Péter Kránitz 
Dark Horse Comics Tűz és Kő. Forrás Szukits Kiadó
A Dark Horse Comics nagyszabású vállalkozása, hogy összekösse a klasszikus Alien-filmeket az új, Prometheus-történetszállal és az AVP crossover-univerzummal, vagyis a négykötetes Tűz és Kő-sorozat egy erőteljes és agresszív kötőanyagot használ: a gyorsítót. A fekete masszát és fatális hatását a Prometheus és az Alien: Covenant mozikban ismertük meg, azonban csak a képregényekben derül fény monumentális erejére és végzetes következményeire, amelyek kontinuitást teremtenek a régi és az új filmek között. A Tűz és Kő-sorozat második, Aliens címet viselő kötete a nyolcadik utas egyik legjobb képregényadaptációja David Lloyd Üvegfolyosója óta. Vigyázat, az ajánló enyhe spoilereket tartalmaz!
Az igaz, hogy a Tűz és Kő-sorozat kontinuitást teremt a régi és az új filmek között, ezt azonban nem várt módon teszi, s számos kulcsfontosságú kérdést nyitva hagy. Nagyszerű ötlet volt az alkotógárdától, hogy úgy köti össze a klasszikusokat a 21. századi előzményfilmekkel, hogy közben teljesen új szereplőket és történetszálakat ismerhetünk meg, s nem varrja el azokat a szálakat, amelyek talán egyszer még központi szerephez juthatnak a mozivásznon. Ilyen például a rajongókat 2017 óta őrlő kérdés: végül hogyan kerültek a xenomroph-tojások (ovomorphok) az LV-426-os bolygón lezuhant Derelict űrhajóra (ez az a hajó, amelyet A nyolcadik utas: a Halál elején átvizsgál a Nostromo legénysége és amelynek fedélzetén a filmtörténelemben először tűnt fel egy facehugger, vagyis arctámadó). Nem zárja le a kérdést, hogy valóban David 8 volt-e a xenomorphok (az Alien-faj) alkotója, vagy csupán egy új, vérszomjas mutációját teremtette meg, illetve, hogy sikerült-e az androidnak elérni az Origae-6 bolygót?
Ehelyett A bolygó neve: Halál és a Prometheus filmeket szövi össze úgy, hogy közben újabb ötven évet ugrik időben és néhány ezer mérföldet térben: cselekménye a két film színterén, az LV-426 és a közeli LV-223 nevű égitesteken bontakozik ki. Az év 2219.
Prometheus
A Tűz és Kő-sorozat nyitó epizódja a Prometheus címet viseli, s a franchise kézjegyéhez híven a történet egy mentőküldetésnek álcázott felderítőexpedíció körül bontakozik ki: a Helios hajó legénysége hivatalosan egy mélyűri felderítőhajó vészjelzését követi, ám valójában Peter Wayland és a Prometheus sorsát próbálja feltárni. Az idős Wayland tragikus végkimenetelű utazása óta eltelt 140 év alatt az LV-223 felszíne drámai változáson esett át: az egész bolygón szétáradt az előzményfilmekben megismert, gyorsítónak keresztelt fekete, genotoxikus anyag, s agresszív mutációt idézett elő a környező flórában és faunában, sőt, maga az égitest geológiai felépítésében is. A történet valójában a Tűz és Kő-sorozat harmadik és negyedik kötetét alapozza meg, azonban rengeteg új idegen lényt ismerünk meg benne, s közülük is kiemelkedik a történetszál egyik központi figurája: Elden, az android. Kiderül ugyanis, hogy a gyorsító nem csupán a szerves élőlényekre, de az élettelen gépekre, sőt, a kőzetekre is mutagénként hat és agresszív fizikai és lélektani változást eredményez.
Azzal, hogy a Tűz és Kő egy androidot állított a cselekmény középpontjába, nagyon sok izgalmas lehetőséget nyitott az alkotók előtt arra, hogy a hagyományos tudományos-fantasztikus irodalom kedvenc erkölcsi és pszichológiai kérdésfelvetéseivel éljen, mint például a gépek és élőlények közötti alá-fölé rendeltségi viszony moralitása, a szerves és szervtelen lények közötti hierarchia vagy a teremtés és a pusztítás erkölcstana.
Kiválóan vezeti fel és bontja ki ezeket a kérdésköröket az író Paul Tobin – az Eisner-díjas amerikai szerzőt elsősorban a Vaják-képregényeiről illetve a Marvelnek írt történeteiről (Marvel adventures: Fantastic Four, Marvel Adventures: Spider-Man) ismerhetjük. A rajzokért Juan Ferreyra felelt – neki köszönhetjük a Spider-Man Noir, a DC: Green Arrow és Punisher sorok grafitporos látványvilágát. A Prometheus vizualitása bár emlékeztet a DC és a Marvel hőseinek rajzfilmes ábrázolására, Eduardo Ferreyra színei azonban jéghideg és hátborzongató atmoszférával töltik meg a paneleket.
A kötet végén egy hétoldalas galériát találunk Juan Ferreyra jegyzeteivel ellátott vázlatairól, amelyben a szemünk előtt bontakozik ki a karakterek megalkotásának művészi folyamata.
Aliens
Ha a Tűz és Kő-sorozatból csak a második, Aliens-kötet készült volna el, akkor is a franchise egyik legkiemelkedőbb darabjaként említhetnénk a sort. Képzőművészeti szempontból kimagasló értéket képvisel: Patric Reynolds (Hellboy, A Maszk) rajzaiban új értelmet nyert az űrhorror fagyos borzongása, a vérfagyasztó munkájáért Oscar-díjjal jutalmazott H. R. Giger szörnyszülöttjei, a xenomorphok még soha nem voltak ennyire hátborzongatók. Kiemelendő, hogy több alkotótársával ellentétben nem csupán az alaktalan szörnyek megalkotásában remekel, de az emberábrázolás is a kisujjában van: lélegzetelállító érzékenységgel ragadja meg az őrületbe forduló emberi elme tükröződését karakterei arcvonásain, amelyből egyértelműen kiviláglik, hogy tanult képzőművésszel állunk szemben. (Érdemes felkeresni a művész weboldalát.) A történet sodrását mintegy mederbe terelve adnak kontextust a rajzoknak Dave Stewart színei, melyeket az Esernyő Akadémia és László Márk Hellboy-történetének paneljeiről ismerhetünk.
Ha mindez nem lenne elég, a David Palumbo kézjegyét viselő borítóképek szintén a szakma csúcsát képviselik: én személy szerint új kedvenc borítóra leltem az Aliens: Tűz és Kő harmadik számának (s egyben a gyűjteményes kötet) címlapján.
Maga a történet kakukktojás a négykötetes sorozatban: egyedüliként az Aliens ejti el a kronológia fonalát, s kanyarodik vissza egészen A bolygó neve: Halál időpontjáig. A fölösleges spoilerek elkerülése érdekében itt nem írom le, hogy ez pontosan mit jelent, de azt elárulhatom, hogy az Aliens-ben kapcsolódik össze térben és időben a régi és új, A bolygó neve: Halál és a Prometheus. Kulcsszerephez jut a fekete mutagén, a gyorsító, s annak tanulmányozása, amelynek során nem csupán a fizikai mutáció szörnyű testi elváltozásai, de a transzmutáció lélekre gyakorolt gyötrő hatásai is kibontakoznak.
Az Aliens nem csupán képzőművészeti szempontból, de irodalmi minőségében is kiemelkedő: a leleményes történetvezetést zavarba ejtően markáns jellemábrázolás egészíti ki. Az író Chris Robertson nem mulaszt el időt szentelni a szereplők lélektani ábrázolására, a karakterek személyisége a szemünk láttára forr ki a mindvégig fenntartott, vibráló feszültség hatására. A 49 éves amerikai író leginkább az alternatív történelmi és tudományos-fantasztikus regényeiről ismert, a Fabulákat jegyző Bill Willingham mellett ő is tagja volt az úgynevezett Clockwork Storybook írócsoportnak. A képregény-irodalomban tett látogatásai során írt Superman-történetet, megszólaltatta a Fabulák-univerzum Hamupipőkéjét, az iZombie szörnyeit és ő jegyzi a Legendary Comics Black Bag-jét.
A kötet végén bónusz tartalomként találjuk az Aliens: A jelentés című rövid novellát Chris Robertson tollából és Paul Lee (Sandman: A Gallery of Dreams, Batman, Conan) rajzaival, amely látványvilágában és hangulatában visszarepít minket 1986-ba, s rövid bepillantást nyújt A bolygó neve: Halál és az Aliens: Tűz és Kő történetszálak közötti közvetlen kapcsolódási pontba.
Alien vs. Predator
A Tűz és Kő-sorozat harmadik kötete az AVP címet viseli, melyet akár a minőségbeli elmozdulásra való jelzésként is értelmezhetünk. Az Alien vs. Predator: Tűz és Kő ugyanis egy vérben és robbanásokban bővelkedő akciófilm műfaji jellemzőivel operál – bár el kell ismernem, az embernek sokszor nincs is szüksége ennél többre. A Christopher Sebela (Detective Comics, Harley Quinn, Captain Marvel) jegyezte papírmozi ott veszi fel a történet szálát, ahol a Prometheus: Tűz és Kő elejtette, s az elejétől a végéig néhány órányi időintervallumot ölel fel, mialatt sor kerül nem csupán a xenomorphok és yautja-faj, vagyis az alienek és predatorok, de a ragadozó és Elden, az androidból lett xenomorph közötti leszámolásra is.
Az amerikai Sebelára hárult a hálás feladat, hogy leüsse a sorozat első részében feldobott labdát, és kibontsa a gép és ember ambivalens kapcsolatából eredő konfliktust és erkölcsi dilemmákat.
Sokat időzik e kérdéskör párbeszédes formájú boncolgatásával, amely azonban olykor túllő a célon és a szószátyár robot drámai monológjaival már-már a komédia határait súrolja. Mindazonáltal meg kell hagyni, hogy az Alien-univerzum androidjai – kezdve Ash-sel és a Prometheus-történetszál David-ével bezárólag – szintén híresen bőbeszédűek és cinikusak.
Az argentin Ariel Olivetti (Daredevil, JLA, Batman) illusztrációi nem váltak a kedvenceimmé, mindazonáltal a borítókat jegyző E. M. Gist rajzai óriásit dobnak a kötet vizuális értékén, a bodyhorror-filmeket megidéző torzszülöttektől garantáltan feláll a szőr az ember hátán.
A kötet extrái között szerepelnek a borítóvariánsok, köztük olyan kuriózumokkal, mint Mike Mignola és Dave Stewart, az első számhoz készített AVP-rajza! A kiadvány végén található egy rövid skicc-gyűjtemény is, amelyben a kötet két oldalának panel-vázlatait láthatjuk.
Predator
A sorozat záró kötete, a Predator: Tűz és Kő, joggal viseli címoldalán a Ragadozó nevet. Hangulatában minden egyes képkockájával és szövegbuborékjával hű marad John McTiernan 1987-es klasszikusához. Főszereplője Galgo, a vagány zsoldos és Ahab, a yautja vadász – kényszerű szövetségre lépnek annak érdekében, hogy becserkésszék a ragadozó eddigi legnagyobb zsákmányát: egy Tervezőt, méghozzá az egyik utolsót fajtájából. Ehhez azonban először különböző, korábban soha nem látott xenomorphokkal kell megküzdeniük. A fejezeteket rövid visszaemlékezések keretezik, amelyekben Ahab korábbi vadászataiba nyerünk bepillantást, köztük a pillanatra, amikor a ragadozó első ízben szerzett tudomást a Tervezők létezéséről, s elhatározta: megküzd a hatalmas fajjal.
Joshua Williamson (Dark Nights: Metal, The Flash, Birthright) amerikai író nem kis fába vágta a fejszéjét, amikor a Predator valaha volt legerősebb ellenfelével való küzdelmét vetette papírra. Már csak e fenti mondatból is bűzlik az izzadtságszag, Williamsonnak azonban sikerült a legkisebb erőlködés nélkül egy velejéig könnyed ívet követve felvázolni a vadászat műveletét:
Képes volt megtalálni azt a keskeny határmezsgyét humor és erőszak között, amelyet a felnőtt képregények legjobbjaira, például a Prédikátorra jellemző.
A Predator: Tűz és Kő látványvilágát Christopher Mooneyham-nek köszönhetjük, aki kiváló választásnak bizonyult: vastagon kontúrozott alakjai a 90-es évek horrorképregényeire, például John Ridgway vagy William Simpson Constantine-ábrázolásaira emlékeztetnek, de sokat merített Frank Miller energikus és intuitív vonalvezetéséből. A papírmozi utolsó oldala az egyik legjobban sikerült panel lett a teljes Tűz és Kőz-sorozatban.
A kötet végén találjuk Christopher Mooneyham és a zseniális Patric Reynolds jegyzeteivel ellátott vázlatokat, valamint egy extra történetet: a Prometheus: Omega című füzet egy teljes fejezetnek megfelelő terjedelemben zárja le a négy kötetes sorozatot A sorozat egyetlen női alkotója, Kelly Sue DeConnick (Spider Island, Supergirl) kézjegyét viselő papírmozi bár nem járul lényegi fordulattal a történethez, mégis sikerül elmélyítenie a szereplők jellemrajzát és kicsit tágabbra bontani érzelmeik spektrumát. Visszakanyarodunk a teljes sorozaton átívelő kulcsmotívumhoz, a gyorsító névre keresztelt mutagénhez és testi-lelki hatásaihoz, s közelebb kerülünk a Prometheus-történetszálban felvezetett xenomorph-transzmutációs folyamat megértéséhez. Az argentin Agustin Alessio (Star Wars: Darth Vader, Avengers) lírai rajzai hol pasztelles, hol digitálisan vibráló látványvilága szemet gyönyörködtető lezárással szolgált a Tűz és Kő-sorozathoz.
A Tűz és Kő-sorozat az Alien-univerzum mozaikjának egy kulcsfontosságú darabkája, amely végre összeköti a klasszikus filmeket az új előzménytörténetekkel.
A sorozat második kötete a franchise egyik legjobban sikerült papírmozija úgy irodalmi, mint képzőművészeti tekintetben. A Szukits Kiadó gondozásában megjelent, keményfedeles kiadványok kiváló minőségű papíron jelentek meg, díszdobozba szedve bármely képregény-gyűjtemény ékévé válhat.
Prometheus / Aliens / AVP / Predator: Tűz és Kő (Szukits Kiadó, 2018)
