A hét mesterlövész (The Magnificent Seven, 2016) – duplakritika - Corn & Soda

A hét mesterlövész (The Magnificent Seven, 2016) – duplakritika

Antonie Fuqua rendező új filmje az 1960-as westernklasszikus modern újraértelmezése. Adott egy vadnyugati kisváros, Rose Creek, amelyet az iparmágnás Bartholomew Bogue (Peter Sarsgaard) tart elnyomás alatt. A város kétségbeesett lakói, élükön Emma Cullennel (Haley Bennett), egy sor törvényenkívülihez fordulnak segítségért. Duplakritikánk A hét mesterlövészről (The Magnificent Seven, 2016).

NBence: A filmfogyasztói és filmgyártói szokásokat elnézve felesleges meglepődni, hogy Hollywoodban mekkora újrafeldolgozási láz tombol, mert ha nem képregényfilm, akkor a remake a szexi manapság. Kis túlzással a kritika tartalmi kereteit is kimeríthetnénk most azzal, ha Zaphirusz kollégával sorolni kezdenénk a remake-ek, rebootok sokaságát, amelyek az utóbbi években előkerültek. Az idei filmes évad sajátossága azonban az volt, hogy a Ben-Hur után egy másik korszakos mestermunka is modernizáláson esett át. Számomra a legfontosabb kérdés az volt, hogy most is hasonlóan karakter és lélek nélküli munka lett a végeredmény?

Forrás: Fórum Hungary

Forrás: Fórum Hungary

NBence: Nem véletlenül utaltam a bevezetőben a karakter szóra és a Ben Hurra, mint alkotásra, mert több hasonlóság van a két alkotás újra álmodása között. Eleve ugye, akik ismerik A hét mesterlövész (The Magnificent Seven) 1960-as, John Sturges rendezte klasszikusát, azok azzal is tisztában kell legyenek, hogy ez már eleve egy hollywoodi remake volt. Ráadásul a Steve McQueen és Charles Bronson által életre keltett rendíthetetlen figurák sem voltak már akkor sem újkeletűek. A recept mégis csodálatosan működött, ugyanis Akira Kuroszava A hét szamurájának (Shichinin no samurai, 1954) western feldolgozása maga volt a kézzel fogható karakteresség, a kiismerhető, faék egyszerűségű, de mégis megnyerő amerikai, vadnyugati kliséhalmaz. Egy olyan kor terméke, amikor a filmeknek nem csupán a kasszarobbantó sikerekről és a PC-ről kellett szólnia. És ugyanez volt a helyzet Ben Hurral is, amelyből szintén nem az 1954-es mozi volt a legelső, mégis mindenki erről és Charlton Hestonról beszél, ha viszonyítani akar. Antoine Fuqua pedig úgy gondolta, hogy ez egy harmadszorra is megismételhető mutatvány lesz.

Zaphirusz: Be kell valljam, nem vagyok egy western rajongó. Egy ideje azonban elkezdtem megnézni a nagy filmklasszikusokat a Cassablancától (1942) kezdve Hitchcock életművén keresztül A halál 50 órájáig (Battle of the Bulge, 1965) Filmes listámon szerepelt A hét mesterlövész is. A remake hírére azonban gyorsan kihúztam, hiszen úgy gondoltam, hogy nem nézem meg az „eredetit” ne legyenek prekoncepcióim. Ebben a döntésemben nagymértékben közrejátszott az új Ben-Hur (2016) film, ami talán, de csak talán nem okozott volna akkora csalódást, ha nem ismertem volna az eredeti filmet. A filmről mindössze annyi információval ültem be a moziba, hogy az egyik legjobb western újragondolását fogom látni, ráadásul egyik kedvenc színészem Denzel Washington főszereplésével.

Forrás: Fórum Hungary

Forrás: Fórum Hungary

NBence: Fugua 2016-os munkája a vizualitáson kívül nem érez késztetést minden egyes pillanatban, hogy megreformálja a műfajt, többek között az eredeti történetet sem forgatja ki önmagából – pirospont érte. A sztori kap persze némi fazonigazítást, rablóbanda helyett pénzéhes vállalkozó és magánhadserege került a képbe, illetve a kor hollywoodi narratívája szerint a hét mesterlövész puzzledarabkáit is kicserélgették – mexikói banditára, ázsiai késdobálóra, fekete békebíróra, egykori konföderációs orvlövészre, alkoholista szerencsejátékosra, emberbőrbe bújt medvére és  íjjal pusztító indiánra. Fugua és stábja viszont ezekhez a szerepekhez elképesztően jól castingolta a színészeket, nem csak húzónevek felsorakoztatásig jutott a produkció. Nem éppen műfaji sajátosság, de itt a színészi munka minden dicséretet megérdemel. Denzel Washington számára persze ujjgyakorlat az egész, de tőle minden ujjgyakorlat kiváló. Chris Pratt a Jurassic World-féle (2015) alakításával ellentétben végre villant valamit, bár magát a Pratt-jelenséget továbbra sem tudom hova tenni.  Vincent D’Onofrio falatnyi játékidővel is beéri, egy cseppet sem falatnyi karakter bőrébe bújva nagyon szép munkát végez. Még a legnagyobb upside-dal rendelkező, mégis megdöbbentően alulírt karakter, Goodnight Robicheaux is megmenekül az őt megformázó Ethan Hawke miatt. Sajnos azonban bármilyen jók is a színészek, ettől még kong az ürességtől az összes szereplő jellemrajza, pedig ennek nem feltétlenül kellett volna, hogy így legyen.

Zaphirusz: A film első néhány képsora eléggé bevonzott a történetbe. Tökéletes beállítások, szépen fényképezett táj, hihetetlenül jól castingolt statiszták. Végre tényleg úgy érezhettük magunkat: a Vadnyugaton vagyunk. Az első néhány percben pedig szemernyi kétségem nem volt azzal kapcsolatban, hogy egy nagyon jó filmet fogok látni.  A konfliktus kirobbanásakor már egy kicsit rezgett a léc, túl sablonosra sikerült az én ízlésemnek, de ezt végül a műfaj rovására írtam. Ami viszont elvette a kedvemet a filmtől, az a karakterépítés volt. Ennyi jó színészt, ennyire unalmas papírmaséfigurákat eljátszani már rég láttam. Egyedül Denzel Washington brillírozott, de ez nála mondhatni szinte megszokott. NBencével ellentétben engem Chris Pratt figurája és színészkedése is rettenetesen irritált. Végig az az érzésem volt, mintha a rendező egyetlen instrukciója annyi lett volna a színészóriásnak nem éppen nevezhető Prattnek, hogy „csak hozd Űrlord figuráját a Galaxis őrzőiből” és ő sajnos hallgatott rá. A többi színész bármilyen jól is játszotta a szerepét, élettelen figurák, üres kliséhalmazok maradtak. Nem mehetek el szó nélkül egy ordító forgatókönyvi hiba mellett, ami szintén a karakterekhez köthető. Magában a filmben is elhangzik, hogy milyen díszes egy társaság az övék, hiszen déli és északi, ázsiai és afroamerikai együtt harcol a közös ellenséggel szemben. Szép gondolat, kár, hogy nem kezdtek vele semmit. Mire gondolok? Tarantino Django elszabadul (Django Unchained, 2012) filmjében nagyon ügyesen mutatta be, hogyan is viselkedtek a „szabadság földjén” a feketékkel, vagy bárkivel, aki eltért a megszokottól. Ehhez képest itt Washington egy hivatásos fejvadász, Byun-hun Lee pedig, egy koreai harcművész, és egyik sem tűnik fel igazán senkinek, legjobb esetben is csak egy gyenge viccként említik meg, mintegy mellesleg. Idő pedig lett volna minderre, hiszen a film fele végig csak a karakter és csapatépítésről szólt. Sajnos ez még az Öngyilkos Osztagnak is jobban sikerült, ami azért sokmindent elmond.

Forrás: Fórum Hungary

Forrás: Fórum Hungary

NBence: Nálam a legfőbb gond a karakterek kidolgozottságával is az volt, hogy a mozi amúgy tetemes játékidővel gazdálkodik, tehát nem a klasszikus pisztolypárbajok kárára menne a sztorizgatás. 45-50 percig gyakorlatilag csak felvezetjük az eseményeket, de a jó öreg „szervezzünk csapatot” buliba dialógusok nem nagyon férnek bele, de még nyomorult flashbackeket sem kapunk. Vissza kell térnem Robicheaux-ra, hiszen ő egy klasszikus korai PTST-s eset, valódi rendezői aranybánya lehetett volna, ha foglalkoznak vele. Említhetném rajta kívül Josh Faraday figuráját is, akiről a tetemes vásznon töltött idő ellenére is csak nagyon gyenge motivációs tényezők kerülnek elő, háttér semmi. Nagy szerencséje a filmnek, hogy Antoine Fuqua az utolsú etapra tényleg ki tudta bontakoztatni azt, amiért kedvelik őt. A film fináléja valóban szemkápráztató, helyenként művészi megoldásokba bújtatott tömény lövöldözés. Az akciójelenetek és a kaszkadőri munka kidolgozottságban felsőkategóriás, ahogyan a környezet megjelenítése, illetve a film fényképezése is.

Zaphirusz: Egyetértek, hiszen a sok negatívum mellett bőségesen lehet dicsérni is a filmet. Mindenképp elmondható, hogy a film második része hihetetlen izgalmasra sikeredett. Nem volt olyan perc, amit üresjáratnak éreztem volna. A demagógia és pátoszosság, ami a műfaj sajátossága, végig jelen a filmben, az erőszak és kemény agresszió  feloldja ezt amitől  valahogy harmóniába kerül úgy, hogy önmagához hű filmet kaphassunk. Az akciójelentek izgalmasak, és nem egy jelentnél úgy éreztem, hogy itt igazi, majdnem valódi akciókat látok, végre nem csak CGI figurákat. Sokszor jutott az eszembe, hogy valószínleg az eredeti filmnek láthatom egy-egy „újraforgatott” jelenetét. Ilyen volt például Denzel Wasington lovas jelenete, amikor fél kézzel tartva magát a ló mellett lövöldözött. Nagyon jól nézett ki, de olyan érzést váltot ki belőlem, hogy ezt nem most találták ki, ennek kell, hogy legyen egyfajta előzménye (mint utólag kiderült számomra, valóban így volt). Az akciójelentek mellett ki kell emelnem a zenét és a hanghatásokat is. Egy szóban össze lehet foglalni: tökéletes. Nem volt olyan hang, olyan dallam amibe bele lehetett volna kötni, egyszerűen csodálatos összhangban volt dallam és zaj a képi világgal.

Forrás: Fórum Hungary

NBence: Ha két külön filmként kezelhetném a 2016-os feldolgozást, sokkal könnyebb dolgom lenne. Az akciójelenetek, és a nagy finálé egyértelműen a legjobb formáját hozza a műfajnak; itt újra gyerekként ámulhat mindenki, aki fiatalkorában rajongott a vadnyugati sztorikért.  Fuqua már-már a legújabb Mad Max szintjére emelte a kaszkadőri teljesítményt, illetve Gareth Edwards-t is megszégyenítve bújtatta művészi köntösbe az erőszakot (amely egyébként korántsem mászik annyira a néző arcába, mint gondolnánk). Bónuszként pedig erős színészi teljesítmények tetőzik az élményt – különösen akkor, ha a csapnivaló magyar szinkrontól megkíméljük magunkat. Hatalmas dicséret ezért, mert a kihalóban lévő vadnyugati toposzokkal és stílusban manapság nem egyszerű vállalkozás filmet forgatni, főleg ha nem Quentin Tarantinónak hívják az embert. Ennek fényében különösen érthetetlen, hogy mi történt a film első felével. A hét mesterlövész hibái ugyanis elképesztő intenzitásban és ritkán láthatóan koncentrálódnak a vetítési idő első felére. A karakterek felépítettsége pocsék, és a film tempójával is komoly gondok vannak az elején. Ez a kettő együtt olyan elegy, hogy bátran kijelenthetem, senki nem veszít semmit, ha a popcorn/nachos vásárlást a film első harmadára ütemezi be. Kár érte, mert Fuqua a nehezét megcsinálta, modern köntösben és narratívában prezentált egy nagyon nem mai értékvilágú műfajt. A végeredmény hibái ellenére is bőven az átlagos akciófilmek fölötti színvonallal bír, és kiemelkedik az utóbbi évek western próbálozásai közül.

Értékelés: 70/100

IMDb: 7,1

Mafab: 63

Zaphirusz: Nagy várakozásokkal mentem be a moziba, de sajnos vegyes érzésekkel távoztam onnan. Egy remake esetében azt várom, hogy hozza minimum az eredeti színvonalát, de még jobb, ha meg is haladja azt. Akkor van értelme elkészíteni egy ilyen filmet, ha tud újat mondani magáról a történetről, vagy a műfajról. Úgy érzem a történettől gazdagabb nem lettem, üres pátoszosságot és egy polkorrekt világot kaptam csupán, amit egy jól koreografált és átgondolt akciókkal kevertek. A western műfajhoz történő viszonyomban azonban pozitívan lendített. Ez a film bebizonyította, hogy van helye, relevanciája ennek a műfajnak a mainstream filmiparban (Tarantino egyedi látásmódján túl is).

Értékelés: 65/100

IMDb: 7,1

Mafab: 63

Ez is tetszeni fog...