Amerika kapitány: Polgárháború (Captain America: Civil War, 2016) - duplakritika - Corn & Soda

Amerika kapitány: Polgárháború (Captain America: Civil War, 2016) – duplakritika

Civil_War_Final_PosterAz Amerika kapitány: Polgárháborúban (Captain America: Civil War, 2016) Steve Rogers az újjáalakult Bosszúállók csapatának élén próbál gondoskodni az emberiség biztonságáról. Azonban egy újabb incidens következik be, amelynek nem várt következményei lesznek. A Bosszúállókon egyre nő a nyomás, hogy politikailag is elszámoltathatóak legyenek és akcióikat egy felsőbb szerv irányítsa. Az új rend megosztja a Bosszúállókat, a csapat két részre szakad. Az egyik csoport élén Steve Rogers áll, aki úgy véli, a Bosszúállóknak szabadon kellene tevékenykednie, hogy védelmezhessék az emberiséget. A másik frakció élén Tony Stark, aki az irányítás és elszámoltathatóság eszméjét támogatja. Röviden így foglalható össze a Marvel-univerzum új szuperhősmozija, amely ezúttal – hasonlóan a DC stúdió legújabb filmjéhez, Batman Superman ellenhez – a legnépszerűbb karaktereket ugrasztja egymásnak. Az, hogy ez jobban sikerült-e Marvelnek, ismét Chinoval beszéljük ki, nem a klasszikus formában.

Marvel's Captain America: Civil War L to R: Sam Wilson/Falcon (Anthony Mackie), Vision (Paul Bettany), Wanda Maximoff/Scarlet Witch (Elizabeth Olsen) Photo Credit: Film Frame © Marvel 2016

NBence: Rögtön egy vallomással kell kezdenem: kevés rosszabb szuperhős filmet láttam életemben az Amerika Kapitány: Az első bosszúállónál (Captain America: The First Avenger, 2011) – pedig Marvel vonalon is voltak azért szép számmal hatalmas pofára esések (pl. Thor, Hulk filmek). Sőt, továbbmegyek! Az első Amerikai kapitány abszolút értelembe véve is borzasztó produkció volt; retro film akart lenni retro feeling nélkül, mellé kaptunk szörnyen sablonos és ötlettelen forgatókönyvet, irritálóan vontatott tempót, nevetséges párbeszédeket és egy kiforratlan Chris Evans kapitányt. A hideg kiráz még ma is, ha rá gondolok. Nem véletlen, hogy Joe Johnston rendező szépen kiírta magát vele a komolyan vehető emberek sorából. Na, ehhez képest 2016 májusában ott tartok, hogy az idehaza kissé outsider Captain America lett a legjobb franchise a Marvel háza táján. Amerika kapitány persze már A tél katonájával (Captain America: The Winter Soldier, 2014) komoly formajavuláson ment keresztül, sőt egy új, sötétebb és realisztikusabb formanyelvet is adott a kissé elszürkülő szuperhős moziknak. Aztán most jött még egy annál is jobb mozi, olyannyira, hogy ezt a mostani filmet az első Bosszúállók (The Avengers, 2012) után a legjobb produkciónak tartom az egész kollekcióból.

Chino: Kollégámmal csak egyetérteni tudok az első Amerika Kapitány (Captain America: The First Avanger, 2011) mozival kapcsolatban. Ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy számomra Steve Rogers a leginkább unszimpatikus Marvel hősök közé tartozik. Az első részben talán nem is tudták Johnstonék, hogy egy retro szuperhős mozit, egy prequelt, avagy egy franchise első epizódját forgassák le. A The Winter Soldier már minden szempontból biztosabb lábakon állt, a Civil War-ral pedig már csak a Bosszúállók első részét lehet párhuzamba állítani. Itt azonban meg is kell állni egy pillanatra, mert becsapós lehet, hogy tényleg maga az Amerika Kapitány harmadik része ütött ekkorát, vagy a sok vendégszereplő vitte el a hátán a filmet. Sokat lehetne vitatkozni ezen, ugyanakkor én mégsem egy Bosszúállók 3-at látok Steve Rogers legújabb kalandjában, inkább egy jól megírt mozit, amibe úgy illesztették be a jól ismert karaktereket, hogy azok többé-kevésbé ne csak amolyan színesítő töltelékek legyenek, hanem megteremtsék a film koherenciáját.

Marvel's Captain America: Civil War Captain America/Steve Rogers (Chris Evans) Photo Credit: Film Frame © Marvel 2016

Forgatókönyv, történetvezetés

NBence: Az egész film gyakorlatilag azon kaptafára épül, hogy vajon a Bosszúállóknak hol is a helyük a társadalmon belül. A két pólusra helyezkedő hősöket Rogers kapitány és Tony Stark pedig ennek rendje és módja szerint szépen maguk köré gyűjtik, hogy aztán jól összekaphassanak a dolgon. Kellett persze ehhez Rogers régi katonatársa, Bucky Barnes, alias a Tél katonája, és egy Zemo nevű figura is, aki a háttérből alaposan megkeverte a szálakat. A recept nagyon jól működik, a kulcsjelenetek nem bicsaklanak meg, és furcsamód értelmesre sikerültek a párbeszédek is. A tempó feszes, üresjárat kevés van, és ha mégis leül a tempó, akkor előkerül néhány jópofa geg vagy utalás. A Christopher Markus és Stephen McFeely felügyelte forgatókönyv amúgy is az okosabbak közül való; nem vállal semmit, amit ne tudna megvalósítani. Azt hiszem, semmilyen komponensre nem lehet igazán panaszuk, Anthony és Joe Russo közös rendezése végig koherens, jól érthető, szórakoztató, illetve néhol drámai és nem mellesleg önálló moziként is erős alkotás. Az már más kérdés, hogy nálam azért az arányok kicsit elcsúsztak egy alapvetően Amerika kapitány karakterközpontú mozihoz képest, ahogyan az sem teljesen világos, miért pont egy katona válik lázadó karakterré, és miért egy multi-milliárdos playboy lesz a szabálykövető világcsendőr.

Chino: Az egész mozinak a történetét úgy lehetne értelmezni, hogy egy, A Tél katonájában és a Bosszúállók: Ultron korában fújt metaforikus lufi folyamatosan nőne, és most, a film elején szét is pukkanna. Ez az állapot vezet egy kétpólusú harchoz, ha úgy tetszik dualisztikus felfogáshoz, amely hőseinket mind érzelmileg, mind cselekedetükben komoly dilemma elé állítja. Persze ehhez kellett még egy kis toldaléknak Bucky Barnes, a Tél katonája, aki gyakorlatilag egy két lábon járó cliffhanger, illetve a rejtélyes Zouma-nak a ténykedései, amik kezdetben szinte bántóan zavarosak. A felállás, ahogy NBence fel is vázolta, mégis rém egyszerű, gyakorlatilag a Batman vs. Superman: Az igazság hajnala summáját idézi, meddig is elfogadható a járulékos veszteség a szuperhősködés közben, a kérdés csupán az, hogy jelen esetben ki hajlik meg a közakarat előtt és kiből lesz kívülálló. A tényleges ok azonban nagyon egyszerű és egyben súlytalan is, nem érződik olyan komolynak, hogy a csapat tagjait egymással vérre menő harcra késztesse. A Markus – McFeely páros talán jobban is megerőltethette volna magát, komolyabb indokot talán egyedül Vision (Paul Bettany) állapít meg, amely felett azonban gyorsan el is siklik mindenki.  Ez a heteronómia, vagy nevezzük ultimátumnak ordít valami pluszért, kedvünk lenne beugrani a filmbe és feltenni egy-két költői kérdést „mi lett volna ha mi nem vagyunk” jeligével. Személy szerint nem éreztem elég erősnek a kiindulópontot, de ezen túllépve sok panaszunk nem lehet. A különböző mellékszálak mind remekül működnek, hogy majd összefonódva kerek egészet alkossanak. Ezzel párhuzamosan a dialógusok is kifejezetten pöpecre sikerültek, főleg egy szuperhősmozihoz képest. Talán Amerika Kapitányból kapunk kevesebbet, hisz mégiscsak neki kéne a középpontban állnia, de ez nem írható fel a negatívumokhoz, hovatovább jobban is működik a mozi, hogy más karakterek is fajsúlyosabb szerepet kapnak, gondolva itt elsősorban Tony Starkra, illetve Black Panther – Bucky Barnes duóra. A gondot inkább az jelentette, hogy elveszünk a karakterekben. Odáig el se jutunk egyes jelentekben, hogy gondolkodjunk, miért vagy hogyan is sorakozott az illető Stark vagy a Kapitány mögé, az akciók között már ott megáll a tudomány, hogy tudjuk, egyáltalán ki melyik oldalon harcol. Ez egy kicsit zavarossá tesz néhány epizódot, de az összkép mind lefolyásában, mind atmoszférájában teljesen rendben van. A tempó is tökéletes, a film az elejétől kezdve ezerrel pörög, nem válik vontatottá, talán a csihi-puhiból kapunk kicsit többet az egészségesnél.

Captain-America-Civil-War-Trailer-1-Iron-Man-War-Machine

Megjelenés, hangulat

NBence: Lehet egy szuperhősfilm más, mint egy nagy vizuális orgia? Biztos lehet, de ezt nem a Polgárháború fogja bebizonyítani. Annyira látványos az egész film, hogy néhol nehéz is nagyon másra figyelni a 3D-ben egymást püfölő karakterektől. Pedig amúgy lenne mire, mert Russoék mozija nem csupán a színtiszta szórakoztatásra építő Bosszúállók szellemi örökségét viszi tovább, hanem A Tél katonájához hasonlóan itt is sikerült valódi mondandót csempészni a felszín alá. Szerencsére nem vitték túlzásba a kissé stílusidegen és nem is eléggé felépített drámázást, és nem kaptunk egy második Ultron korát (Avengers: Age of Ultron, 2015). A rivális DC produkciójától eltérően pedig bátran merték használni a pofátlan humort is. Nagy erénye ez a jó érzékkel összekevert koktél a filmnek, azt hiszem ez a tökéletes rajongói és átlagigényeket is kielégíteni képes blockbuster receptje. A repülőteres összecsapás pedig azt hiszem még filmtörténeti klasszikus is lehet egyszer, annyira jól sikerült.

Chino: A franchise harmadik része szinte minden elemében követi a jól bevált blockbusterekre jellemző receptet, ugyanakkor a franchise-tól képes kissé elvonatkoztatni és több olyan elem fedezhető fel, ami eddig hiánycikknek számított. Én kollégámmal szemben a mondandóját tekintve nem hasonlítanám a második részhez, maximum egy kis morális dilemmát véltem felfedezni A Tél katonájában, de az is olyan egyszerű volt, mint a faék. A Polgárháború ellenben valóban hordoz magában érzelmi többletet, ami valljuk be nem a Marvel legfőbb erőssége. A kemény akció, látványos közelharcok és vizuális orgia mellett több helyen komolyabb drámaiság áll. Nem csak egy CGI könnycseppről beszélek, de a főbb szereplőknek megvannak a saját démonaik, amik többször keresztezik is egymást, sokszor amolyan karakterdráma hatja át a mozit. Persze nem kell szívszaggató drámára gondolnunk és papírzsepivel beülni a moziba, de az emberi érzések ütköztetése fontos részét képezik a Polgárháborúnak. Mindemellett a humorfaktor is kellő súllyal esik latba, habár Tony Stark jól megszokott szurkálódásai hiányérzetet kelthetnek a nézőkben. Mindettől függetlenül persze az akció és a vizualitás dominál, a vizuális parádét maradéktalanul megkapjuk, a vágások, a koreográfia nagyon profi, a repülőteres jelenet pedig csak pont az ’i”-n. A Marvel égisze alatt készült filmek talán legütősebb harcát láthatjuk a filmben, amivel kapcsolatban NBence megállapításával csak egyetérteni tudok. Ugyanakkor számomra a film egyik legnagyobb pozitívuma, hogy a sokszínű hangulati elemeket sikerült egészséges mértékben, szórakoztatóan tálalni.

Marvel's Captain America: Civil War Iron Man/Tony Stark (Robert Downey Jr.) Photo Credit: Film Frame © Marvel 2016

Karakterek, színészi játék

NBence: Érdekes hozadéka a filmnek, hogy először látjuk ebben az új felállásban tevékenykedő Bosszúállókat. Annyi a karakter, hogy mi magunk is alaposan elveszünk benne. A film amúgy kellően ügyesen lavíroz a sok felbukkanó szereplő között; a kissé kaotikus leosztás ellenére mindenkire jut egy kis játékidő, sőt még azok is megkapják a kellő figyelmet, akik egyáltalán nincsenek jelen a Polgárháborúban.  Tony Stark (Robert Downey Jr.) továbbra is irtó menő és laza, bár én lassan nem tudom eldönteni, hogy valóban ki a színész és ki a megformált karakter. Szerencsére ezzel párhuzamosan Chris Evans egyre jobb színésszé és kapitánnyá válik, régen több már ő egy szép mosolyú, szőke sármőrnél. Szegény Scarlett Johansson viszont valamiért hirtelen nagyon megöregedett, szívdöglesztő persze még mindig, de néhány jelenetben bizony minimum a smink elcsúszott. A produkció másik bombázója Sharon Carter (Emily VanCamp) viszont kaphatott volna több játékidőt, valamint ezt a szerelmi vonalat is elég esetlegesen rajzolták fel vele kapcsolatban. Fekete özvegyen kívül sajnos több másik karakter is megkopott. Sólyomszemben már csak Jeremy Renner tartja az életet, szegény War Machine-hez és Vízióhoz azonban már Don Cheadle, illetve Paul Bettany is kevés. Hálát adok azonban a készítőknek, hogy Thortól, illetve Hulktól megkíméltek ebben a részben, mert így megnyílt az út a Paul Rudd és a szemtelenül fiatal Tom Holland révén megszemélyesített vicces, ízeltlábú kontingens számára (Hangya és Pókember). Ki kell még térnem Chadwick Bosemanre és az általa életre keltett Fekete Párducra, aki szintén új eleme a franchisenak. Boseman eddig teljesen más jellegű filmekben tűnt csak fel, de kijelenthetjük, hogy sikerrel vette a beugrót a Marvel világba. Kíváncsian várhatjuk, mihez kezd az önálló Fekete Párduccal, 2018-ban.

Chino: Az Amerika Kapitány: Polgárháború elődei közül minőségben is kiemelkedik, ugyanakkor a legfőbb különbség a karakterekben rejlik. A Tél katonájában már valamelyest elkezdődött ez a tendencia Fekete Özvegy (Scarlett Johansson) beugrásával, illetve Falcon (Anthony Mackie) debütálásával, de a Polgárháború egész más szint. Ugyanakkor ez a szegmens az erőssége és egyben a gyengesége is a filmnek. A „kevesebb néha több” közhellyel élhettek volna Russo-ék, néhány szereplőről süt, hogy egyfajta pótlék vagy csak éppen néhány helyet ki kellett tölteni, hogy egyensúlyban legyenek. Ebben a kontextusban hiába kiváló karakter Sólyomszem, teljesen indokolatlan a felbukkanása, ahogy a Hangyáról sem tudjuk, hogyan mászott oda Amerika Kapitány mellé. Utóbbi legalább megtartotta figurájának karizmáját, szerencsére adtak neki kis privát időt, amiben kedvére szövegelhet, míg előbbi inkább valami leharcolt veteránra hajaz, akit csak úgy előszedtek a kalapból. A film azonban Steven Rogers – Tony Stark – Bucky Barnes trió körül forog, akikhez nagyon jól kapcsolták, a fekete nagymacskát, illetve Daniel Brühlt (Becstelen Brigantyk, 2009) Zemoként, aki ismét bizonyította, hogy rég A-kategóriás színészként kell(ene) tekinteni rá! Chris Evans ugyan keresztülment némi jellemfejlődésen, a karaktere ugyanakkor még mindig sótlan, kissé egysíkú. Ezt nagyon jól ellensúlyozta Tony Stark figurája Robert Downey Jr. alakításában, akit ezúttal más oldaláról is megismerhetünk. A laza playboy már kevésbé nyomja a jó szövegeket, jórészt egy komolyabb, szenvedélyesebb figurát látunk a vásznon.   A két fiatal debütánst mindenképp ki kell emelni. Kezdetben komoly kételyeim voltak, hogy a tinédzser Pókembert miként „integrálják” a Bosszúállók közé, de kellemeset kellett csalódnom. Tom Holland a kis insectumként rendkívül jól visszaadja karakterének minden lazaságát, minden momentuma unikumnak számít. A vásznon először feltűnő Fekete Párduc egyből fajsúlyosabb szerepet kapott, külön sztorit szőttek köré. Mivel mindkét színész és figurája hamarosan önálló mozit kap, kényes kérdés volt, miként is sikerül helyt állniuk beugróként, de bátran állíthatjuk, hogy hasonló teljesítménnyel és jó forgatókönyvvel nagy sikert könyvelhet el a két következő franchise.

 captain-america-civil-war-pics-022

Értékelés

Hiába a manapság oly divatos képregény filmadaptációk dömpingje a Russo-fivérek egyértelműen szintet léptek az Amerika kapitány: Polgárháborúval és a műfajban kiemelkedőt alkottak. A bámulatos látványvilág, az aprólékosan kidolgozott forgatókönyv és karakterek mind egy-egy csillagot jelentenek az értékelésnél. Persze közel sem hibátlan a film. Rogers és egykori szomszédja között kialakuló románcnak se füle se farka, és a sok szuperhős felvonultatása is sokszor kaotikus helyzetet teremt, összességében viszont Russo-ék példát állítottak a DC Comicsnak, hogyan is kell két szuperhőst(csoportot) szembe állítani s harcukat ötletesen, szórakoztatóan tálalni. Minket minden esetre meggyőzött!

NBence: 83/100

Chino: 89/100

IMDb: 8,5

Mafab: 94

You may also like...

Hozzászólások

  1. […] hogy Scarlett Johansson ismét dögös és masszív kisugárzása van ebben a szerepben – kár, hogy Marvel fronton  már szürkülő félben van ez a képessége. De lapul még egy ász a […]

  2. […] és ezzel együtt a prológus összeköti az Amerika Kapitány: Polgárháborúbeli (Captain America: Civil War, 2016) szereplését a Hazatéréssel. A videonaplós részek egyszerre viccesek és a maguk […]

  3. […] még a borzasztó Thor– és Hulk-filmeken is, az Amerika kapitány első részéről meg már ne is beszéljünk… A Végtelen háború előtt azonban nem volt nettó három napom csak filmnézésre, és ez […]

hu_HUHungarian
hu_HUHungarian
%d blogger ezt szereti: