Az U.N.C.L.E. embere – kritika

Úgy tűnik, hogy a 2015 – ös év a kémfilmek dömpingjét hozta. Elég csak a Kingsman – re (Kingsman – A titkosszolgálat, 2015), a kiváló A  kém –re (Spy, 2015) vagy a legújabb Mission Impossible-re (Mission Impossible – Titkos nemzet, 2015) gondolni és akkor még nem beszéltünk a legújabb James Bond moziról, a Kémek hídjáról. Az U.N.C.L.E. embere (The Man from U.N.C.L.E., 2015) azonban valamivel több ezeknél. Inkább egy retró buddy movie –ra hajaz, mint egy szuperkütyükkel felszerelt ügynök kalandjára.

Már az is kissé groteszk, hogy egy ilyesfajta mozit Guy Ritchie kezébe adnak, habár egy Sherlock Holmes széria után már semmin sem lepődünk meg vele kapcsolatban. Ugyanakkor tény, hogy ezek a mainstream mozik is magukon hordozzák a már-már temetett angol rendező kézjegyét. Nincs ez másképp Az U.N.C.L.E. embere kapcsán sem, ami gyakorlatilag egy Ian Fleming (a James Bond regények atyja) fejéből kipattant ’64 és ’68 között vetített sorozat felturbózott reboot-ja, amelyet úgy tálaltak, hogy a korszak stílusjegyeit tökéletesen magán viselve csupán annyira igazodjon a modern irányzatokhoz, hogy igazán közönségbarát legyen. A jelmezek, díszletek kísérteties módon idézik meg a kor látványvilágát, az egész atmoszféra egy másik időbe kalauzolja a nézőt és ehhez teremti meg a szereplőket, ami tökéletes castinggal párosult. Ez utóbbi elengedhetetlen volt, hisz a film olyannyira karakterközpontú, hogy a cselekményt is a figuráknak kellett megmenteni. Henry Cavill (Az acélember, 2013) vörös palástját hátrahagyva feledhetetlen alakítást nyújt a mindig elegáns, nőcsábász, olykor arrogáns Napoleon Solo szerepében, akiben mintha csak egy Sterling Archer (Archer, 2009-2015) öltött volna valós alakot. Semmivel sem marad el tőle a Social Network „ikerpárja”, Armie Hammer (A magányos lovas, 2013) a lobbanékony természetű, elfojtásokkal teli szovjet ügynökként. Mindkettő végtelenül stílusos, hiteles és egyformán rokonszenvezhet velük a néző, annak ellenére, hogy homlokegyenest különböznek egymástól. Hasonlóan épül fel, mint a korábbi holmes – watsoni viszony, ugyanakkor még nagyobb súllyal esik a latba, s tökéletes köztük az egyensúly, nem oltják ki egymást. A szellemes, olykor szurkálódó dialógusok is csak jobban kibontják a karakterek egyéniségét. A két karizmatikus főhős mellé kiválóan illeszkedik Alicia Vikander (Ex Machina, 2015) minden bájával és vagányságával, kialakítva egy tökéletes harmóniát a szereplők között.

Az viszont sajnálatos tény, hogy az alkotók az egész tartalmat feláldozták az összes egyéb pozitívum oltárán. Guy Ritchie – Lionel Wingrem párosa, akik már a Sherlock Holmes mozikban is együtt dolgoztak, nem nagyon erőltette meg magát, ami a sztorit illeti. Egy olyan átlagon aluli, fantáziátlan szkriptet sikerült összehozni, ami nem, hogy felejthető kategória, hanem egyenesen a nullához konvergál. Ha az atmoszféra, a karakterek és a kiváló aláfestő zene nem lenne ilyen zseniális, az eredmény egy olyan B-kategóriás mozi lehetne, aminek a felénél már sorok kígyóznának a mozi kijáratánál. Ez még inkább fájó, mert lett volna miből meríteni, hisz a filmen alapuló négy évadot megélő sorozat nagy népszerűségnek örvendett és több,  mint száz epizódot élt meg.

Napoleon Solo a hidegháború idején Kelet-Berlinbe érkezik, hogy kicsempésszen a városból egy autószerelő lányt, Gaby Tellert (Alicia Vikander), kinek apja neves tudós. Csaliként akarják használni a kutató megtalálásához, azonban felbukkan egy KGB ügynök, Illya Kuryakin, akinek szintén hasonló tervei vannak a lánnyal, de egy látványos üldözés után sikerül lerázniuk. Másnap egy parkban Solo találkozik főnökével, aki a szovjet ügynökség vezetőjével piknikezik, s megbízás kap, hogy riválisával összefogva találják meg a tudóst, aki titokban Rómában az ellenségeik számára atombombát készít. A két, profibbnál is profibb kémnek muszáj kényszerű szövetséget kötnie, hogy rábukkanjanak Teller-re, mielőtt nukleáris fegyver jutna egy nemzetközi bűnszervezet kezébe, amely globális katasztrófával fenyegetne. Hőseinknek tehát adott a feladat, melyet közel két óra alatt meg is oldanak.

Már csak a sztori és a kémfilmek sablonjai alapján sem hiányozhat az akció a film repertoárjából, ugyanakkor nincs olyan dömping, amely nagyon elvinné az ilyen témájú mozik felé. Azonfelül ezek a jelenetek, amellett, hogy igen látványosak, magukban hordozzák Ritchie stílusát. Nem a CGI-t, hanem az egyediséget, a szellemességet helyezték előtérbe. Láttunk már ezer és egy komoly autós üldözést, de mikor egy Wartburg és egy Trabant között folyik, már látatlanban is mosolyra húzódik a szánk, azzal együtt, hogy az izgalomban sincs hiány. A már-már legendás John Mathieson operatőr most is profi munkát végzett. Ritchie hátrahagyta a Sherlock Holmes-ban erőltetett lassításokat és a sokszor megjelenő osztott képernyős megoldás nagyon jól illik a film hangulatához. Az U.N.C.L.E. embere a nyár talán legjobb mozija, melyet, ha a forgatókönyvíró páros kevésbé felületesen kezel, a 2015-ös év egyik legnagyobb dobása lehetett volna. Mindazonáltal a film végi cliffhanger-re támaszkodva, a mozit egyfajta prequelnek is felfoghatjuk, ami komoly reményre ad okot az esetleg folytatást illetően. Ha megtartják a film stílusjegyeit és hozzá egy ütős szkriptet is összehoznak egy olyan alkotásra számíthatunk, mely műfajában akár mérföldkővé is válhat.

Értékelés: 91/100

IMDb: 7,6

Mafab: 70