Az év legfagyosabb thrillere – Wind River: Gyilkos nyomon (2017) duplakritika

A társadalom fokozatosan kiszoruló peremén, a földrajzi szélességi fokok embernek nem való határvidékén még élnek azok az ősi, a törvényben meghatározott igazságszolgáltatás keretein kívül eső igazságok, melyeket évszázadokkal ezelőtt a nyugati civilizáció szorított zsoltárok és evangéliumok, majd később cikkelyek és paragrafusok szűk korlátai közé. Taylor Sheridan szinte hiba nélküli szocio-trilógiája a Sicario (2015) és a Hell or High Water (2016) után a Wind River (2017) című filmmel most teljes egésszé állt össze, hogy végleg alámerüljön Amerika gazdag múlttal rendelkező, de jövő nélküli társadalmi rétegeinek purgatóriumába. Úgy fest, az idei év is megkapta a maga szikár, kíméletet nem ismerő, kőkemény krimi-thrillerét.

Duba Dániel

Wyoming indián rezervátumába óriásit nyújtózva ér csak el a szociális háló, de még így sem ér el mindenkihez. Az itt élő őslakos indiánok a múltba révedve, a beléjük nevelt dühvel és kilátástalansággal néznek farkasszemet reggel a tükörben. Ahogy a film is egy ponton kimondja: már csak a hideg és a csend az a két dolog, amit még nem vettek el a helyiektől. A hegyláncok övezte térségbe a tél sosem jön el, de csak azért, mert el sem megy. Még augusztus közepén is fél méteres a hó, ami ha egyszer betemet valamit, az ott is marad örökre. A fiatalok vagy délebbre menekülnek, vagy a drogba. Egy helyi 18 éves lány pedig egyenesen a halálba.

A nyitó képsorokon átfagyva, mezítláb, vért köhögve rohan a hold irányába, de a hideget nem bírja sokáig, és a tüdeje feladja. A nyájat ritkító vadak leölésére szerződött Cory Lambert talál rá (Jeremy Renner élete szerepében). Nem sokkal utána megérkeznek a szövetségiek, jobban mondva egy szem ifjonc, keveset tapasztalt FBI-os csirke (Elizabeth, a legtehetségesebb Olsen-lány), akinek quanticoi tantervében láthatóan nem szerepeltek a szélsőséges környezetben való életben maradás és nyomolvasás igen hasznos tárgyai. Összeállva a seriffel és a helyi terepviszonyokat rendkívül jól ismerő Coryval, megindul a versenyfutás az idővel, mert a hó csak esik, és mint mondva volt, ha az egyszer betemetett valamit…

Mivel a Wind River forgatókönyvét az a Taylor Sheridan írta, aki a Sicario, és az aranyszobrot érő Hell or High Water szkriptjét is papírra vetette, nagyon jól tudtam, hogy mivel NEM fognak gurigázni a filmben. Persze arra számítani sem mertem, hogy minden idők talán egyik legdurvább mexican standoffja bomlik majd ki a film egy pontján, aminek láttán még Tarantino is felhúzhatta a szemöldökét. Egyik pillanatban a feszültségmérő mutatója még a nullán pihen, de mire egyet pillogsz, már hangos kattanással akad ki a végponton, ahol mindenki csak egy pöccenésre van attól, hogy kieresszen magából egy teli tár ólmot, majd újratöltsön – feltéve, ha túlélte az első sorozatot.

Alapvetően is feszült film a Wind River, de vannak pillanatai, melyek olyan letaglózóan energikusak és kemények, hogy legalább annyira a székhez szegezik a nézőt, mint legutóbb a Dunkirk (2017) hullámvasútja. Az erőszak néhol lassan, jelenetről jelenetre építkezve tör ki, néhol meg olyan hirtelenséggel, hogy még arra sincs időd, hogy kiforduljon a gyomrod. Mivel Sheridan nem csak a forgatókönyvet jegyzi, hanem a rendezést is, az megállapítható, hogy ő mára az egyik legizgalmasabb, legmegbízhatóbb filmes szakivá érett, pedig igazi filmes pályájának viszonylag az elején jár.

Jeremy Renner, aki mostanában túl sok időt szentelt karrierjéből mellékszerepeknek, egészen jól játszik, de ezt a forgatókönyv meg is követeli. A lánya elvesztése miatt felőrölt házassága legalább annyira megkeményítette a karaktere arcát, mint a kinti zord hideg, a megtalált holttest pedig ismét belemélyeszti karmait a gyász sosem múló sebeibe, Renner viszont profin oldja meg a szerepet. Ez már csak azért is meglepő, mert sosem tartottam egy igazán karakteres színésznek, és nehezen tudtam elfogadni főszerepben. Hiányzik belőle egyfajta sűrű jelenlét, vagyis csak hiányzott. Eddig.

Arcából most sem mutat sokkal többet, de ez a hófödte, kietlen, zord környezet az ő vadászterülete, beleolvad, eggyé válik vele, és az ég irgalmazzon annak, aki oda merészkedik. Pedig az Olsen lány megpróbálja, de Sheridan nagyon is okosan nem enged teret egy fikarcnyi romantikának sem. A most már sokadszorra visszatérő Nick Cave és Warren Ellis páros által írt zene mindig eszünkbe juttatja, hogy ez nem az a film.

Az Amerikát érintő szociális problémákat megpengető neo-western tematikára felhúzott Wind Riverben a nők elleni erőszak és az amerikai őslakos közösségek magára hagyásának problematikáival szembe forduló karakterek, lovak helyett motoros szánon robognak a végső leszámolás felé. Ezt vizuálisan talán kevésbé megkapóan tálalják, mint elvárható lenne egy ilyen kaliberű filmtől, hiszen az operatőri feladatokat ellátó Ben Richardson csak nagyon ritkán feledkezik bele a totálokba, de így az üzenet talán még egyértelműbb: a valóság nem szélesvásznú, az annál egy sokkal bensőségesebb, közvetlenebb megközelítést kíván. A film a maga két órájával nem siet, nem kapkod, építi, fejleszti a karaktereit, de közben nagyon jól tudja mikor kell meghúzni a ravaszt. Hibátlan tempóban hömpölyög, és azt is megérzi mikor kell legördíteni a függönyt. Majdnem tökéletesen párba állítható az egyébként szintén remek, ausztrál Mystery Roaddal (2013).

Hmm, erre a jelenetre viszont nem emlékszem…

A Wind River megalkuvás nélküli konklúziója az író-rendező, Taylor Sheridan sajátos – a modern kor törvényeit a régi, vad, szél és homok csiszolta, íratlan, „ölsz, vagy meghalsz” farkastörvényeivel ütköztető – trilógiájának. A Sicario a mexikói határon tomboló erőszak és drogpokol hullámainak feltárásával sokkolta a nézőit, míg a Hell or High Water a társadalomból kisodródott kisemberek felszínen maradását, élni akarását csomagolta Texas sivár és poros, de mégis gyönyörű képeibe. A Wind River már nem vacakol a csomagolással. Úgy dolgozik, mint egy ragadozó. Lassan, megfontoltan, meglapulva, kúszva, aztán a szemed sarkából látsz egy villanást, és a következő pillanatban már csak a csámcsogást hallod.

John

A hócowboy gyilkos-hajszája egy valódi amerikai történet. Nincs még egy olyan ország, ahol több évtizede hangoztatott, mégis megkophatatlan mondatok hangozhatnak el egy vadász szájából anélkül, hogy a közönség mosolyogna, vagy ásítana. Színes, sokoldalú ország ez, ahol a sivatagok hirtelen jégmezőkké válnak, ahol csak percekig tombolhat a hóvihar és ahol igazabb a mondás, mint bárhol máshol: ember embernek farkasa.

Amikor kezdett körvonalazódni, miről is fog szólni a történet – csodálatos és egyre kevesebb film esetében tapasztalható módon ez az első 10 percben lehetséges volt –, egy pillanatra megrémültem a lehetőségtől, hogy a szemem előtt lassan, ragadozóként előre lopakodó fantasztikus atmoszférájú mű talán átcsap majd „megtörtént események alapján készült filmből” fantasyvá. A félelem alaptalan volt, sőt! A Wind River valóban egy olyan film lett, amiből a nagy Tarantino is tanulhatna, ahol a „félelem”, „veszteség” és „áldozat” szavak új, mélyebb értelmet kapnak.

Taylor Sheridan nagyon bátor dologra vállalkozott: nem a múltra emlékezett, és nem is a jövőről képzelgett, hanem a jelent mesélte el. Mert hiába, hogy ezek a gyilkosságok nem a minap történtek, a probléma nagyon is élő. Arról, hogy a 21. században egy népcsoportot elnyomnak a szülőföldjén, nők halnak meg erőszak miatt és gyilkosok járnak szabadon, nehéz beszélni, de még nehezebb megmutatni. Nagy dolgot és fantasztikusan vitt hát véghez ez a film, ami izgalmasan és szívszaggatóan mutatja meg nekünk, mi is zajlik körülöttünk a biztonságos mozitermeken kívül.

Általában a bűnös felkutatása egy monoton lineáris vonal, amin számtalan nyom után végül elérünk a gonoszhoz és vele a tetőponthoz is. Itt azonban szó sincs hasonlóról. Az izgalom nem fokozódó, hanem folyamatos, és néha a legváratlanabb pillanatokban kap el minket a rettegés. Ennek eléréséhez pedig nem kellett jumpscare vagy örökké rosszat sejtető zene sem. A titok a helyszínben rejlik, onnan következik szinte minden más. Hiszen egy jóformán emberi életre alkalmatlan vidéken koránt sem csak az ember lehet ártalmas. Sohasem lankadhat a figyelem vagy az éberség, bármelyik percben áldozattá válhatsz. Ha úgy tetszik, az egész film egy nagy hajtóvadászat, ahol ahogy Cory mondta, vagy feladod, vagy túlélsz.

A vérfagyasztó helyszín tehát a maga halálos szépségében hibátlan, Taylor Sheridan pedig több, mint jól kivitelezte a történetet. A kérdés már csak az, hogy a színészek vajon hogyan boldogultak?
Jeremy Renner és Elizabeth Olsen is határozottan pozitív csalódás voltak. Előbbi hitelesen alakította a munkájától és az élettől egyaránt megkeményedett, mégis érző szívű férfit, utóbbi pedig a kezdő városi lányt, akinek befagyott hátsója ellenére is helyén van az esze és a szíve is. Elizabeth Olsen máskor kissé zavaró sírásra álló bambi szeme és örökké rémült arckifejezése kifejezetten jól illet a karakternek. Helyes döntés volt kettejüket főszerepre választani. Egyikük sem éppen a karizmájáról híres, így nem vonják el a fontos dolgokról a figyelmet, viszont van együtt és önálló színészként is tapasztalatuk. Nem csupán Cory és Jane, de Jeremy és Elizabeth is remek munkát végeztek együtt.

A forró és filmek terén lapos nyár után jól esik a havas táj látványa, különösen egy minden elismerést megérdemlő krimi keretein belül. Ha már az esték úgyis rövidülnek, vonuljon be mindenki  a hűvös elől valamelyik helyi moziba, és nézze meg a Wind Rivert. A havas táj látványa már soha többé nem lesz a régi…

Duba Dániel: 90/100

John: 86/100

Mafab: 80/100

IMDb: 8,1/10