Grecsó Krisztián: Jelmezbál - kritika - Corn & Soda

Grecsó Krisztián: Jelmezbál – kritika

Tavasszal jelent meg Grecsó Krisztián immár ötödik regénye, Jelmezbálegy családregény mozaikjai címmel a Magvető Kiadónál. A fülszöveg bűnügyi történetként és családregényként aposztrofálja, de ha kezünkbe vesszük a kötetet, hamarosan rájövünk, hogy a műfaji meghatározás mégsem ilyen egyszerű. A könyv minden fejezete különálló novella, mindegyik egy-egy önálló történetet mesél el, de ha végigolvassuk őket, mégis összeállnak egy nagy egésszé, s kiadnak egy kerek történetet, ami több is, mint egy családregény.

A Magető Kiadó fotója

A Magető Kiadó fotója

Grecsó Krisztián korunk egyik legnépszerűbb és legismertebb szerzője, akit szinte már-már divat olvasni. Bevallom, az ilyen népszerűség engem mindig inkább visszatart az adott szerzőtől, bármennyi jót is halljak róla, a felhajtás elriaszt. Így esett, hogy eddig elkerültem, s úgy vettem a kezembe a Jelmezbált, hogy egyetlen más művét sem olvastam előtte.

Mivel nem ismertem a stílusát, így nem tudtam, mit várják, csupán rendkívül kíváncsi voltam, s érdekesnek, talányosnak tartottam a történetet. Azonban a kötet végül sokkal nagyobb hatással volt rám, mint valaha is gondoltam volna. Elevenembe vágott. Számomra ez nem bűntényről és családról szólt, hanem valami sokkal mélyebb dologról: indentitásról, gyökerekről, az ember személyiségét mélyen meghatározó származásról.

Mint fentebb említettem, a regény minden egyes fejezete egy-egy különálló novella. Rengeteg emberi sorsot, rejtélyes, évtizedeken átívelő bűntényeket, személyes tragédiákat, életek összeomlását, és persze nagy szerelmeket is megismerünk. Azonban ezeket a rövid történetek összeköti egy nagyon fontos dolog: a szereplőik rokonságban vagy legalábbis szomszédságban állnak egymással, így összetartja őket származásuk. Mindannyiuk szülőföldje a Békés megyei Viharsarok, s ha máshová is sodorta őket az élet – akár Budapestre, akár külföldre -, a történetek során szinte mindannyian hazatalálnak.

A mű egyik legérdekesebb aspektusa a szerkesztésmódja. Az idővezetése nem lineáris, hanem mozaikos, előre-hátra ugrálunk az időben, s mint a kirakós játék darabjai, úgy kerülnek helyükre az események a legvégén. Fokozatosan feltárul előttünk a múlt és a jelen, megoldódnak a rejtélyek, s teljessé válik nemcsak egy család, hanem egy egész kisváros története. Ráadásul a kötet elbeszélésmódja sem egységes. Legnagyobbrészt külső narrátor a mesélő, de egyes fejezetekben ez elbeszélő átvált egyes szám első személyre. Mindez az olvasást mégsem nehezíti, hanem inkább külön élménnyé teszi. Az olvasó maga is a rejtélyek megoldása után kutathat a szöveg szövevényes hálójában.

A regény rengeteg szereplővel dolgozik, szinte minden egyes fejezetben új hőst ismerünk meg, de persze vannak visszatérő alakok is. Ezt a rengeteg karaktert szinte már-már képtelenség fejben tartani, így olvasás közben nagyon sokszor visszalapoztam, hogy be tudjam azonosítani, ki kinek a kicsodája, hogyan is kapcsolódik a “nagy” történethez. Egyébként hétköznapi alakok, olyan emberek, akikkel mi is nap mint nap találkozunk, mintha mindannyian a szomszédaink, ismerőseink lennének. Sok köztük a vidékről a nagyvárosba került értelmiségi, aki elrontott élete után önkeresésbe kezd, s gyökerei nyomán próbálja megtalálni azt az embert, aki valaha volt vagy szeretett volna lenni.

Összességében, a Jelmezbál egyedi stílusával, különleges szerkesztésével, mély és többrétegű üzenetével tartalmas és elgondolkodtató olvasmány. Olyan regény, melyet az ember többször is a kezébe vesz, újra és újra átrágja magát rajta, nemcsak azért, hogy a szöveg sűrűjét minél jobban felfedezze, hanem, hogy önmagát is megtalálja benne. Mélyen hatással volt rám Grecsó Krisztián könyve, s ez arra késztet, hogy a többi írását is megismerjem. Kíváncsi leszek, azok is ennyire mellbevágóak lesznek-e?

A könyvért köszönet a Magvető Kiadónak!

Ez is tetszeni fog...