Anyám szeme (The Eyes of My Mother, 2016) – kritika

Anyám szeme (The Eyes of My Mother, 2016) – kritika

Sokáig kerestem azt a – rövid vagy akár összetett – mondatot, amellyel könnyedén le tudom írni, milyen is ez a film, aztán (most, a cikk írása közben) elkezdtem hallgatni a zenéjét és eszembe jutott egyetlen szó: gyönyörű. Ez persze furcsa választás egy cseppet sem finomkodó horror esetében, mégis azt kell, mondjam: a mindössze huszonhét éves Nicolas Pesce első filmje, az Anyám szeme (The Eyes of My Mother, 2016) gyönyörű. De még mennyire az…

Főhősünk, Francisca egy elhagyatott, a világ többi részétől igencsak távol eső tanyán él szüleivel. Gyermekként a legfontosabb személy az életében háztartásbeli édesanyja, aki korábban sebészként dolgozott – így egyáltalán nem meglepő, hogy bevezeti lányát az anatómia rejtelmeibe. Egy nap azonban rejtélyes látogató érkezik a tanyára, aki örökre felborítja a család szokatlan idilljét. Megöli Francisca anyját, azt viszont nem sejti, milyen árat fizet majd ezért. Mivel a történet folytatásáról többet nem szeretnék elárulni, maradjunk annyiban, hogy a fiatal lány egyre inkább magába fordul. Magányát és fájdalmát azért igyekszik enyhíteni valahogy; csak épp fogalma sincs arról, miként birkózzon meg azzal, amit úgy hívunk, élet.

Anyám szeme

Forrás: imdb.com

Nicolas Pesce filmje fájdalmas „szórakozás”, melynek hangulata elsősorban Bergman filmjeit idézi fel a nézőben – nekem A csend (Tystnaden, 1963) jutott eszembe róla, hiszen Francisca némiképp kétségbeesett szárnypróbálgatásait nézve úgy éreztem, Isten az ő háza táján is hallgat. Sőt, talán még a szemét is becsukta. Az Anyám szeme az első képkockájától az utolsóig kellemetlen, de nem azért, mert túlburjánzik benne az erőszak és a megmutathatatlan megmutatása. Illetve mégis: épp utóbbi történik. Egy lány életének három szakaszába nyerünk betekintést, ám nem látunk mást, csak küzdést, fájdalmat, magányt és szenvedést. Valamint próbálkozásokat arra nézve, hogy egyik percről a másikra valami, valahogy jobb legyen. És mindehhez az egyetlen azonosulási lehetőségünk Francisca, vagyis az a főhős, akivel nemhogy nem könnyű, de igazán kényelmetlen azonosulni. Akárcsak Norman Bates vagy Patrick Bateman karakterével…

Anyám szeme

Forrás: thefilmexperience.net

Mégis azt érezzük, megértjük ezt a lányt. Ennek oka pedig nemcsak Kika Magalhaes finom, őszinte játéka, hanem az is, hogy az Anyám szeme annak ellenére, hogy olykor öncélú, olykor túl sokat, olykor pedig túl keveset mond, remekül felépített film, melynek minden eleme azt a célt szolgálja, hogy a néző egy messzemenőkig érthető emberi történetet lásson. Vannak benne jelentékeny szimbólumok és utalások, ám amennyire csak lehet, csupasz és sallangoktól mentes ez az alkotás.  Zach Kuperstein fekete-fehér képei körbeölelik Franciscát, s nem tesz másként Ariel Loh melankolikus zenéje sem. Nicolas Pesce filmjében minden azért van, hogy megismerjünk egy lányt, s annak sorsát. Horrorként és drámaként is tökéletesen működik, és tulajdonképpen ez a kettő egyben: olyan film, mely rámutat, az igazi dráma olyan, hogy láttán néha még Isten is becsukja a szemét.

Értékelés: 78/100

IMDb: 6,2/10

Mafab: 81%

Ezek is tetszhetnek...