Kubo és a varázshúrok (Kubo and The Two Strings, 2016) - kritika

Kubo és a varázshúrok (Kubo and The Two Strings, 2016) – kritika

Kubo és a varázshúrok

„Ha pislognod kell, most pislogj!” – A Kubo és a varázshúrok (Kubo and the two strings, 2016) előzetese azt állította, hogy ez a film az év nyarának legnagyobb és legvarázslatosabb kalandját meséli el, és más hasonló filmek ígéreteivel ellentétben a Kubo betartotta a szavát.

Kubo és édesanyja egy sziklaorom barlangjában tengetik a napjaikat. Amíg a nap fenn van, Kubo magatehetetlen anyjára vigyáz, mindennapi betevőjükért pedig meséket mond a közeli faluban – nem is akármilyeneket! A varázslattól, ami a fiú ereiben folyik, történeteinek szereplői megelevenednek és valódi színházi produkcióvá változtatják az egyszerű mesemondást. A nap leszálltával azonban Kubo nem maradhat a szabad ég alatt, nagyapja és unokanővérei ugyanis születése óta üldözik őt, hogy egy óvatlan pillanatban lecsaphassanak a kisfiúra…

Mindig azokat tartottam a legjobb történeteknek, amelyeket egyszerűen és mégis színesen össze lehet foglalni anélkül, hogy bármi lényegeset elárulnánk a fejleményekről. Ez a film azonban nem szorul rá a végkifejlet vagy a „csavar” sejtetésére, hiszen maga a tény, hogy a középkori Japán misztikumban és legendákban kimeríthetetlen korában játszódik, eleve sokat dob a megítélésén. A Japán kultúra, bár egyre többet és többet mutat meg magából a világnak, érdekes módon nem látszik veszíteni a vonzerejéből, ellenkezőleg! Nem is csoda: a szigetország csodálatos tájai, különleges építészete, vagy vallási és történelmi nevezetességei a felét sem fedik le az okoknak, amikért érdemes egyszer az életben ellátogatni oda. Japán maga egy érzés, és Kubo története pontosan ezt adja vissza a vásznon.

Az érdem minden tekintetben a LAIKA stúdióé, akik ezt a japán mondavilágra jellemző borzongató, félelmetes és egyszerre elbűvölő érzést képesek voltak vászonra vinni – e stílus amúgy is a stúdió egyik specialitása, ahogyan azt korábbi munkáik közül a közismert Coraline és a titkos ajtó (Coraline, 2009) is bizonyítja. A borzongató-művészi stílus azonban nem lenne teljes a stop-motion nélkül, amely – a korábbi példánál maradva – a Coraline és a titkos ajtó óta nagyon sokat fejlődött. A figurák megépítettsége a hajat, a ruhákat, illetve a száj- és szemmozgásokat figyelve továbbra is észrevehető, de korántsem olyan szembeötlő. Az aprólékosan kidolgozott falevelek, a kimonók élénk színei és finom mintázatai, illetve az origami-figurák élethűsége tökéletesen egyensúlyoz az animált és a háromdimenziós valóság között. Ezzel a film maga is olyan képzetet ad, mintha egy tekercsből megelevenedett japán meséről álmodnánk. A mese mellé pedig természetesen zene is kell (pláne ha erről a történetről van szó). A Kubo és a varázshúrok stáblistájának zenei része nagy és ismert neveket sorakoztat fel: a filmzenét a Coldplay együttes és Dario Marianelli szerezték. Utóbbival a stúdió már a Doboztrollok (Los Boxtrolls, 2014) nyitózenéjén is együtt dolgozott, a film végén hallható híres Beatles-dal átdolgozását (While My Guitar Gently Weeps) pedig Regina Spektor adta elő.

A látványvilág önmagában azonban édeskevés lenne ahhoz, hogy egyetértsünk a már sok helyen olvasott véleménnyel, miszerint a Kubo és a varázshúrok megérdemli a kiemelkedő stop-motion-filmnek járó, következő koronát. A szép külső mellé azonban társult egyéb érték is: Kubo meséje gyönyörűen mutatja meg egy bátor kisfiú varázslatos és kalandos utazását. Ahogy a legtöbb japán mese, úgy ez is több, a hétköznapi ember életéhez közel álló témát – család, sors, szerelem, felelősség, barátság, felnőtté válás, élet és halál – érint. Szinte mindent, amiről az ember hallani akar és hallania kell egészen gyermekkorától fogva. Éppen ezért a valóban ijesztő jelenetek dacára gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt ajánlom, hiszen igazán örülni csak akkor lehet, ha előtte megijedünk kicsit.

Részlet a filmből: https://www.youtube.com/watch?v=mG753eyFobo

Értékelés: 78/100

IMDB: 8,3/10

Mafab: 86/100

Ezek is tetszhetnek...