A zátony (The Shallows, 2016) - kritika - Corn & Soda

A zátony (The Shallows, 2016) – kritika

A zátony

Ha a tengerparti nyaralás bámulatosan fényképezett ellenreklámjára vágyunk, akkor Jaume Collet-Serra legújabb filmje tökéletes választás, sőt. Az ugyanis egészen biztos, hogy a 87 perces játékidő letelte után körülbelül annyi kedvünk lesz sós víz közelébe menni, mint amennyi bárkinek is lenne egy ajándék foghúzáshoz. De ha egy izgalmas és pörgős cápás horrort akarunk látni – meg Blake Livelyt bikiniben –, akkor se hagyjuk ki A zátonyt (The Shallows, 2016). Legfeljebb idén nem megyünk nyaralni…

A film cselekménye kimondottan egyszerű: Nancy hobbija, vagy inkább szenvedélye a szörf, ezért Texasból Mexikóba utazik, hogy felkeresse azt az eldugott, titkos tengeröblöt, ahol az édesanyja szelte a habokat, mikor vele volt várandós. A hely nevét sajnos nem tudja, ám mikor megkérdezi a helybéli Carlost, aki a partra fuvarozza, ő egyszerűen csak elengedi a füle mellett a kérdést – ez a jelzésértékű mozzanat már idő előtt elkezdi fokozni a még nem is létező feszültséget. Persze tisztában vagyunk vele, hogy egy cápás filmmel van dolgunk, de először inkább csak átadjuk magunkat a hely szépségét kidomborító, videoklip-szerű jelenetsornak – és akkor a Nancy szerepében feltűnő Blake Lively testéről még nem is beszéltünk. A zátony kezdetben mind a környezet, mind a női test látványát tekintve tetszetős, ez az idilli alapállapot azonban igen hamar megváltozik. Nancy két ismeretlen sráccal szörfözik, de mikor a fiúk kimennek a vízből, ő megjegyzi, hogy még marad, ez pedig igazán rossz ötletnek bizonyul. Közelebb úszik egy bálnatetemhez, melyről kiderül, hogy egy hatalmas cápa zsákmánya, aztán a combjába fúródó fogak rögtön egyértelművé teszik, hogy vele sem lesz ez másként. Egy aprócska zátonyon húzza meg magát, ám közeledik a dagály, segítség sehol, s a párszáz méterre lévő part megközelítése kivitelezhetetlennek tűnik.

A zátony

A spanyol rendező, Jaume Collet-Serra – akinek nevéhez fűződik például Az árva (Orphan, 2009), a Non-stop (Non-stop, 2014) vagy Az ismeretlen férfi (Unknown, 2011) – filmje egy gyönyörű nő és egy óriási cápa küzdelméről szóló monodráma, melynek végkifejlete kizárólag attól függ, hogy a szereplő mire képes egymaga. Az egyszemélyes hadsereg szerepében Blake Lively tűnik fel, aki tulajdonképpen egész ügyesen elviszi a hátán a filmet, hiszen hiába jelenik meg elvétve egy-két szereplő, A zátony csakis rá – és valamelyest a CGI-cápára – épít. A színésznő pedig hozza a tőle elvártakat: falatnyi bikinijében még esztétikusabbá teszi a paradicsomi környezetet, sportos alkata biztosítja, hogy ne kacagjunk az igencsak említésre méltó fizikai teljesítményén, játéka pedig elhiteti velünk, hogy a film több egy egyszerű, izgalmakkal teli cápás horrornál. Nancy ugyanis az anyja halála elől menekül arra a helyre, ahol közelebb érzi magát hozzá, és az orvosi tanulmányait félbehagyva próbál a családtagjaitól távol, egyedül felülemelkedni a nehézségen. A más típusú nehéz helyzetet látva viszont kénytelen beismerni, hogy az egyedüllét „annyira azért nem jó”.

A zátony

A zátony egyik erénye tehát Blake Lively játéka, ami azért sajnos meg sem közelíti James Franco 127 órában (127 Hours, 2010), Tom Hanks Számkivetettben (Cast Away, 2000) vagy Reese Witherspoon Vadonban (Wild, 2014) nyújtott teljesítményét, ahhoz azonban kétségtelenül elég, hogy izgalmassá és érzelmessé tegye ezt a horror eszközeivel operáló, magányos drámát. A film másik érdeme a cselekményvezetés. Jaume Collet-Serra rendkívül biztos kézzel adagolja a feszültséget: mikor már kezdene unalmassá válni a történet, jön egy fordulat, ami újabb lendületet ad a sztorinak. Amit még ki kell emelni, az Marco Beltrami zenéje, ami legalább olyan hatásos, mint a ’75-ös klasszikusé volt, illetve Flavio Martínez Labiano operatőri munkája, mely hol paradicsominak, hol pedig pokolinak mutatja az eldugott tengeröböl környezetét.

A zátony

Jaume Collet-Serra filmje nagyban különbözik A cápától (Jaws, 1975), valamint az azóta megjelent cápás filmektől, itt ugyanis egyetlen szereplő, méghozzá egy nő küzd meg az ikonikus, vérszomjas emberevő hírében álló vadásszal – és pont ez az, amitől egyedi és különleges az alkotás. Az alapkoncepció tehát zseniális, ahogy a képi világ és a történetvezetés is, ám a monodráma nehéz műfaj, s ahhoz, hogy egyetlen szereplőre épüljön a történet, magával ragadó színészi teljesítmény szükséges, ami itt hiányzik. Ezt azonban nagyon jól ellensúlyozza a folyamatosan adagolt feszültség, így az utolsó pillanatig izgalmas a kétesélyes játszma, melyből csak egyvalaki kerülhet ki győztesen – vagyis élve.

Értékelés: 61/100

IMDb: 6,7/10

Mafab: 82%

Ez is tetszeni fog...