Erunder 
Az ember a fellegvárban már 2015-ben, az első évadjával bizonyította, hogy ott a helye a minőségi sorozatok listáján. Az idei, harmadik évad pedig azt mutatta meg, hogy még továbbiakat is bátran berendelhet a gyártó.
Azoknak, akik nem ismernék a sorozatot, röviden leírom, hogy miről is van szó. Philip K. Dick azonos című regényének adaptációja egy olyan világban játszódik, ahol a németek nyerték meg a második világháborút. A nácik által leigázott Amerikában járunk, ahol a keleti partot a németek, a nyugatit pedig a Japánok uralják. A kettő között húzódik az úgynevezett semleges zóna, ami egyfajta modern vadnyugat. A történet ennél viszont csavarosabb. Ugyanis megjelennek alternatív valóságok is, ahol a németek veszítettek, és ezekből a valóságokból olyan filmek szivárognak át a náci világba, amik azt bizonyítják, hogy ők sem legyőzhetetlenek. Az első két évadot sem lehetne egyszerű felvezetésnek leírni, mert annál mindkettő sokkal erősebb volt, most mégis csak a legújabbra, a harmadik évadra koncentrálunk.
Említve a további évadokat: egy negyediket a sorozatot gyártó Amazon már meg is rendelt. Amennyiben szerencsések vagyunk, Az ember a fellegvárban kap még majd egy ötödik szezont is, de ez még egyelőre csak puszta feltételezés. Már csak azért is, mert az olyan minőségű sorozatoknál, mint amiről most írok, nem a pénz és a nézőszám szokott dönteni, hogy meddig fut, hanem az, hogy a történet mennyit bír még el. Könnyen válhatna a sorozat egy idő után izzadtságszagúvá és eshetne át a sci-fi-ló túloldalára, de ahogyan eddig megismerhettük a történetet, az írói inkább fejezik majd azt be egy tökéletes negyedik évaddal, minthogy tovább húzzák, és legyen belőle egy szánalmas pénzhajhász ótvar. Legalábbis én szeretnék ebben a tudatban élni.
Az aktuális évadról igazából csak jókat lehet írni. Persze voltak benne apróbb mellényúlások, de egyik sem volt olyan eget verő, hogy nézhetetlenné tegye a műsort.
Most gonosz leszek, mint egy náci tiszt, és a negatívumokat veszem előre. Az egyik ilyen a főszereplő nő érzelmi hiányossága. Most megpróbálom spoilermentesen ezt megmagyarázni, de elengedhetetlen, hogy néhány részletet eláruljak, szóval, ha némi spoilerbe futtok, akkor bocsi.
Szóval Juliana kénytelen megölni egy hozzá közelálló személyt, de utána nem mutatja annak semmi jelét, hogy ez megrázta volna őt. Bár ezt be lehet tudni annak, hogy egy kegyetlen világban nőtt fel, ahol a gyilkosságok a napi túlélés részét képezik, mégis egy kvázi barát megölése még ekkor is meg kéne, hogy rázza az ember lányát.
Egy másik ilyen baki volt még, hogy bizonyos történetszálakat picit túltoltak. Egész konkrétan Thomas Smith, John Smith Obergruppenführer majd Reichsmarschall fiának a halála utáni gyászra gondolok. Természetesen ez egy sarokköve volt az évadnak, mégis egy idő után a gyászoló anya hisztizései fárasztóvá váltak.
Ezeken kívül igazából egy rossz szavam sem lehet az évadra. A látvány és hangulat a korábbiak minőségét is felülmúlta. Grandiózusabb és még inkább nyomasztó lett. Erről a fajta nyomasztásról egyébként a korábbi cikkemben már olvashattatok is. A jó hangulaton kívül az erősségek közé sorolható még a színészi teljesítmény, és egy bizonyos plusz, amit a készítők részéről az apróságokra való odafigyelés adott.
Mielőtt azokra kitérnék, a színészek munkáját dicsérnem még egy kicsit. Az egyik legjobb dicséret egy színésznek talán az lehet, mikor gonosz karaktert játszik, és a néző képes úgy megutálni őt, hogy legszívesebben arcon köpné. Nos, a nácik és japánok között bőven akad ilyen karakter, akikről bizonyos jelenetekben mégis kiderül, hogy ők is emberek. Megmutatják, hogy ők is érző lények, ők is azért cselekedtek úgy ahogy, mert a saját vagy szeretteike életét féltik, és ettől a néző kezdi el magát irgalmatlanul szarul érezni, amiért arcon köpte volna a színészt.
Most pedig térjünk is ki azokra a az apróságokra, amiket említettem. Ezek közül nem lőném le mindet, de az egyik személyes kedvencem volt, hogy J. Edgar Hoover ugyanazt a pozíciót tölti be a sorozatban, mint amit a valóságban viselt. Ezen felül pedig még Mr. Hoover egyik olyan jellemvonását is bevitték a sorozat történetébe, amitől ő hírhedt lett. Nos, igen, egy nácik uralta világban nem túl szerencsés az, ha valaki férfi létére szereti csipkés kombinében rázni a popóját.
Végül, de nem utolsó sorban, arról írok, amire a cikk címében utaltam. Bár Az ember a fellegvárban történetében a kezdetektől fogva létezik az elmélet az alternatív valóságokról, idáig inkább egyfajta dráma volt a sorozat, és nem sci-fi. Az idei évaddal viszont áttörtek egy bizonyos gátat, és a tudományos fantasztikum területét is meghódították. Okosan nem bonyolították, vagy csavarták túl ezt a részét. Éppen csak annyira hozták azt be, hogy felkeltse a nézők érdeklődését a negyedik évad után. Hiszen aki nem kíváncsi egy olyan történetre, amiben a technológiailag fejlett nácik megakarják hódítani a multiverzumot, az kérem hülye.
