Valamiért még mindig népszerű a Liliomfi

Szombaton volt a bemutatója a Madách Színházban a Szente Vajk rendezte Liliomfi című darabnak. Annak ellenére, hogy harminc-negyven évvel ezelőtti színházi élményeket idéz, aktualizálásával láthatóan nagy sikernek örvend a közönség körében.

Időutazás

Az előadás elején rögtön úgy éreztem, időgéppel elvittek és nem is tudtam eldönteni, hogy Bob herceg operettje vagy a Makk Károly rendezte, azonos című ’55-ös film pereg a szemem előtt. A Liliomfi legújabb színpadi változata a legszorosabb értelemben vett hagyományos színházi érát idézi meg. A hatalmas, impresszív díszletek, elegáns, aprólékosan kidolgozott kosztümök, boldogságtól kicsattanó szereplők, daliás főhős, a hősszerelmes és a rózsaszín szalagos árva lány számomra mind egy olyan előadás benyomását keltette, amely felett – azt gondoltam – eljárt az idő.

Van, aki szereti

Aztán az előadás folyamán felfedeztem, mit szeretnek benne az emberek. Az aktualitások, amelyek kiszínezték, korhűvé tették Szigligeti Ede százhatvan évvel ezelőtti Liliomfi történetét, szórakoztatóak voltak. Eddig azt gondoltam, a félreértéseken alapuló helyzetkomikumos darabok blődségüknél fogva nem nyújtanak szórakozást ma már. Például, a női ruhába öltözött férfinek udvarolni kezd a másik férfi, aki „nem veszi észre”, hogy az illető nem nő.  Ilyenekkel tele van a darab, emellett viszont pozitív a néhány humoros beszólás, utalás és paródia, amelyek váratlanul csapnak fel hallhatóan gurgulázó nevetést keltve a nézőtéren.

A főszereplő, Nagy Sándor teljesen a helyén van Liliomfi unalomig játszott hősszerelmes figurájában. Igazán erre született. Emellett, meg tudta mutatni egy kevésbé ismert oldalát is: a parodizálást. Magyarországon élő osztrákot játszva ömlött belőle a germanizmus és mindezt tette úgy, hogy be kell valljam, vicces volt. A főhősnő Mariska szerepében a királylány ruhás Kovács Gyopár látható (a dupla szereposztásból a másik: Jenes Kitti), hozta, amit kellett. Maga a karakter persze felejthető. Ahogyan Szilvay professzoré is, akit Szerednyey Béla a műnek megfelelő hitelességgel játszott. Érdemesnek tartom megemlíteni még a dadát játszó Dobos Juditot, aki kis szerepével ugyan, de legalább nem végig a blőd vonalat erősítette.

Ez tényleg vicces volt

Nagyon fontos viszont kiemelni egy mellékszereplőt, aki kétszer nyolc percig volt ugyan csak a színpadon, de a végén a legnagyobb tapsot kapta: Serbán Attila. Bevallom, rég nem nevettem olyan hosszan és jóízűen, mint amikor szőke parókában, ciklámen dirndliben színpadra lépett
az ifjabb Schwartz-ot alakítva. A közönség annyira sokáig nevetett és tapsolt a jelenet után, hogy a színpadon lévők megkövülten álltak, és kimosolyogtak a nézőkre, mielőtt folytatni tudták volna az előadást.

Van igény rá

El nem tudtam képzelni, Szente Vajk miféle ötlettől vezérelve porolta le a legtöbbet játszott magyar vígjátékot. Ő azt mondja az ajánlóban, hogy az üzenet még mindig aktuális („lesz napfény a vihar után”). Ahogy a közönséget hallgattam, elnéztem, azt hiszem, a rendező teljesen jól gondolkodott. Mint tudjuk, a kereslet határozza meg a kínálatot, és amíg a Liliomfira teltházas előadásokat lehet szervezni, a Madách Színház mindig is figyelni fog rá, hogy az ilyen típusú darabokkal – akár pihentetőül a színészeknek, könnyed esti szórakozásként a nézőnek – életben tartsák a klasszikus színházi hagyományokat.