Alice Tükörországban (Alice Through the Looking Glass, 2016) – kritika

Azok, akik rajonganak Tim Burton sajátosan kifordított és abszurd világáért, minden bizonnyal nagyon várták már az Alice Tükörországban (Alice Through the Looking Glass, 2016) című filmet, még ha a híres rendező úr ez alkalommal „csupán” producerként működik is közre. James Robin vezénylete alatt is megszületik egy színes, széles vásznú kaland egy varázslatos világban, ám a korábban megismert figurák ugyanolyan vérszegényre fakultak, mint a családja után vágyakozó Bolond Kalapos.Mia Wasikowska, aki az előző Alice-filmnek köszönhetően robbant be a köztudatba, még mindig kimagaslóan tehetséges, és igazán jól áll neki a tetszés szerint hajóskapitány-kabátba, vagy kínai ruhába öltöző, a társadalmi konvenciókra fittyet hányó különc és lázadó lány szerepe. A produkció azonban már az első néhány perctől kezdve előszeretettel élősködik a korábban megszokott motívumokon. Ismét feltűnik a színen Hamish, és bár hiába sóhajtunk fel könnyebbülten, hogy szerzett magának feleséget, mégis könnyedén megtalálja a módját a kellemetlenkedésnek, Alice pedig újfent a mesevilágba menekül.

Természetesen pillanatok alatt megkapja új küldetését – szerencsére, mert enélkül valószínűleg még a film vége előtt halálra unná magát a kiégetten porosodó karakterek között, akik már csak a megszokás miatt kapaszkodnak a szerepükbe. Hősnőnket még az sem zavarja, hogy a feladatnak, amelyet el kell végeznie, se füle-se farka, gondolkodás nélkül elindul megszerezni a kronogömböt. Nem mellesleg Idő karakterének feltűnése és az ő birodalmában való néhány percnyi bolyongás a legérdekesebb és egyben legértelmesebb részei a produkciónak, ugyanis az újszerűség mellett ezüsttálcán kínálná a megoldást Alice kérdéseire.

Valamivel azonban ki kell tölteni a játékidőből fennmaradó másfél órát. Sajnos hiába kapjuk fel a fejünket az Idővel való versenyfutás után további izgalmakat várva, a cselekmény teljes mértékben ellaposodik. Bár direktben elhangzik a filmben az a mondat, hogy a múltat nem lehet megváltoztatni, csak tanulni belőle, aki arra számít, hogy valamiféle hihetetlenül katartikus élményben lesz része, óriásit téved. A lehető legelcsépeltebb módon kapjuk a képünkbe az olyan közhelyeket, hogy a család a legfontosabb, hazudni csúnya dolog, valamint meg kell bocsátani a szeretteinknek. Az sem jelent semmiféle vigasztalást, hogy megtudhattuk, mitől is duzzadt akkorára a Vörös Királynő feje, mert olyan mértékben lebutított a háttértörténet, amelyet kapunk, hogy együttérzés helyett legfeljebb röhögni tudunk rajta.

A vörösfejű méregzsákot egyébként az olyan apróságok sem érdeklik, mint hogy mi történik akkor, ha valaki felelőtlenül játszadozik a kronogömbbel, így még az (elvont értelemben vett) Időt is sikerül összeomlasztania. A mesevilágon végigszáguldó pusztulást azonban nem sikerült túlságosan félelmetes vagy baljós módon megjeleníteni, inkább olyan, mintha egy különleges fajta vörös cseppkő söpörne végig mindenen.

Ami az Alice Csodaországban elemeiből mégis értékelhető valamelyest másodszor is, az az erő, amelyet főhősnőnk a küldetésének sikeres kipiálásával nyer, és amelynek birtokában már játszva talál megoldást az úgynevezett normális világban hagyott gondjaira. Bár az nem egészen világos, hogy mi a szerepe a férfinak, aki mindig nevetgél magában, amikor Hamish pofára esik. Ő lenne az új kérő, aki túlságosan félénk?

A töménytelen mennyiségű vizuális effekt és jelmez talán még elvarázsolja annyira a nézőt, hogy egyszer megnézze a filmet. Ám figyelembe véve, hogy a látványvilág az, amit minden egyes mesefilmben igyekeznek tökélyre fejleszteni, ezek a halvány pozitívumok egyáltalán nem tekinthetőek nagy erénynek.

Valószínűleg jobban jártunk volna tehát, ha Mia Wasikowska mellett nem annyira a cukiságoknak és a szeretetszirupos tanulságoknak jut a főszerep, hanem az Időt alakító Sachan Baron Cohennek.

Értékelés: 45/100

IMDb: 6,4

Mafab: 65%