Kötelező filmek – Persona (1966) – avagy 100 éve született Bergman - Corn & Soda

Kötelező filmek – Persona (1966) – avagy 100 éve született Bergman

Persona

„Ne azt mondd, hogy »Isten«. Azt mondd, hogy »Szentség«. Az Ember Szentsége. Minden egyéb csupán ismertetőjel, öltözék, megjelenés, csel, elkeseredés, kétségbeesett kiáltás a sötétbe és a csendbe. Az Ember Szentségét nem lehet elképzelni vagy megragadni. De közben viszonyulni, ragaszkodni lehet hozzá, mint valami konkrét, valóságos dologhoz.”

Ha valaki azt kérdezi, ki a kedvenc filmrendezőm, általában gondolkodás nélkül rávágom, hogy Pedro Almodóvar. Mert ő az. Az ő munkásságából írtam az első szakdolgozatom, s az életműve minden egyes darabját képkockáról képkockára ismerem és szeretem – annyira, hogy azt elmondani sem lehet. Viszont, ha jobban belegondolok – a szakdolgozatot leszámítva –, ugyanezt mondhatom Ingmar Bergmanról is, aki éppen ma, 2018. július 14-én lenne százéves. Nem is találhatnék alkalmasabb időpontot arra, hogy bevalljam, ő (is) a kedvencem. A filmjeivel ugyanis megtanított máshogyan szemlélni a világot és a benne élő embereket, elgondolkodtatott a hit kérdéséről és Isten létezéséről, valamint arra is felhívta a figyelmem, hogyan találhatom meg önmagam egy másik személyben, ha olyan szakaszba jut az életem, amikor nehéz megfogalmazni, ki is vagyok valójában. Most tehát arról a rendezőzseniről mesélek nektek, akiről Woody Allen azt mondta: „valószínűleg a legnagyobb filmrendező…a kamera feltalálása óta”. És természetesen filmet is ajánlok, nem is akármilyet: az életmű (egyik) legkülönlegesebb, legfontosabb darabját.

Persona

Ingmar Bergman Forrás: 24fpsverite.com

Az 1918. július 14-én Svédországban, egy lutheránus lelkész gyermekeként született Ingmar Bergman már tízéves korában színházi darabokat, illetve filmeket alkotott. Tizenkilenc éves volt, amikor fellázadt szülei szigorú erkölcsei ellen, elhagyta a szülői házat, és elhatározta, hogy színházi rendező lesz. Mélyértelmű munkái már korán felhívták magukra a figyelmet, így nem meglepő, hogy 1944-ben kinevezték a helsingborgi városi színházba rendezőnek. Ugyanakkor a rendezés mellett „maga is írt színdarabokat, és a film világában is íróként debütált: a Hets (Őrület) című forgatókönyvvel, melyet Alf Sjöberg számára készített”.

Már első filmjei is sajátos képzelőerejéről, világlátásáról és mérhetetlen tehetségéről tanúskodnak, a hangját mégis csak a tizedik filmjével találta meg. Ez a Nyári közjáték (Sommarlek, 1951) című, elégikus hangulatú alkotás, melyben Bergman egy szerencsétlen sorsú szerelmet állít a középpontba. Ezt követte a hasonló értékeket felmutató Egy nyár Mónikával (Sommaren med Monika, 1953), majd „a Fűrészpor és ragyogás (Gycklarnas afton, 1953), melyben egy zajos vándorcirkusz története nyújt alkalmat a rendezőnek arra, hogy az egyén megalázottságát és magányát ábrázolja”. A svéd filmkészítő 1955-ben szerzett nemzetközi hírnevet az Egy nyári éj mosolya (Sommarnattens leende, 1955) című filmmel – mely egy különleges, iróniával fűszerezett vígjáték –, majd elkészítette A hetedik pecsét (Det Sjunde inseglet, 1957), A nap vége (Smultronstället, 1957), és Szűzforrás (Jungfrukällan, 1960) című filmeket, amelyekben „a háború utáni nemzedék számára nemcsak a skandináv film, hanem általában véve az európai művészfilm lényegét sűrítette magába”.

Persona

Ingmar Bergman Forrás: variety.com

Bergman „munkásságának fő vonala, ahogy Peter Cowie filmtörténész fogalmazott, »inkább befelé, mint kifelé irányult, a tudattalan sejtjei felé«. Miután lemondott az imént említett filmekben használt történelmi jelmezekről, „csökkentette a stáb létszámát, s a helyszíneket is a kamaradaraboknak megfelelően szűkítette, létrehozta a magány és kietlenség filmtrilógiáját: a Tükör által homályosan (Sasom i en spegel, 1961), az Úrvacsora (Nattvardsgästerna, 1963) és A csend (Tystnaden, 1963) szereplői magukat és egymást kínozzák, miközben szellemi irányítást és nyugalmat keresnek egy olyan világban, amelyből hiányzik Isten. Az 1966-os Persona, amelyben két asszony, egy lelki sérült színésznő és az ápolónője pszichikailag megsemmisítik egymást, új korszak kezdetét jelentette: távolodást a metafizikától, és elmerülést az emberi kapcsolatok gyilkos világában. A premier plánok, melyek mindig is kulcsszerepet játszottak Bergman filmjeiben, itt hipnotikus erejűvé nőttek.” Aztán jött a Suttogások és sikolyok (Viskningar och rop, 1972) című alkotás, egy újabb klausztrofobikus tanulmány – mely két nő kölcsönös megkínzatásáról szól –, amelyben „kegyetlen közelségből fotózott arcokat” láthatunk. Nos, ez az, amit akár Bergman védjegyének is nevezhetünk.

Persona

Forrás: starkinsider.com

A rendező a Persona, illetve a Suttogások és sikolyok között olyan filmeket készített, melyekben „a művész társadalmi, politikai és érzelmi tehetetlenségét” mutatta be – Farkasok órája (Vargtimmen, 1968), Szégyen (Skammen, 1968), Rítus (Riten, 1969) –, majd az egyetlen angol nyelvű filmjét, az Érintést (Beröringen, 1971) követő leszállóág után 1973-ban elkészítette a Jelenetek egy házasságból (Scener ur ett äktenskap, 1973) című remekművet, amely egy széthulló házastársi kapcsolatot boncolgató, végtelenül megindító alkotás. Ezután, 1982-ben a nagy sikerű Fanny és Alexander (Fanny och Alexander, 1982), egy szövevényes családi történet következett, majd Bergman bejelentette visszavonulását.

Annyi, de annyi mesélni való lenne még… De most mesélek egy kicsit arról az alkotásról, amely nemcsak Bergman életművéből emelkedik ki, hanem egyenesen a filmtörténet egyik legfontosabb és legsokrétűbb remekműve. Ez a Persona, melynek főhőse Elizabeth Vogler, a sikeres színésznő, aki egyik előadása után elnémul és többé nem is hajlandó megszólalni. Először egy klinikán kezelik, majd, amikor onnan távozhat, mellé rendelnek egy ápolót, Almát. A két nő olyannyira közel kerül egymáshoz, hogy a terápia folytatásaként egy tengerparti nyaralóba költöznek, ahol az ápoló, Alma mindent elkövet annak érdekében, hogy Elizabeth visszanyerje a hangját. Ez azonban nehezebb feladat, mint gondolná…

Persona

Forrás: aestheticofthemind.com

A Persona „az önmagát a másikban kereső, majd elvesztő, végül újra megtaláló személy drámája”. Bergman ebben a filmben „a képzelet és a valóság közötti határsávba, az önmagából kilépő és a másikban feloldódó személyiség tapasztalaton túli világába” juttatja a nézőt. Elizabeth és Alma kezdetben csak ismerkednek egymással, majd egyre közelebb kerülnek a másikhoz, végül külsőleg és belsőleg is hasonulni kezdenek egymáshoz – a rendező ezt a folyamatot a képi metonímia módszerével ábrázolja: először csak formai hasonlóságokat emel ki, majd összehasonlít, végül pedig (szinte) egymásba olvasztja a két szereplőt. A közelképek, nagyközelik dominanciája jellemzi a filmet, továbbá az időfelbontásos elbeszélésmód használata, valamint az egyén önmagától és környezetétől való elidegenítése. Mindezek mellett pedig megjelenik benne az önreflexió, illetve a film filmvoltának tudatosítása: Bergman a Personában nyíltan utal a filmtechnika anyagszerűségére és kimondja, hogy amit látunk, az egy tanulmány az emberről, egy film.

Persona

Forrás: 25yearslatersite.com

Annyi, de annyi mesélni való lenne még, ehelyett azonban kimondom, „ami a szívemen van”: kezdjétek a Personával, folytassátok az Úrvacsorával vagy az Egy nyári éj mosolyával, aztán pedig nézzétek meg az összes többi Bergman-filmet!

Miért kötelező megnézni? Azt hiszem, eljött a pillanat, amikor erre a kérdésre egyszerűen szükségtelen válaszolni. De azért itt a válaszom: mert Bergman olyasmiket tanít a filmjeivel, amiket sehonnan máshonnan nem lehet megtanulni.

Forrás: Oxford Filmenciklopédia/Gelencsér Gábor: Persona grata

You may also like...

hu_HUHungarian
hu_HUHungarian
%d blogger ezt szereti: