Kötelező filmek – A csend (Tystnaden, 1963) - Corn & Soda

Kötelező filmek – A csend (Tystnaden, 1963)

A csend

Ígérem, hamarosan megpróbálok eljutni az amerikai filmig, az elsőbbség azonban kétségtelenül azé a rendezőzsenié, aki a következőképpen fogalmazott: „a színház olyan, mint a megértő feleség, a film jelenti a nagy kalandot, a pazarló és nagy igényekkel fellépő szeretőt”. A szóban forgó rendező már tízéves korában színházi darabokat, illetve filmeket alkotott. Mélyértelmű munkái már korán felhívták magukra és rá a figyelmet, később pedig mindenki rájött, hogy ő a modern filmművészet egyik legnagyobb hatású egyénisége. Nem túloztam, Ingmar Bergmanról tényleg nem lehet másképp nyilatkozni, életműve olyannyira maradandó és meghaladhatatlan, hogy arra felesleges szavakat keresni. A csend (Tystnaden, 1963) első trilógiájának záró darabja, melyet sorsolással választottam ki, méghozzá azért, mert undokság lett volna röviden és tömören javasolnom, hogy kezdjétek az Úrvacsorával (Nattvardsgästerna, 1963), folytassátok az Őszi szonátával (Höstsonaten, 1978) vagy a Personával (Persona, 1966), aztán pedig nézzétek meg az összes többi Bergman-filmet.

A svéd rendező első trilógiája, a „leszűkítés” a hit, a remény és a szeretet fellelhetőségét, illetve érvényességét igyekszik feltárni az ember életében. A Tükör által homályosan (Sasom i en spegel, 1961) és az Úrvacsora (Nattvardsgästerna, 1963) egyaránt kiemelkedő alkotások, A csend – méghozzá Isten csendje, így határozta meg Bergman – azonban kicsillan mellőlük, hiszen nemcsak a trilógia, hanem a teljes életmű legmeghatározóbb és legtranszcendensebb darabja, mind tartalmi, mind pedig formai szempontból. Isten és a többiek által magára hagyott ember tragédiáját, feloldhatatlan és szükségszerű magányát jeleníti meg ebben a filmben Bergman. Azt a fajta magányt, melyhez nem kell egyedül lenni, és azt a fajta csendet, amely nem emberi: itt ugyanis Isten az, aki hallgat.

A csend

Mindössze három szereplőnk van: két egymástól elidegenedett nővér, Ester és Anna, valamint a tízéves Johan, Anna fia. Egy éjszakai vonaton utaznak – akárcsak Az éjszakai vonat (Pociag, 1959) szűk térbe beszorított szereplői –, épp hazafelé tartanak valahonnan, ám a tüdőrákban szenvedő Ester láthatóan egyre rosszabbul érzi magát, ezért kénytelenek megszakítani a monoton utazást. Egy ismeretlen, háború előtti képet festő kisvárosban szállnak meg, melynek a nyelve teljesen érthetetlen számukra, még úgy is, hogy Ester igazán tehetséges fordító. A vonat szűk fülkéjéből szereplőink átkerülnek a városka titokzatos szállodájába, mely tulajdonképpen nem más, mint a magány szimbolikus tere. Össze vannak zárva, ugyanakkor képtelenek együtt lenni a szó azon értelmében, melyből nem hiányoznak az érzelmek. Az emberi kapcsolatokat A csendben az elidegenedettség, a tehetetlen szemlélődés és a cselekvés hiánya jellemzi, melynek hatására nemcsak a szereplők szoronganak, hanem a néző is. Azt nem lehet mondani, hogy A csend egy kellemes film, az optimizmus azonban egyértelműen kirajzolódik benne, méghozzá a gyermek, Johan karakterén keresztül, aki a két (testileg és lelkileg) sérült nő ép feléből igyekszik felépíteni alakuló személyiségét. Anyja a testet, Ester pedig – egészséges test híján – a szellemet jelképezi, a fiúnak így minden esélye megvan arra, hogy egésszé váljon, legyen az bármennyire is nehéz feladat.

A csend

A betegség motívuma köré szerveződő film karakterei szenvednek, ugyanakkor „egymást és magukat is kínozzák, miközben szellemi irányítást és nyugalmat keresnek egy olyan világban, melyből hiányzik Isten”. Kommunikáció-képtelenség és kiszolgáltatottság uralja az alkotást, méghozzá elemi erővel, hiszen csupán három szereplőnk van, akik zárt tér-időbe vannak kényszerítve. A csend tehát kamaradráma, ráadásul a nyomasztó fajtából, melyben az érzelmek szinte nullára vannak redukálva, azok hiánya azonban igencsak nagy súllyal bír, főleg a hipnotikus erejű premier plánoknak köszönhetően.

A csend

Bergman teljességében szemlélt életműve jól mutatja, hogy a rendező fokozatosan csökkentette filmjeinek építőelemeit: a helyszíneket a kamaradaraboknak megfelelően szűkítette és egyre kevesebb szereplőt álmodott a történeteibe. Így született meg a magány és az üresség, avagy a „leszűkítés” trilógiája, melynek zárása Carl Theodor Dreyer filmjeinek arcokra koncentráló képi világát idézi, a lélek, a tudatalatti mélységeibe kalauzolja a nézőt, és a kamarajáték-forma által színházi tradíciót kelt életre a mozgóképen. A csend egymásra utalt, ugyanakkor egymástól messzemenőkig elidegenedett karakterei nem kívánnak mondani semmi bíztatót. Egyedül az alig tízéves Johan próbál kommunikálni, s teszi ezt szüntelenül, különféle módokon, optimizmussal töltve meg a kietlen drámát és megtörve a csendet, hiszen attól még, hogy Isten hallgat, mi beszélhetünk.

Miért kötelező megnézni? Mert Ingmar Bergman valóban a modern filmművészet egyik legmeghatározóbb egyénisége és kétségkívül a kamaradráma halhatatlan mestere. A csend című filmje kiemelkedik a virtuozitásról tanúskodó életművéből, melynek legtöbb darabja az egzisztencialista filozófiához kapcsolható. Nincs ez másként ezen alkotás esetében sem: A csend az emberi létezés egyik határhelyzetét festi le, ráadásul olyan módon, mely egyszerre emel minket a mennybe és taszít a pokolba. A maradandó filmélmény tehát garantált!

Forrás: Oxford Filmenciklopédia

Ez is tetszeni fog...

Hozzászólások

  1. […] „szórakozás”, melynek hangulata elsősorban Bergman filmjeit idézi fel a nézőben – nekem A csend (Tystnaden, 1963) jutott eszembe róla, hiszen Francisca némiképp kétségbeesett […]

  2. […] Tükör által homályosan (Sasom i en spegel, 1961), az Úrvacsora (Nattvardsgästerna, 1963) és A csend (Tystnaden, 1963) szereplői magukat és egymást kínozzák, miközben szellemi irányítást és […]