22. Kihívás - Victor Hugo - Egy halálraítélt utolsó napja - Corn & Soda

22. Kihívás – Victor Hugo – Egy halálraítélt utolsó napja

A következő kihívás témája egy igencsak érdekes és kockázatos módszeren alapult. Az első könyv, amit meglátsz egy könyvesboltba lépve. Utólag be kell valljam, azzal tisztában voltam, hogy a bolt melyik szegletében várnak rám a tinédzser vérfarkasok szerelmi életéről szóló regények, így ezeket tudatalattim által vezérelve, ösztönösen kerültem el. Így akadt meg szemem végül egy vékonyka Helikon zsebkönyvön. Ez volt Victor Hugo Egy halálraítélt utolsó napja című regénye.

egy halálraítélt utolsó napja

Több okból is örültem, hogy így alakult a választás. Először is azért, mert a cím meglehetősen ígéretes mű képét vetítette elém. Másodszor pedig azért, mert korábban nem olvastam még a francia szerzőtől. Victor Hugo a 19. századi Franciaország egyik, ha nem a legjelentősebb írója. Stílusát tekintve a romantikusok közé sorolják, de itt már nem az E.T.A. Hoffmann-féle „vágyódjunk el, bárhová, csak itt ne legyünk” jeligére alkotott művekről van szó. Írásaiban a realizmus szellemisége is fellelhető éles társadalomkritikák képében, bár szereplői továbbra is magasabb eszmék nevében cselekszenek. Ő maga a humanizmus követője volt, s ezt a szóban forgó regényében is kinyilvánította. Ahogy azt a cím is sejteti, egy halálraítélt végső vallomása ez. Victor Hugo 1828-ban elborzadva látja, miként élezi a guillotine pengéjét a hóhér az esti kivégzésre, ezért úgy dönt, nyomban nekilát a regény megírásának. A történet szerint egy, a büntetés végrehajtására váró elítélt papírt és ceruzát kér, hogy leírja szenvedéseit, s azt, milyen körülmények között várják a halálraítéltek az eljárás végét. Személyes dráma, amelynek súlyosságát csak növeli, ha annak fényében nézzük, hogy a halálbüntetés évszázadokon át működött szerte a világon. Nem utolsó sorban pedig napjaink politikai eseményeit figyelve – sajnos – ismét aktualitással bír.

Azonban nézzük, hogy sikerült maga a regény! Őszinte leszek, középszerűen sikerült. Ez egy sablon történet, ami szinte adja magát egy ilyen kényes témánál. Tartalma és gondolatmenete alig különb, mintha egy “B” kategóriás hollywoodi forgatókönyvíró tollából származna. Külön-külön nézve vannak nagyon erős, értékes és roppant sokatmondó jelenetei, azonban ha egy lépést teszünk hátra, hogy egészében vegyük górcső alá, egy elkapkodott, sablonos alkotás látványa tárul elénk. Mi is az, amit kifogásolok? Főképp az eszmei tartalom, a filozófiai kérdések hiánya. Pontosítok. Vannak kérdések, illetve ezek megválaszolására törekvő kísérletek, de ezek annyira egyszerűek és gyermekdedek, amilyeneket egy ennyire nagynevű írótól méltatlannak találok. Azt persze nem nehéz leszűrni a tartalomból, hogy mi Hugo álláspontja a halálbüntetés kérdésében, hiszen egy halálraítélt szemszögéből íródott a történet. Melyik halálraítélt nem ellenezte vajon az önnön kivégzését? No meg alapból, ki ne érezné át a guillotine funkciójának abszurd és mélységesen barbár mivoltát? Feszegeti ugyan a halálbüntetés – és egyébként a gályarabság – társadalmi hatékonyságának kérdését, de szerintem fontosabb kérdés lett volna inkább az, hogy mit követett el a főszereplő. Ez az a pont, ahol mellényúlt Hugo. Nagyvonalúan – és lássuk be, elég sablonosan – kihagyja a bűncselekmény leírását a műből. (Míg például Kafkánál A per-ben ez indokolt az elvont tartalma miatt, addig itt valódi bűncselekményről van szó, amely felett nem lehet átsiklani ilyen könnyedén.) Nem jut rá ideje az elítéltnek. Azt bár megtudjuk, hogy gyilkosságot követett el, s ezt maga nem is tagadja, de az ahhoz vezető körülmények teljesen rejtve maradnak az olvasó előtt. Úgy hiszem, ha ezzel a gondolattal játszik el az író, sokkal nagyobb hatású mű is kerekedhetett volna ki ebből, hisz a bűn és bűnhődés kérdése soha el nem évülő téma. Ehelyett azonban egy gyengécske, erőtlen kísérlet van csupán, amelyre a romantikus stílus is erősen rányomta bélyegét. Hugo ugyanis azzal próbálja „felmenteni” az elítéltet, hogy fellengzős, romantikus képekben vetíti elénk a láncra vert rab mögött húzódó emberi lényt. Bárcsak újra érezhetné a Nap fényét, bárcsak megölelhetné kislányát, bárcsak a szellő meglegyinthetné reménnyel teli szívét, hogy újra a szabadság érzésében fürödhessen… és egyebek. Nem az én tisztem eldönteni, hogy ez elegendő-e, de nekem nem az. Attól, hogy valaki nem szeret egy zárkában ücsörögve a kivégzésére várni, és attól, hogy szeret a szabad(nak)ban lenni, és szereti a gyermekét, még nem tudom eldönteni, hogy jogosnak mondható-e az ítélet. Ettől még lehet valaki – teszem azt – egy többszörös gyerekgyilkos. Na, ez egy sokkal érdekesebb helyzet lett volna példának okáért. Az emberi oldalát ábrázolni egy kegyetlen bűnözőnek. Micsoda ambivalencia-mámor lett volna! Az író túlzottan a főhős pártján állt, és ezzel rengeteget vett el a gondolati tartalomból.

Mindezek ellenére azért Victor Hugo neve nem véletlenül szerepel a tankönyvekben. Igaz, azt írtam, a tartalom nem sokkal különb egy “B” kategóriás filmnél, azonban a nyelvezete, stílusa és itt-ott a jelenetek is egészen bravúrosak, és a lélektani ábrázolás is. Nem mondanám kifejezetten lélektani regénynek, nem egy Németh László-féle önmarcangoló elemzés, azonban azt a zaklatott lelkiállapotot, amely egy halálraítéltet jellemezhet, kiválóan sikerült megragadnia. Heves érzelmek törnek fel, majd ülepednek le, a lázadást egyik pillanatról a másikra váltja fel a reménykedés, majd az elfogadás gondolata, s ez végigkíséri a regényt egészen a végéig. Hiszen nem könnyű beletörődni, ha pontosan tisztában vagyunk a saját halálunk idejével és körülményeivel. A legeslegutolsó pillanatig tápláljuk a remény tűzét, és a legelvadultabb lehetőségeket sem vagyunk képesek többé kizárni. A mű bővelkedik tehát intenzív, sokatmondó részekben. Az a jelenet, amikor a halálraítéltnél utolsó látogatást tesz a lánya, az egyik legmegrázóbb könyvrészlet, amit valaha olvastam. Vagy említhetném a rémálmot is, amely sok mai horrorfilmet megalázva borzongatja meg az olvasóit.

Bonnat_Hugo001z

Összességében tehát úgy gondolom, hogy Victor Hugonak nem sikerült teljes egészében kiaknázni a halálbüntetés kérdésében rejlő lehetőségeket, ám ettől még egyáltalán nem nevezném rossz műnek. A kemény és nyomasztó téma ellenére viszonylag könnyed olvasmány. Nem szippantja magába olvasóját, csupán néhány perc erejéig, hogy utána tovább lebeghessen a romanticizmus könnyed kábulatában.

Ez is tetszeni fog...