Batman Superman ellen – avagy igazságot a denevérnek, duplakritika

Példátlan filmkritikusi össztűz zúdult Zach Snyder új szuperhősmozijára a Batman Superman ellen – Az igazság hajnalára (Batman v Superman: Dawn of Justice, 2016). Nem állítjuk, hogy a film korszakos remekmű, de elsőre nem is tűnt annak a vállalhatatlanul gyenge alkotásnak, amelyet a rengeteg – és alaposan eltúlzott – lehúzós cikk sugall. A negatív szakmai fogadtatás eredménye persze nem maradt el, ugyanis a nézők a brutálisan erős kezdőhétvége után már egyre kevésbé járultak a mozipénztárakhoz. A második hétvége erőteljes visszaesést mutatott, és hiába térült már meg az igen masszív negyedmilliárdos büdzsé, kiderült az is, hogy bevétel oldalon sem lesz korszakos siker sztori a film. Összedugtuk hát a fejünket Chino kollégával és kielemeztük vajon tényleg olyan rossz filmet kapunk a mozijegyünk áráért, amit el akarnak velünk hitetni? Felszínre kerültek eltérő kritikai észrevételek, de hogy ez milyen összképet eredményez, csak a végén áruljuk el.

Rendezői munka és történetvezetés

Az első pont alapvetően nem bontotta meg az összhangot szerkesztőtársammal. Teljesen egyetértettünk abban, hogy a Holtak hajnalát (Dawn of the Dead, 2004) és a Watchmen: Az őrzőket (Watchmen, 2009) jegyző Zack Snydernek mostanában nem igazán jött ki a lépés, ha szuperhős-filmes vonalon kellett mozognia, és valljuk be őszintén azt is, hogy a Watchmen óta semmilyen fronton nem volt elfogadható filmje. Chino szerint azonban a rengeteg kihívás, amit az új, – alapkőletételnek is számító – DC mozi jelentett, egész egyszerűen túl sok volt a rendezőnek. Ugyanakkor pozitívumnak tartotta a filmmel kapcsolatban, hogy ennek ellenére sikerült megágyaznia Wonder Women önálló kalandjainak, illetve az Igazság Ligájának; tehát mint felvezető produkció jól helytállt. Én ez utóbbi megjegyzéssel nem tudok maradéktalanul egyetérteni – de erről majd később, a karaktereknél. Snyder filozófiája – miszerint az általa jegyzett Acélember (Man of Steel, 2013) egyfajta folytatásaként állt a filmhez – a koherenciának jót tett, és legalább valamifajta értelmet adott a szintén sokat szidott Superman rebootjának. Az alapkonfliktus felvezetésért tehát mindkettőnktől jár a piros pont, ahogy azért is, mert a Superman által dominált kezdésbe sikerült Bruce Wayne szemüvegén keresztül belecsempészni az emberi nézőpontot is – Zod és Superman harca közben romba dőlő Metropolis „alulnézetből” teljesen más képet fest. Snyder félidőig egész ügyesen keveri a kártyákat, hiszen sikerült a jól kitalált alapfelállást még tovább rajzolnia. Ugyanakkor a több történetszálon futó cselekmény csomópontjai már erősen felemás minőségben jelentek meg a vásznon. Kérdéses, hogy a kialakult káoszért mennyire hibás – a Nolan-féle Batman trilógia sztoriját is jegyző – David S. Goyer önállósodása és mennyire maga Snyder, akinek még egy plusz Oscar-díjas író Chris Terrio sem volt elég egy patent forgatókönyvhez. A tempó minden esetre borzalmasan lassú és az egymást követő jelenetek ok-okozati felépítettsége is folyamatosan gyengül az idő előrehaladtával. A kivágott közel fél óra ellenére a végleges verzió is egész egyszerűen túl hosszú maradt, ez pedig a nem elég feszes történetvezetéssel kombinálva bizony sokszor unalmas perceket eredményez. A sok elrejtett easter egg miatt mindegyik feleslegesnek tűnő jelenet – Bruce Wayne rémálmai, Clark Kent szerkesztőségbeli pillanatai – örömforrás lehet a vérbeli DC fanok számára, de az átlagnézőnek egyszerűen túl sok az üresjárat. Ennek fényében furcsa, hogy a két epikus karakter összecsapása még 10 percet sem ér meg a játékidőből, a nagy finálé pedig tartalom szempontjából még kevesebbet.

Vizuális megvalósítás és hangulat

Apropó nagy finálé. Ez a jelenet vizuális szempontból valódi esszenciáját nyújtja a filmnek. Magam részéről Doomsday filmes megjelenését kissé gagyinak találtam, hiába behemót méretű, manapság ennél markánsabb főgonoszokat is sikerült kikeverni a számítógépes boszorkánykonyhában. Chino kolléga sokkal inkább a CGI milliók töménységét bírálta, mintsem a minőséget. Fő probléma részéről az elrontott arányérzékkel volt, hiszen a film ráérős tempója ellenére az utolsó traktus kapta az egész buli legjavát, amely megfáradt nézőként már-már befogadhatatlan volt. Az elköltött pénz persze látszik a produkción, azonban az akciójelenetek (a minőségi kivitelezése ellenére is) néha követhetetlenek, a sötét képi világ 3D-vel kombinálva pedig kemény perceket okoz a nézők retinájának. A sokat kritizált komorság azonban szerintem összességében nem vált a film kárára, a hangulatépítő elemek működnek, és könyörgöm, Batman az egész DC univerzum legsötétebb karaktere, milyen legyen a körülötte lévő atmoszféra, ha nem fullasztóan sötét. Más kérdés persze, hogy a villanyt alkalomadtán felkapcsolhatták volna, ha éppen máshol kalandozott a kamera. Egyikünk sincs az öncélú humorizálás pártján általában, de azért egy-két feszültségoldó poén, vagy geg beleférhetett volna, legalábbis számos erre irányuló negatív megjegyzés méregfogát kihúzhatnák vele a készítők. Így azonban ez a blockbuster leviatán többször válik logikátlanná, lassúvá és túlságosan sötét hangulatúvá; ez pedig azért a többségnek nem szokott bejönni. Szerencsére a zenei betétekre nem kisebb neveket szerződtettek, mint Hans Zimmer és Junkie XL, ez pedig azért sokat hozzátesz a film élvezeti értékéhez, néhány betét, különösen a lényegi helyeken nagyon rendben van.

Színészek és karakterek

Merrefelé is billentik a mérleg nyelvét végül azok a karakterek, amelyek kedvéért az egész filmre kíváncsiak voltunk? Itt aztán teljes az ellentmondás közöttünk szerkesztőtársammal. Egyedül Superman és Henry Cavill ismételt elszürkülésében értünk egyet. Nálam Cavill – brit színésziskola ide vagy oda – napjaink egyik legérthetetlenebb, egydimenziós színésze, aki egész egyszerűen alkalmatlan főszereplőnek (talán csak Aaron Taylor-Johnsont tudnám hirtelen rávágni, aki még nála is rendre gyengébben muzsikál főszereplőként.) Alapvetően Superman filmes megjelenítése sosem tartozott a siker sztorik közé, de Snyder új kriptoni alsónadrágos szuperembere így iszonyúan jellegtelen, és a hölgy nézőkön kívül talán senki nem bánná, ha soha többet nem kerülne mozivászonra ebben a formájában. Chino hasonló jókat kíván a Batmanként feltűnő Ben Afflecknek. Elhibázottnak tartja nem csupán a piros köpenyes hős megjelenítését, hanem az egész bőregeres körítést is, és nem átallott egy KillBill jelenettel alátámasztani igazát.  Chino olvasatában a legrosszabbak ugyanakkor mégsem ők, hanem Lex Luthor; karakterestül és színészestül. Luthor jelen esetben egy folyamatosan klisékben beszélő tenyérbemászó paprikajancsi, megjátszott flegmaságával inkább annyit ér el, hogy igazi ellenfélként egy olyan figurát lásson a néző, akit csak azonnal törölni szeretne a filmvászonról és lehetőleg a memóriájából is; és persze ahogy ilyenkor lenni szokott a magyar szinkron az extra idegesítő faktorként csak fokozza a borzalmakat. Az pedig, hogy miként nyerhette Jesse Eisenberg meg a castingot örök rejtély marad.

Szerette viszont Chino a mellékszereplőket, Lois Lane-estül, és mindenestül; különösen persze Jeremy Ironst és Gadel Gadot-ot. Irons és Eisenberg megítélését illetően nincs ugyan vita, de felmerül ilyenkor bennem a kérdés, hogy miért bántották olyan sokan jó előre Afflecket és mit mutatott Gadel Gadot ebben a filmben, ami alapján ígéretes lehet a „csodanős” vonal? Oké Gadot elég szexi, de ezzel nincs egyedül a filmes világban, viszont két-három csinos koktélruha és nettó 7 perc játékidő sem kellő bizonyíték nekem, hogy valóban több van benne egy Halálos irambeli cicababánál. Az Amy Adams által életre keltett Lois Lane-ben viszont biztosan nincs több; nem jön át ez az erős, „nem hölgy vagyok, hanem újságíró” karakter. Sőt, éppen az ellenkezője igaz, ebben a filmben nem több, mint egy szörnyen buta biodíszlet, aki csak arra jó, hogy valaki jól elrabolja. Az pedig, hogy ezek után tényleg mi a fene billenti pozitív irányba a mérleget? Kérem szépen Batman és Ben Affleck! Kollégámtól eltérően Affleck szerintem egyértelműen felsőkategóriás alakítást jegyez denevérként; sőt, nálam a Nolan-féle hangulat tovább élése sem abszolút hátrány, kifejezetten jól áll ez a zord és fásult Wayne karakter. Olyannyira jól áll neki, hogy Affleck képes átbillenteni a nézőt az ő „oldalára” és valóban drukkolni azért, hogy eltűntesse a kriptoni pojácát a bolygóról. Ha nem lenne egy Sötét lovagos Christian Bale előzmény, akkor egyértelműen kedvenc Gézánk lenne a legmenőbb bőregér a filmtörténetben.

Verdikt

Chino kolléga a kritikák ellenére is alapvetően pozitív képet alkot a moziról, nem rejtve véka alá persze annak hibáit sem. Ezek nagyrészt a rendezői következetlenségből és a forgatókönyv hiányosságaiból, valamint a kiváló kezdés ellenére elszúrt befejezésből adódnak, amelyet nem kompenzál maradéktalanul a CGI parádé sem. Nálam egyedül a Batman vonal menti meg a filmet, de az nagyon!  Jeremy Irons, mint Alfred és a Géza Affleck-féle Batman (és igen az új combat suit-ja is menő ) bőven lerak annyit a mérleg pozitív serpenyőjébe, hogy ez az egyébként teljesen átlagos blockbuster szuperhősfilm ne süllyedjen a gyenge mozik kategóriájába. Affleck nélkül persze meg sem közelítené ezt a szintet; a többi karakter elnagyolt, vagy teljesen elfuserált, látványvilág azért nem korszakalkotó, a szkriptek pedig kifejezetten gyengék. A nagy finálé nekem inkább volt kínos, mint menő; a móka is csak addig tartott, amíg nem került a képbe az a szörnyű Doomsday és mások által agyonhype-olt Wonder Woman. Összességében azért ez a film nem követett el semmi megbocsáthatatlant, néhány dolgot helyre tett a DC univerzumban, és nyitva is hagy pár kérdést, ahogy azt ilyenkor kell. Nem kell álszentnek lenni, és felülni a fikavonatra; bőregerestül nem rosszabb ez sem egy átlag szuperhősmozinál. Nem születhet 6 évente egy új klasszikus; elnézve az eddigi DC mozikat erre várni talán felesleges is…

Chino: 71/100

NBence: 74/100

IMDB: 7,3

Mafab: 59%