoton növekvő tendenciát mutat, addig a fiktív kolumbiai falu mindennapjaira egy bizonyos körforgás jellemző. A nomád életmódot folytató, szinte már-már a neolitikumra hajazó viszonyok közt élő közösség nyugalmát megzavarják a Melchiades vezetésével érkező vándorcigányok, akik a modern technika vívmányain igyekeznek túladni. A gazdasági gyarapodás, a technikai fejlődés pedig velejárója a konfliktusok kiéleződésének és társadalmi problémáknak. (Itt kénytelen vagy feltenni a kérdést: nem lehet, hogy Márquez teljesen véletlenül technofóbiában szenvedett?) A bukás így valósággal elkerülhetetlen. Nincs más opció: Macondo apraja-nagyja kénytelen visszatérni az ősközösséghez. Ám ekkor a falu határában, a banánültetvényeken újra feldereng a cigánykaraván, amint teljesen véletlenül épp legfrissebb portékájától igyekszik megszabadulni….

A Száz év magányt semmi esetre sem tekinthetjük fejlődésregénynek. Viszont annál inkább fejlődés regénynek. Márquez az egzisztenciabölcselet alapkérdéseit boncolgatja: miért jött az ember a világra? Mi dolga van ezen a világon?

Megrögzött feministaként nem mehetek csak úgy el szó nélkül a könyv nőképe felett sem. És le kell szögeznem: Márquezről semmi esetre sem mondható el ez utóbbi jelző. A nők két féle szerepet töltenek be a Buenida-ház hétköznapjaiban. Megtestesíthetik a hűséges feleséget, a gondoskodó anyát a család férfi tagjai számára, akik a háttérből csendesen, alázatos Párkaként szövögetik férjeik és gyermekeik sorsának a fonalát.

Ugyanakkor betölthetnek ágyasi, szeretői pozíciót. Nekik nincs más feladatuk, mint kielégíteni a család testi szerelemre éhes férfiúinak vágyait. Az ilyen téren pedig még tapasztalan ifjakat pedig ők vezetik be a szexuális életbe.

Előbbi prototípus jellegzetességei leginkább az Ősanya, Ursula figurájában figyelhetőek meg. A matuzsálemi kort is megérő asszony egész életét családjának szentelte. Élete tragédiája, hogy ezért soha nem kapott egyetlen jó szót sem. Déd-, ük-, és szépunokái még azt sem veszik észre, amikor vénségére elveszti szeme világát. Már csak szobanövény módjára kezelik tantikájukat. Ám a rendkívül erős asszonyt még szeme világának elvesztés sem akadályozza abban, hogy tovább egyengesse utódai életét.

A kevésbé erkölcsös nőtípus a cigányasszony, Pilár Ternera alakjában testesül meg.

Buenidàéknál bevett szokás, hogy minden egyes utódot valamelyik őséről neveznek el. Így gyermekáldás esetében meglehetősen szűk névválasztási opciók repertoárja kínálja magát. Ám ez még csak a kisebb probléma. A Buenida-ház gyermekei felcseperedvén újra és újra beleesnek azokba a hibákba, amikből már eleik életét is megkeserítette.

Vegyünk egy pár egyszerű példát csupán a szemléltetés kedvéért.

A jól csengő José Arcadio nevezetű férfiúkról általánosságban elmondható, hogy életük hajnalán nem vetik meg a földi örömöket. Ám miután kiüt rajtuk a kapuzárási pánik, visszahúzódnak bungalóik, favelláik, illetve haciendáik mélyére, hogy aranycsinálással, a bölcsek kövének feltalálásával és egyéb fölöttébb hasznos hókuszpókuszokkal töltsék el hátra levő napjaikat.

Ellenben az Auréliánok nárcisztikus személyiségi zavarral küzdenek. Legalább is ez nyilvánul meg katonai és diktátori pályafutásuk éveiben. Ellenben őket sokkal inkább kevésbé nemzőképes korukban csapja meg igazán az asszony, a bor, a kártya és egyéb evilági örömök szaga.

Az Ursulák sem képesek tanulni az Ősanya fentebb említett hibáiból.

A Remediosokat körül rajongják a férfiak. Azonban szellemi tőkéjük híján végzetük elkerülhetetlen.

A Rebeccák a megesett, míg az Amaranták a vénleányok sorsára vannak kárhoztatva.

Az Irgalmas Szent Zsófiákat pedig szerintem inkább hanyagoljuk….

A Buenidák egyetlen öröksége a magány. Legyen az ego-, társas- vagy kozmikus. Érzelmeik hiábavalóak. Hiányzik a másik emberre való odafigyelés. Nem képesek kapcsolatokat kiépíteni maguk körül. Nem képesek kötődni, így a hosszú élet, a szépkor nem ajándék, hanem egyenesen átok. Mit ér Ursula az emberöltőivel, ha végigszenvedi?

A Száz év magány egy mese. Egy rendkívül fájdalmas mese, mely megérdemli, hogy a Biblia, Az ezeregyéjszak meséi, a Divina Commedia, sum summarum: a világirodalom legnagyobb léptékű alkotásai között emlegessék. Hosszasan lehetne arról értekezni, hogy a szürrealizmus vagy a mágikus realizmus jellegzetes vonásai meghatározóak-e műben, de a lényeg, hogy mesemondásban Andersen, Perrault, Akszakov vagy a Grimm fivérek elbújhatnak mellette. Azonban a néhol erőszakos, máshol kissé pajzán történet mégsem gyerekeknek való, viszont melegen ajánlom a Trónok harca rajongóinak.