Reichenberger Rajmund: A konkurencialikvidátor - novella a szerkesztőségből - Corn & Soda

Reichenberger Rajmund: A konkurencialikvidátor – novella a szerkesztőségből

Kulturális portálunknak legfrissebb rovata az Olvass el!, melyben szerkesztőségünk tagjai is megjelentetik írásaikat. Főszerkesztőnk, Reichenberger Rajmund novelláját tesszük most közzé.

Reichenberger Rajmund: A konkurencialikvidátor

– Jó napot! Leonhardt Rudolf vagyok. – Határozott léptekkel közelítette meg a likvidátor az ügyfelét, miközben kezet nyújtott a még ülő úriember felé. A kávézó emeleti teraszát szőlőlugas védte a forró nyári napsütéstől, és adott némi árnyékot a kint helyet foglaló vendégeknek. A legtöbb székről kényelmesen szemlélődhettek a vendégek úgy, hogy a nap ne bántsa a szemüket. Leonhardt mégis megtalálta az egyetlen olyan szöget, amelyből ha ügyfele ülve maradt, csak hunyorogva tudott feltekinteni rá, ezzel kényszerítette, hogy felálljon a helyéről.

– Jó napot! – állt fel zavartan az idősödő férfi, és kezet rázott a már első pillantásra is szimpatikus fiatalemberrel. A megnyerő mosoly olyan hatást keltett, mintha egy igazi filmsztár lenne. Az öregúr viszont tapasztalatból tudta, hogy a sárm és a jó megjelenés nem minden. Ezért is gondolta, hogy minél hamarabb a végére jut ennek a meglehetősen furcsa találkozónak.

– Nincs túl sok időm, fiatalember! Amennyiben kérhetem, térjen egyből a lényegre! – parancsoló, rekedt hangján keresztül is érezni lehetett, hogy évtizedeken keresztül gyakorolta a színészmesterséget. Tökéletesen artikulált, és pontosan olyan hangsúllyal szólalt meg, ahogyan akart.

– Ahogy kívánja! Igaz, már a telefonban is elmondtam, mi is a fő profilom, de hogy teljesen érthető legyen, kezdem a legelejéről. Önnek van egy olyan vállalkozása, ami nem veszteséges, de nem is eléggé nyereséges. Ennek az üzleti életben több oka is lehet, ám miután kicsit kutakodtam az ön cége után, én megtaláltam a fő okot. Ez nem más, mint a konkurencia. Az ön színháza éppen hogy hónapról hónapra elevickél, míg a város másik társulata állandóan telt házas darabokat játszik. Ebből logikusan következik, hogy ön akkor lesz sikeres, ha a másik elbukik.

Az ősz színházigazgató időről időre belekortyolt a kávéjába, és türelmesen hallgatta a fiatal mondandóját. Korábban a telefonban annyit mondott neki, hogy ő egy olyan üzletember, aki segíthet nyereségesebbé tenni a vállalkozását. Azt viszont egyáltalán nem gondolta, hogy ilyen módon. Nem mintha elriasztotta volna a gondolat, hiszen szívből gyűlölte ellenfelét részben a közös múltjuk miatt, de nem bízott a siheder sikerében.

– Mégis miből gondolja, hogy képes lesz csődbe vinni őket?

Leonhardt korábbi üzletei során hozzászokott már, hogy első hallásra kételkednek benne. Pont ezért előre megtervezett válaszokkal készült.

– Tudja, immáron ötödik éve foglalkozom ezzel. Ez alatt az öt év alatt több sikeres hasonló tervet is véghezvittem. Azért mondom, hogy csak hasonló, mert mindegyik üzletem más és más. Ezért is szeretem ezt a munkát. Az ön esetében ez a következőképpen zajlik majd: az említett színházba olyan embert keresnek, aki tud gépjárművet vezetni. Ez pedig jelenleg még igen ritka képesség, én viszont ennek birtokában vagyok. A társulat vezetőjének még az sem lesz fontos, tudok–e színészkedni, mert sofőr nélkül nem tudnak időben eljutni a környező városokba megtartani az előadásaikat. Ebből is adódik az ő fölényük. Míg ők több városban is játszanak, addig maguk csak itt, és itt sem mindig megtérülően.

– Beszéljen a korábbi munkáiról, és akkor talán meggyőz! Mert nem hiszem, hogy Hoffer fel fogja magát venni – vágott közbe izgatottan.

– Való igaz, hogy nincs színészi képesítésem, ami előnyt jelentene ahhoz, hogy Hoffer úr felvegyen a társulatába, de higgye el, képes vagyok bárkivel bármit elhitetni! Ezért is vagyok sikeres a szakmámban. A korábbi munkáimról pedig az ügyfeleimnek ígért diszkréció miatt csak árnyaltan beszélhetek, de ha önt ez győzi meg…

– Csak mondja! – ezúttal már nem is parancsoló hangnemben szólt az öregúr, sokkal inkább a már meggyőzött ügyfél kíváncsisága érződött a szavain. Leonhardt innen tudta, célba ért. Még egy vén színész rókát is kizökkentett a nyugalmából.

– Ahogy mondtam, mindegyik más. Voltak olyanok, amiknél egyetlen hét alatt sikerült elérnem, hogy eltűnjenek a piacról. Csupán a bizalmukat kellett elnyernem, és olyan információkhoz jutottam, amelyekért az adóhatóságok igen hálásak voltak. Ezek számomra már-már unalmasak is. Szeretem a kihívásokat, mint amilyen ez a munka is lesz. Előzetes nyomozásaimból tudom, hogy náluk pénzügyileg minden rendben van, így belülről szított viszállyal fogom szétrobbantani őket.

– Tegyük fel, hogy sikerül felvetetnie magát, majd véghezvinnie a tervét. Hogyan fogom én magát kifizetni?

– A bukásuk után az ön korábbi bevételeihez képest számított havi profit tíz százalékát kérem fél éven keresztül sikerdíjként. Így önnek már az első hónapban megtérül, hogy felfogadott engem, és fizetni csak akkor fog, ha a konkurenciának már nyoma sincs.

– Gondolom, nem véletlenül kérte találkánkat ebbe a kávézóba, ami pont szemben van Hoffer színházával.

– Jól gondolja. Nézzen át! Látja a balkonon cigarettázókat?

– A szemem velem együtt öregedett meg, de szemüveggel látom, hogy középen áll Hoffer. Mellette az unokája, aki gyakran kap szerepeket nála, balján a lánya és a felesége nézelődnek, jobbján pedig az új énekesnője szívja magányosan a füstöt.

– Én magam ennyire pontosan nem tudtam volna megmondani, hogy melyikük kicsoda, de nyilván ön előnyben van velem szemben ezen a téren, hiszen ismeri őket. Amire ki akartam lyukadni, az az, hogy éppen a jelentkezőket várják türelmetlenül. Azért állnak kint, mert kíváncsiak, hogy mivel érkezik. A mögöttünk lévő utcán parkoltam le az automobilommal. Miután elmegyek, várjon pár percet, legalább addig, amíg bemennek az erkélyről. Utána ne keressen engem. Figyelje az újságokat, és majd jelentkezem, amikor olyan hírt olvas a reggeli kávéja mellett, amitől madarat lehet majd fogatni önnel. Viszontlátásra! – ezzel a végszóval Leonhardt felállt, és kezet szorított az öreggel.

Az elkövetkező pár napban az öreg színházigazgató minden reggel izgatottan lapozta át az újságokat, csak a címeket átfutva. Napról napra egyre türelmetlenebbül és egyre csalódottabban. Egy hét után már átkozta magában azt a csalót, akivel a kávézóban találkozott, de aztán mindig eszébe jutott, hogy eddig igazából nem kért tőle semmit, és még fenntartotta a bizalmát. Egy hónap múlva megfeledkezett a dologról. A reggeli újságolvasás ugyanazzá az unalmas rutinná vált, mint korábban volt. Teljes mértékben belenyugodott a sorsába, hogy ő csak egy középszerű, kis színházat vezet, és olvasás közben ismét azon gondolkodott, hogyan lehetne tovább csökkenteni a költségeket, amikor az egyik oldal alján olyat pillantott meg, amitől még a csészéjében lévő keserű, fekete nedűt is ráborította csipkével fedett, barna tölgyfa asztalára. Egy gyászjelentés volt, amiben egy feltörekvő színésztehetség tragikus haláláról számoltak be, akit szerelemféltésből ölt meg egy színésztársa. Az öreg hátradőlt kényelmes bőrfoteljában, és azt gondolta, hogy élete talán legsikeresebb üzletét kötötte. Hiszen senki sem akar majd egy olyan társulat játékára elmenni, amelynek ilyen sötét folt van a múltjában. Leonhardt beváltotta ígéretét, és eltüntette a konkurenciát. Tudta az öreg, hogy lelketlen dolog így gondolnia erre, de őt mindig is a pénz vezérlete, az üzlet mindig is megelőzte az érzelmeket. Az pedig, hogy ezért még csak ki sem fizette az ifjút, még egy kis mosolyt is csalt az arcára.

Nem telt bele fél év, és a Hoffer-színház valóban csődbe ment. Az öreg le is csapott a hirtelen jött, de már tisztán látott piaci résre. Felvett ő is egy sofőrt, és nemcsak a városában, a környező településeken is jó előre elkeltek a jegyek minden egyes előadásra. Olyan jól ment az üzlet, hogy még bővítenie is kellett, idővel Hoffer régi színházát is megvette. Ugyan alakultak újabb és újabb társulatok, de egyik sem bírta sokáig. Az egyik pont úgy szenvedett hónapról hónapra, mint korábban az övé, de tudta, hogy ők sosem fognak olyan jó ajánlatot kapni, mint amit ő akkor, abban a kávéházban.

Egyik este sokáig elhúzódott a próba a régi Hoffer-házban. Az öreg tökéletes előadást akart frissen írt darabjából, amiben egy fiatal üzletember az életét adja a sikeréért. Jó színészekkel dolgozott, de egyikük sem tudta ugyanazt az érzést visszaadni, mint az a bizonyos siheder. Az öreg direktor az instruálástól és a kései órától megfáradva szünetet kiáltott a bordó székrengeteg közepéről. Kisétált a balkonra, majd meggyújtotta cigarettáját. Mélyet szívott bele, majd mikor lassan kifújta a füstöt, a körülötte gomolygó felhőből szemébe fújt egy leheletnyit egy kósza szellő. Könnybe lábadt a szeme, és miközben törölgette, a szemben lévő kávézó kivilágított, lugasos teraszára nézett. Csak egy ember ült ott, akihez éppen egy magas fiatalember közeledett, ismerősen, határozott lépésekkel. Az öreg felvette a szemüvegét, és nem hitt a szemének. Bár messze voltak, tudta, hogy az ismerős alakokat meg tudja nevezni.

– Leonhardt! – suttogta rekedten az éjszakába. Majd megszédülve a tömény nikotintól, a fáradtságtól és a látottaktól nekiborult az erkély korlátjának. Az eső áztatta vascsavarok már régen berozsdálltak, így könnyen engedtek a férfitest nyomásának. Az öreg direktor fejjel előre, tompa puffanással zuhant a járdára.

Az emberek odasiettek, segíteni próbáltak, de egy ilyen idős embert még az is képes megölni, ha az első emeletről zuhan le. Még a szomszéd kávézó lugasos teraszán, késő este találkozó fiatal szerelmesek is felfigyeltek rá. A lány átölelte szerelmét, és azt mondta. – Bárcsak még késtem volna, akkor nem látom ezt a szörnyűséget!

Ez is tetszeni fog...