Pókember: Hazatérés (Spider-Man: Homecoming, 2017) kritika - Corn & Soda

Hagyd, hogy megcsípjen – Pókember: Hazatérés (Spider-Man: Homecoming, 2017)

forrás: IMDb

Annyi elvesztegetett év után most befutott a Pókember: Hazatérés (Spiderman: Homecoming, 2017), az eddigi legkisebb Marvel-film a legkisebbeknek, a mindössze tizenöt éves Pókemberrel és legrégebbi képregényes ellenségével, a Michael Keaton alakította Keselyűvel. A jó pár feldolgozást megélt hálóvetőnk most egy egészen szórakoztató filmmel talált vissza az új vonalas Marvel-univerzumba, ahova eddig mindenféle jogi herce-hurca miatt nem volt belépése. Hölgyeim és uraim, kedves egybegyűltek, Pókember hazatért! Ezúttal a klasszikus eredettörténetet kihagyva Peter Parker egyből a kék-piros szerkóban indít, szóval én sem húzom tovább az időt. Jöjjön a menza ásza, a tizedikes lányok bálványa, a tanulmányi versenyek ördöge, a barátságos és közkedvelt Pókember.

Hogy miért írtam a legkisebb Marvel-filmnek a Hazatérést, több oka is van, de ezek mindegyike pozitív kicsengésű. Akár az akciókat nézzük, akár a történetet, ezúttal nem a világok harca kerül bemutatásra, nem dőlnek le felhőkarcolók és nem semmisülnek meg bolygók, hanem csak egy gyökér, gazdag gyerek a suliból jól beéget a többiek előtt, a matek és a biosz közti szünetben. Nincsenek kontinenseken vagy dimenziókon átívelő hajszák, hanem az egész történetet lezavarják New York valamelyik külvárosi kerületében, egy kis washingtoni kiruccanással. Nem uralkodik el a filmen az a megalománia, ami egy-két kivételtől eltekintve kicsit mindig is jellemző volt a Marvelre, és ez a mai világban dicséretre méltó.

forrás: IMDb

Talán a film legjobb része az első 10 perc, ahol bevezetést kapunk Peter Parker személyiségébe, és ezzel együtt a prológus összeköti az Amerika Kapitány: Polgárháborúbeli (Captain America: Civil War, 2016) szereplését a Hazatéréssel. A videonaplós részek egyszerre viccesek és a maguk módján látványosak, és remekül ellátják a feladatukat azzal, hogy megmutatják, ez a leendő szuperhős még csak egy taknyos kölyök különleges képességekkel, amiknek ugyan birtokában van, de nem tanulta meg teljes mértékben felismerni és kihasználni őket. Peter Parker még egy csinos lánytól is beijed, tágra nyílt szemekkel csodálkozik rá Tony Starkra és az új világra, amit az idegen eredetű technológiák hoztak el a Bosszúállók első részének végső ütközetben. A világ legkedveltebb képregényhőse csupán egy kamasz, akinek szívás az iskola.

Innen indul meg Parker jellemének fejlődése. Ekkor csak egy felelőtlen tizenéves, aki még nincs tisztában tetteinek következményeivel és azok súlyával, de sohasem múló lelkesedése kiapadhatatlan forrásként hajtja. Kis balszerencsével akár közveszélyes is lehetne, de ahelyett, hogy bajt keverne, vagy próbálná megmenteni az egész világot, elkezd kicsiben játszani. A kerület őrangyala lesz, biciklitolvajokat, piti rablókat, elveszett kiscicákat hajkurászik egészen addig, míg egy repülő acélmadár magára nem vonja a figyelmét.

forrás: Supernatural Movies

Michael Keaton karaktere, Keselyű, talán a Marvel eddigi legszimpatikusabb gonosza. Nem világok pusztítója, csupán egy megélhetési bűnöző. Motivációi közül hiányzik a kontinensek, bolygók, univerzumok romba döntése, nincsenek világuralmi törekvései, egyszerűen csak biztos jövőt szeretne otthon a családnak; remekül eltalált karakter. Azok után meg pláne, hogy az eddigi Marvel-filmek egyik legnagyobb hiányossága a nem túl izgalmasan kibontott negatív hőseiben keresendő.

Azért is a legkisebb Marvel-film ez, mert akciói megmaradnak földközelben. Még a legnagyobb csörtéje is csak akkora, mint a Bosszúállók vagy Amerika Kapitány egyik laza bemelegítése az igazi akció előtt. Nálam ez valahogy szimpatikus vonásként csapódott le a moziban, elegem van már a szemkifolyatós látványvilágból. A kevesebb néha több, egy ügyesen visszafogott zúzda ezerszer nagyobb hatást tud kiváltani, mint egy olyan mindent bele akciójelenet, ahol megcsúszott a józan ész.

forrás: IMDb

Itt viszont rögtön előtérbe kerül a film egyik igazi hiányossága is. A Pókember felhőkarcolók közti hálóhintájának teljes hiánya, és jellegzetes akrobatikus mozdulatainak elsumákolása – amiről a vörös hacuka nélkül is felismerhető lenne a karakter – talán a legfájóbb pont az egész filmben. Az akciójeleneteket nem koreografálták Pókemberre, és ez óriási hiba, mert egyrészt ezek nélkül a látvány semmiben sem különbözik a Marvel többi alkotásától, másrészt pedig az a generáció, aki olvasta a klasszikus Pókember képregényeket, ezeket joggal kéri számon a filmtől, amit jelen esetben csak mérsékelten, de inkább sehogy sem kap meg. Ehhez még az is hozzájön, hogy a számítógépek animálta Pókember néhol kifejezetten rosszul mutat a vásznon, ez az előző filmeknek mérföldekkel jobban ment.

A mellékkarakterek unalmasak. A sidekick egy kliséburger dupla sajttal, a leendő barátnő egy két lábon járó fogkrém reklám, May néni cuki, de bár jönne már a Június (talán csak a suli menő csávóját játszó Tony Revolorinak örültem, a Grand Budapest Hotelből), és ha nagyon szurkálódni akarok, Peter Parker csak egy lúzer a suliból, aki lenyúlja apja sportkocsiját, de nincs tisztában a lóerőkkel. Ez akkor tűnik szembe leginkább, amikor végre igazi nagybetűs KARAKTEREK tűnnek fel a vásznon. Tony Stark és Happy időnkénti felbukkanásainál jövünk rá csak igazán, hogy a Hazatérés mennyire híján van egyéniségekből. Sokkal de sokkal szegényebb lenne ez a film Vasember nélkül, aminek viszont örülni lehet, hogy ezúttal nem csak cameozik (habár a játékidőt tekintve jelenléte alig kimutatható), hanem egyengeti is a történetet, jelentős szerepe van annak továbbgörgetésében.

forrás: IMDb

Végre mellőzve van a súlyos melodráma is a sztoriból, így amit kapunk, nem fekszi meg a gyomrunkat ebben a nagy melegben. Dicséretes még, ahogy a The Amazing Spider-Man #267 (ami egyébként anno itthon is megjelent, de már meg nem mondom, mi volt a címe), pár jelenet erejéig milyen ötletesen lett beemelve Pókember kertvárosi szerencsétlenkedéseivel, ezt díjaztam.

Akár az eddigi Marvel-filmeket nézzük, akár azokon kívül vizsgálódunk, a Pókember: Hazatérés se nem túl egyedi – mint mondjuk az Amerika Kapitány, vagy A galaxis őrzői filmek –, se nem kirívóan izgalmas mozi, mégis minden különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül ajánlható a sorozat rajongóinak, pláne a szépreményű ifjabb korosztálynak, mert Pókember a fiatalok kedvenc Marvel-karaktere lehet, egy kicsit bátrabb, egy kicsit kreatívabb következő Pókember filmre. Szóval nyugodtan vegyél szépen egy közepes menüt, dőlj hátra és aztán hagyd a Póknak, hogy megcsípjen.

Értékelés: 70/100

IMDb: 7,9

Mafab: NA

A cikk a Supernatural Movies blogon is megtalálható.

Ezek is tetszhetnek...