Kötelező filmek – A szabadság fantomja (Le fantôme de la liberté, 1974)

Kötelező filmek – A szabadság fantomja (Le fantôme de la liberté, 1974)

Az elmúlt napok során igen sok kritikát lehetett olvasni egy nagyon várt, de hozzánk csak októberben érkező filmről, méghozzá a Fekete hattyú (Black Swan, 2010) rendezője, Darren Aronofsky nagy dobásáról, az anyám!-ról (mother!, 2017). Az említett kritikák nagy részében sok egyéb mellett azt is megemlítették: az alkotó referenciaként tekintett Luis Buñuel Az öldöklő angyal (El ángel exterminador, 1962) című alkotására. Épp ezért: eldöntöttem, hogy ezt a filmet ajánlom nektek, ám rájöttem, hogy már rég megtettem. Szóval most Buñuel stílusa helyett az életéről mesélek nektek és egy másik remekművet, A szabadság fantomját (Le fantôme de la liberté, 1974) teszem – az egykori tanáraim után szabadon – kötelezővé.

Luis Buñuel neve mindenki számára ismerős. És bizonyára szinte mindenkinek elsőként az Andalúziai kutya (Un chien andalou, 1928) jut róla eszébe. Vagy Dalí. Ez nem véletlen, hiszen az 1928-ban Franciaországban készített Andalúziai kutya biztosította Buñuel belépőjét a szürrealistákhoz. A három évvel későbbi Aranykor (L’âge d’or, 1930) pedig igazolta a rendező tehetségét és eredetiségét – az már csak hab a tortán, hogy a film az egyik legnagyobb szürrealista botrányt idézte elő: szélsőjobbosok megrohamozták az Aranykort játszó mozit, mire a hatóságok betiltották a vetítését. Mindkét említett alkotás a szürrealista hitvallást vitte vászonra álomszerű képek sorában és „tüzes kirohanással a képzeletet és a szexualitást egyaránt elnyomó társadalmi rendszer zsarnoksága ellen”. Ez a merészség volt az oka a betiltásnak, amit Buñuel többi filmje, például a Föld, kenyér nélkül (Las Hurdes, 1933) és a Viridiana (1961) sem úszott meg.

Forrás: tasteofcinema.com

És akkor most jöjjön az életrajz azon szakasza, amelyet kevesebben ismernek, mint a szürrealistákhoz való kapcsolódás korszakát. Buñuel ugyanis a harmincas évek közepén szinkronrendezőként talált munkát a Paramount és a Warner Brothers párizsi, illetve madridi stúdióiban, majd könnyed spanyol kommerszfilmek gyártásvezetője lett. „Amikor 1936-ban kitört a polgárháború, Párizsba küldték, hogy dokumentumfilmet készítsen a háborúról a Roman Karmen orosz operatőr és mások által felvett híradóanyagok felhasználásával. A háborúról szóló filmek hivatalos tanácsadójaként Hollywoodba ment, de az Egyesült Államok kormánya embargóval sújtotta terveit, és amikor a Spanyol Köztársaság alulmaradt Franco haderejével szemben, Buñuelnek távoznia kellett.” A New York-i Modern Művészetek Múzeumában kapott állást, és propagandafilmeket készített elő latin-amerikai forgalmazásra, de kénytelen volt lemondani terveiről, mikor Dalí – akivel még az Aranykor forgatása előtt összeveszett – ateizmussal és kommunizmussal vádolta meg.

Forrás: imdb.com

Ezt követően a kiváló rendező négy évig alkalmi munkákból tartotta fenn magát, majd egy véletlennek köszönhetően ismét a film közelébe került: felkérést kapott Mexikóban, amit elfogadott és ott is élt egészen haláláig. Tehát mexikói földön készült el újabb remekműve, az Elhagyottak (Los olvidados, 1950), melyet igencsak termékeny időszak követett: újabb tizenhat filmet készített tíz év leforgása alatt. „Buñuel mexikói éveit gyakran tekintették köztes időszaknak, kései beérése előfutárának, mely azután következett be, hogy visszatért Európába elkészíteni a Viridianát.” Két utolsó Mexikóban készült filmjében – Az öldöklő angyal, Oszlopos Simeon (Simon del desierto, 1965) – azonban Buñuel még gyorsan visszakanyarodott a totális szürrealizmushoz, melyet egyszerűen képtelenség elválasztani a nevétől.

Forrás: imdb.com

„Buñuel szürrealista módszerének alapja az álom, a tudattalanba vezető átjáró. Álomképekből ered az Andalúziai kutya, és álomképsorok jelennek meg többi filmjében is.” Ugyanakkor az Aranykorban például már a narratív forma is az álom nyelvezetéből fakad, „annak irracionális csúsztatásaival, és azzal, amit Buñuel maga »megszakadó folytonosságnak« nevezett. Utolsó filmjeiben ezt a technikát tárja fel a végsőkig, mindenekelőtt A burzsoázia diszkrét bájában (Le charme discret de la bourgeoisie, 1972) és A szabadság fantomjában.”

El is érkeztünk A szabadság fantomjához, vagyis Buñuel egyik utolsó filmjéhez, melyet – ahogy az imént már kiderült – nem véletlenül ajánlok. Hanem azért, mert olyan erősen magán viseli a szürrealizmus sajátosságait, hogy a nézőnek még arra sincs lehetősége, hogy kapkodja a fejét, miközben nézi. Egyszerűen csak képtelen levenni a szemét a képernyőről, melyen a történet pereg. Ennek oka nem más, minthogy a cselekmény egyszerre nonszensz és logikai képtelenség, alig emlékeztet elbeszélésre, ám mégsem lehet azt mondani, hogy semmitmondó. Sőt. „Az elbeszélés konvencióinak megfoghatatlan lebontása a társadalmi és ideológiai törekvések világos kommentárját célozza meg.” Vagyis miközben a filmet nézzük, amellett, hogy kimondottan jól szórakozunk, igazán rosszul érezzük magunkat a szokásaink és sok minden más miatt.

Forrás: imdb.com

Nem is mesélek történetről – melyben például egy eltűnt kislányról úgy adnak személyleírást a szülők a rendőrségen, hogy odaállítják maguk mellé –, hiszen több, logikailag nem összekapcsolódó jelenetről kellene beszámolnom és arról a dramaturgiai fogásról, hogy az újabb jelenetbe mindig az előző egyik szereplője vezet át minket. Helyette inkább kiemelem: ezt a filmet muszáj látni. Ha másért nem is, hát azért, hogy jót nevessünk magunkon és titkon elgondolkodjunk: biztos, hogy jófelé halad a világ, amelyben élünk?

Miért kötelező megnézni? Mert a szürrealizmus egyik legjelesebb képviselőjének egyik legjobb filmje. Olyan alkotás, mely megnevetteti és ki is neveti a nézőjét. És olyan, amelynek ezt könnyedén elnézzük!

Forrás: Oxford Filmenciklopédia

You may also like...

hu_HUHungarian
hu_HUHungarian
%d blogger ezt szereti: