Páncélba zárt szellem (Ghost in the Shell, 2017) – kritika - Corn & Soda

Páncélba zárt szellem (Ghost in the Shell, 2017) – kritika

A Páncélba zárt szellem (Ghost in the Shell, 2017) főhőse az Őrnagy, a különleges erőknél szolgáló egyedi humán-kiborg hibrid, a 9-es Részleg kommandós osztagának vezetője. A legveszélyesebb bűnözők és szélsőségesek kiiktatására szakosodott 9-es Részleg egy olyan ellenséggel kerül szembe, amelynek egyetlen célja, hogy elpusztítsa a Hanka Robotika kibertechnológiai fejlesztéseit. Kritikánkban megvizsgáljuk, hogy sikerült Siró Maszamune 1989-es, azóta klasszikussá vált mangájának hollywoodi remake-je.

Rég volt ennyire erős filmes felhozatal a tavasz első hónapjában, mint idén. Kapkodhattuk a fejünket a szuperlátványos Kong: Koponya-szigetre (Kong: Skull Island, 2017), zúzhattunk egy utolsó nagyot Logannal (2017), drukkolhattunk a magyar csodalónak a Kincsemben (2017), valamint megnézhettük azt is, milyen lenne az Alien-franchise fekete szörny nélkül az Élet (Life, 2017) című filmben. Persze akkor még nem esett szó az új A szépség és a szörnyetegről (Beauty and the Beast, 2017) és a zseniális Martin Scorsese-féle Némaságról (Silence, 2016). Na és kérem szépen, ebbe a brutális mezőnybe érkezett, mintegy koronaékszerként a kultikus manga – vagy ha az 1995-ös filmfeldolgozást (Kôkaku Kidôtai-t) tekintjük kiindulópontnak, akkor anime – 2017-es átirata, a Páncélba zárt szellem.

Forrás: Paramount Pictures

Mind közül ez utóbbit vártam a legjobban, és nem azért, mert őrült rajongója lennék a japán manga/anime stílusnak. Sőt, a cyberpunkot sem zártam igazán a szívembe soha, bár ez utóbbi inkább annak róható fel, hogy a ’80-as, ’90-es években egyszerűen olyan szinten túltolták a toposzait és formanyelvének eszközeit, hogy a végén a műfaj egyet kezdett jelenteni a ZS-kategóriás gagyival a szememben. Ezek után miért vártam mégis tűkön ülve a produkciót? A hollywoodi feldolgozásoktól hidegrázást kapó rajongókkal ellentétben én arra vártam, hogy A tetovált lány (The Girl with the Dragon Tattoo, 2011) bravúrját megismételve végre egy tengerentúli feldolgozás ne csupán az „eredeti” filmet nyomja le, hanem még a regény alapanyagnál is nagyobbat üssön. Ha ezek a várakozások túlontúl optimisták is voltak, egy A holnap határás (Edge of Tomorrow, 2014) sci-fi parádéért mindenképpen imádkoztam.

Forrás: Paramount Pictures

A film megtekintése után abszolút nem éreztem magam becsapottnak, még úgy sem, hogy maximumra pörgetett elvárásokkal ültem be – és ahogy lenni szokott ezek az elvárások rányomták a bélyeget a filmélményemre. Azt le kell szögezni, hogy ez a film csak a stílus és a körítés nyomán tekinthető a japán animék zászlóhordozójának, mert ez a produkció valójában a páncél alatt lélekben egy amerikai mozi. Mivel nem vagyok ős-mangás/animés, maximum a műfajokkal gyerekkoromban szimpatizáló filmfogyasztó, ezért a hirtelen vért ivott rajongóvá avanzsált kritikusoktól eltérően nekem nem fájt ez a GitS „light”. Azzal a hisztirohammal sem tudtam mit kezdeni, ami az utóbbi hónapokban Whitewashing néven harapódzott el a sajtóban a GitS kapcsán, tehát ezek prekoncepciók nem hoztak automatikusan mínusz pontokat a végelszámolásnál.

Forrás: Paramount Pictures

A legfőbb hibáját a produkciónak személy szerint inkább pont abban láttam, hogy Rupert Sanders rendező és a forgatókönyvíró trió mindenkinek meg akart felelni, ez pedig egyenes út a középszerűséghez. Mivel a kritikám eddig úgyis a rajongók magamra haragításáról szólt, ezért még ezt is bevállalom: a film legfőbb gyengeségei egész egyszerűen arra vezethetők vissza, hogy a 89/95-ben megfogalmazott vízió a maga kérdéseivel és üzeneteivel mára picit elfáradt. Nem arról van szó, hogy feltétlen időszerűségét vesztette volna, csupán túl sokszor és sokan dolgozták már fel ezt a témakört. Elég csak pont a Páncélba zárt szellem univerzum nehézsúlyú rajongóira gondolnunk; Steven Spielbergre, James Cameronra vagy éppen a legutóbb Eszterrel közösen kitárgyalt Wachowski testvérekre. Rupert Sanders és csapata pedig a később részletezett látványvilággal párhuzamosan nem tudta – lehet, nem is akarta – mélységében aktualizálni a produkciót. Így ami van, az hiába rendkívül hangulatos, de abban biztos vagyok, hogy a filozofálásra vágyó rajongókat ezzel az üres páncélhéjjal vesztette el a produkció.

Forrás: Paramount Pictures

A történetet nem részletezném túlságosan, ahogy a fenti sorokból is kikövetkeztethető volt már; 2017-ben inkább nyomozás ez, mint lélektani dráma. Az előzményeket ismerő, de korántsem mindenáron világmegváltást váró nézőként a mindenhonnan csipegető, azonban nem túlságosan mélyenszántó sztorit simán el tudtam fogadni. Hiányoltam viszont a forgatókönyv feszességét, illetve a jobb tempókiosztást, mert az sokat lendített volna a közepetáján kissé vontatottá váló történetvezetésen. A moralizálás és a lét értelmének kutatása mellett a kényes kérdéseket sem feszegeti túlzottan a film, no és persze a kontextus kibontásával az írók túlságosan is nagyvonalúan bántak.  Cserébe a látványvilág valami elképesztően pazar; Rupert Sanders vizuális fantáziáját azt hiszem a sok negatív kritika fényében nem dicsérhetjük eléggé. A jövőbeli város lüktetése, alaposan kidolgozott textúrája, hangulata felsőkategóriás munka, akárcsak a sok apróbb popkult utalás elrejtése is. A rengeteg CGI rendkívül igényes, sehol nem bukik le a vászonról a film. Ezt a filmet azt hiszem, 10 év múlva is bátran visszanézhetik a készítők, a látványban és kidolgozottságban talán akkor sem találhatnak fogást rajta. Sajnos azonban a látvány nem párosul olyan mellbevágó akciójelenetekkel, amelyekre úgy vélem, sokan vártunk; ez pedig a széteső forgatókönnyvel együtt nagy hiba. Persze megvan a szokásos bullet-time, akrobatikus közelharc és társai, de inkább csak jó iparos munkaként írható le a végeredmény. A nagy finálét jelentő összecsapás például netto aprítás, ami korrekt kivitelezésű ugyan, de azért ennél lendületesebb, ötletgazdagabb és jobb koreográfiát is kaphatott volna.

Forrás: Paramount Pictures

Még egyszer visszautalnék korábbi megállapításomra, miszerint nem éreztem magam becsapottnak, csak szerettem volna, ha ez a film még jobban sikerül. Amivel viszont végül sikerült meglepni, az a színészi játék volt. Nem volt persze zsákbamacska a szereplőgárda sem, de azért arra nem tettem volna nagy pénzt előzetesen, hogy éppen ez lesz az egyik hűha-faktora a filmnek. A hatalmas upside-dal rendelkező, de nem kellőképpen kiaknázott Őrnagy szerepét alakító Scarlett Johansson hozza a kötelezőt. Whitewashing ide, Motoko oda, Johansson kisasszony mindent beleadott, nem az ő hibája, ha valaki kevésnek érezné a főhős produkcióját. Ja és végre azt is kijelenthetjük, hogy Scarlett Johansson ismét dögös és masszív kisugárzása van ebben a szerepben – kár, hogy Marvel fronton  már szürkülő félben van ez a képessége. De lapul még egy ász a pakliban, mert a Batou-t megformázó skandináv színészünknek (hopp ismét Whitewashing) bizony tökéletesen fit a szerep.  Pilou Asbæk nem licitálja túl az Egy háborúban (Krigen, 2015) nyújtott alakítását, de a kontraszt még így is döbbenetes; hiszen kvázi mellékszereplőként játszik le mindenkit a vászonról. Sokan Michael Pitthez kötik a film nagy alakítását, de igazából két jelenetet leszámítva azért ez minimum túlzás. Asbæk szinte végig ott áll Johansson mellett; egyszerűen élmény nézni minden percét, masszívan dominálja a rá osztott játékidőt. Michael Pitt és a többi mellékszerepet játszó (karakter)színész is hozza a kötelezőt; Michael Wincott, Juliette Binoche öreg motorosok már, álmukból felkeltve is tudják mi a dolguk. Van még egy név, aki mellett nem mehetünk el szó nélkül, ő pedig bizony Takeshi Kitano, aki szintén döbbenetesen kevés játékidőt képes arannyá változtatni.

Forrás: Paramount Pictures

Összegzés

Mégsem tudok túl szigorúan bánni a filmmel, bár a történetvezetés feszessége és háttér kidolgozatlansága kontextustól függetlenül kritikát érdemel, ahogy az eredeti gondolatvilág, illetve mondanivaló jó részének elvesztése is. Azonban a Páncélba zárt szellem 2017-es verziója betöltötte a filmek alapvető funkcióját: szórakoztatott. Pazar látványvilággal, hangulatos zenével (még úgy is, hogy Kenji Kawai klasszikusa csak egy remixet ért meg), Jess Hall eddigi legjobb operatőri munkájával teremtett hatásos atmoszféra összességében a legkiválóbb idei látványmozik közé emeli a produkciót. További – nem várt – érdeme a filmnek, hogy az élőszereplős változat hála a markáns alakításoknak, túl tud nőni a rajzolt karaktereken. Johansson jó, Kitano, illetve Asbæk viszont zseniális, és ez abszolút nem magától értetődő hasonló produkciók esetében.  Ha különálló filmként, és nem egy univerzum darabjaként tekintünk Rupert Sanders rendezésére, akkor a hiányosságok jó része elhalványul. Ami marad, az szellem nélkül is van olyan érdekes, hogy elgyönyörködhessünk rajta.

Értékelés: 74/100

IMDb: 6,9

Mafab:73

Ezek is tetszhetnek...