Star Trek: Mindenen túl (Star Trek Beyond, 2016) – duplakritika

J. J. Abrams 2009-ben hatalmasat húzott a Star Trek rebootjával. A megszállott ősfilmes/sorozatos rajongóktól eltérően a minőségi szórakozást kedvelő közönségnek óriási megkönnyebbülés volt, hogy végre értő kezek közé került a kultikus franchise és egyben sikerült közérthetővé tenni ezt a kissé kusza univerzumot az új rajongói generáció számára is. Az első ST elképesztően impozáns, és mind a mai napig potens látványvilággal bír, mellé egyedi atmoszférát, illetve jól egyensúlyban tartott feszültségkeltő, illetve feszültségoldó elemeket kapott; nem mellesleg a kritikusok is imádták. A második rész a történet okán (és az elpuffogtatott kultikus Khan karakter miatt) már nem aratott osztatlan sikert, bár azért ennél rendre csak gyengébb folytatások szoktak érkezni. Abrams az új produkcióhoz megőrizte a fontosabb elemeket és a felhördülő rajongók ellenére is szórakoztató darabot rakott össze a Sötétségben – Star Trekkel (Star Trek Into Darkness, 2013). Az Abrams-érában ugyanakkor a harmadik film mindenképpen vízválasztónak bizonyult, az első előzetesek alapján pedig máris a legrosszabbtól tartottunk.

NBence: Úgy látszik ha mi ketten Zaphirusz kollégával duplakritikázunk, akkor rendkívül rettegősre vesszük a figurát, már a legelső előzetes kapcsán. Legutóbb éppen az új A Függetlenség Napjával kapcsolatban aggódtuk halálra magunkat, most pedig jöhet a soron következő Star Trek. Furcsa dolog ez szakmailag belátom, hiszen minden rutinosabb moziba járó tudja, hogy nem szabad felülni az előzeteseknek?! Azonban akárhogy is, de mégis csak ezek az egyetlen fogódzói egy új produkciónak, és ha nevezetesen éppen rendezőváltással párosulnak elképesztően gagyi előzetesek, akkor sok jót nem várhat az ember. Az újgenerációs Star Treket pedig különösen kedvelem, és ezért is szerettem volna, ha a harmadik rész sem rombolja le a magamban felépített mítoszt – miszerint az új filmek igenis kenterbe verik a régi idők, inkább csak nosztalgiából felhúzott produkcióit. Nem túl okos húzás az oldschool rajongók magamra haragításán után a poént is lelőnöm, de ez már csak egy ilyen kritika. A Star Trek: Mindenen túl (Star Trek Beyond, 2016) szerencsémre hatalmas pozitív csalódást okozott. Akkorát, amekkorát lelkem mélyén kívántam, hogy okozzon. De vegyük csak szépen sorra a dolgokat.

Karakterek támadása

NBence: Mindenképpen a színészválasztást emelném ki, mint a produkció konstansan legjobb pontját. Azt hiszem képtelenség túlhangsúlyozni, hogy Abrams mekkora mestercselt húzott anno, amikor ezt a brigádot összehozta. Az első részben még ismerkedtünk velük, a másodikban már szerettük őket, a harmadikban pedig szinte kivétel nélkül mindenki bebizonyította, hogy az Enterprise legénysége a rájuk költött büdzsé utolsó centjét is megérte.  James T. Kirk karakteréről talán így három film távlatában felesleges ódákat zengeni, Chris Pine végérvényesen beérett a szerepre, még akkor is, ha a harmadik rész abszolút nem az ő munkájára épül fel. Spock parancsnokkal közös duettjük most nem kap olyan markáns figyelmet, azonban mindenki kedvenc vulkániját alakító Zachary Quinto szerencsére új játszótársat kapott maga mellé. És itt jön ki a produkció igazi zsenialitása, miszerint egy gyengébben megírt főszereplő karakter háttérbeszorulása sem jelent egyértelmű negatívumot, hiszen McCoy doktor (alias Bones) kivirágzása révén új súlypontra helyeződött a produkció. A kissé szürke Karl Urban valósággal tündököl a vásznon, Spock és McCoy párosa pedig elképesztő hatékonysággal működik, és közben csak szórják a poénokat. A legénység többi tagja hullámzásmentes alakítást jegyez, Uhura (Zoe Saldana), Sulu (John Cho) és a jó öreg Scotty (Simon Pegg) – aki forgatókönyvíróként is jegyzi a filmet – remekül kitöltik a rendelkezésre álló játékidőt, nem mellesleg maximálisan összeforrtak a karakterükkel. A feltűnő új karakterek közül Jaylah (Sofia Boutella) sem volt bántó, pedig számomra ő tűnt a film egyértelmű gyenge láncszemének. Hála a remek sminkes csapatnak és a jól szabott karakternek jól idomult a filmbe, még azt is megkockázatom, hogy szerethető karakterré növi ki magát a jövőben. Szükség is lesz a szerethetőségére, mert sajnos egy nagy veszteség érte időközben a franchise-t. Az egyik legcukibb figura, Csekov biztosan nem lesz ott a folytatásokban, hiszen az őt alakító Anton Jelcin néhány hete tragikus körülmények között elhunyt. A készítők pedig közben bejelentették, hogy Jelcint senki sem lenne képes pótolni a jövőben, így karaktere is felkerül a Föderáció hősi halottai közé.

Zaphirusz: Az Enterprise legénysége jobb, mint valaha. Kirk kapitányból végre nem csak a macsó akcióhőst kapjuk, hanem megcsillan a karakter árnyaltabb oldala is. Egy önmagával őrlődő csillaghajó kapitányt kapunk, aki keresi önmagát, és a küldetésének értelmét. Chris Pine, akárcsak a karaktere, felnőtt a feladathoz, hogy egy tragikusabb figurát jelenítsen meg a filmvásznon. Kifejezetten jót tett a történetnek, hogy végre nem Kirk, Spock és a többiek 3-at láthatjuk ismét, hanem egy darabjaira hullott legénységet, akik közül mindenki egyaránt fontos, nincsen kiemelt főszereplő. Szintén ügyes írói húzásnak tartom, hogy Spockot a hajóorvossal kalandoztatják, egy üdítő színfolt az ő párosuk a vásznon. Az új szereplők azonban nem tudták megugrani azt a mércét, amivel az Enterprise legénysége játszott. Krall karaktere hozza a szokásos rosszfiút – bár kissé laposan, Jaylah pedig az őserdei magányos amazont, némi gyermeki lélekkel megáldva – szintén feledhető alakítással. Leonard Nemoy és Anton Jelcin halála után különösen szomorúak voltak azok a részek, amiben róluk esik szó. Igaz, Jelcin még szerepel a filmben, mégsem tudtam úgy nézni a filmet, hogy ne gondoltam volna arra: remélem szépen zárják le a karakterének történetét. Különösen megindító volt az a jelenet, amikor Kirk apja emlékére a Csekovtól ellopott üvegből isznak és kitöltenek egy plusz poharat az elhunyt tiszteletére.

A forgatókönyvön túl

NBence: Az italozós jelenet valóban új értelmet nyert a tragédia fényében, ez engem is megérintett. De a pozitívumok után ejtsünk azért szót a film hibáiról is. Ahogy lehetett sejteni Abrams atyáskodása ellenére ráismerhetünk, hogy a harmadik rész már bizony nem az ő gyermeke. Az Abramst váltó tajvani direktor, Justin Lin személye ugyanakkor inkább kezdetben okozott nagy sokkot számomra. Az eddigi filmjei megtestesítették mindazt, amit kevésbé szeretek a hollywoodi álomgyárból, bár a legutolsó Halálos iramban – talán a tragikus események miatt – már korántsem esett olyan szigorú megítélés alá részemről. Szerencsére aztán kiderült, hogy Lin nagy „trekista” és képes volt többé-kevésbé alázattal nyúlni a filmhez. Ugyanez elmondható a forgatókönyvíróvá avanzsált Simon Pegg és társa Doug Jung munkájáról. Az persze kérdés, hogy Abrams és Gene Roddenberry mennyire gyakorolt nyomást az eddigi munkájuk alapján veretesnek éppen nem mondható írópárosra, mindenesetre a végeredmény éppen az elfogadható szintet súrolja. Az egyéb pozitívumok nélkül ez a sztori igencsak soványka lenne, még ha sikerült is – Abrams után szabadon – némi retro feelinget belecsempészni a hangulatba. Sajnos a legfájóbb lyukat a főellenség ábrázolása ütötte a mozi képzeletbeli hajótestén.  Krall karaktere – az őt alakító egyébként nagy potenciállal bíró színész kvalitásai ellenére is – kissé kiforratlan, és részletesebb jellemrajzbeli hiányosságait titokzatossággal próbálják álcázni; ami igencsak olcsó trükk a készítőktől.  Lin munkája sem hibátlan, de még egyszer hangsúlyoznom kell (!), korántsem annyira rossz, mint vártam. A franchise látványos és humoros vonalát tovább építette, mindkettőből egy kicsit nagyobb dózist fecskendezve be, ugyanakkor szinte teljesen elhagyta Abrams sötétre fújt Star Trek dizájnját. Ez utóbbi nem biztos, hogy egyértelmű pozitívuma a filmnek, ugyanakkor a Mindenen túl ezzel a régi-új arculatával, sokkal közelebb került a klasszikus, szórakoztató blockbusterek műfajához és egyben az ős ST filmekhez is. Persze ha gonosz akarnék lenni, akkor egy Marvel hasonlattal úgy jellemezhetném ezt a filmet, mintha Lin összegyúrta volna az Amerika kapitányt a Galaxis őrzőivel.

Zaphirusz: A rendezőcsere hírekor én is úgy gondoltam, hogy tessék, most tették tönkre ezt a szériát. Jelentem: tévedtem. Justin Lin rendezőszékbe ülése kifejezetten jót tett a filmnek. Bár J.J. teremtette újjá a Star Treket, Lin érkeztette révbe azt. Valahogy úgy, mint anno a Harry Potter filmeknél – Chris Columbus filmteremtése után Alfonso Cuarón történetvezetése vitte tovább a prímet, és határozta meg az új stílusirányzatot. Két rendezői választásra hívnám fel a figyelmet: az egyik a hajócsaták tengeralattjáró-ütközetté változtatása, a másik a zene. Te jó ég, amikor az amúgy is irgalmatlanul szépen megkomponált komolyzenei taktusok után beütött néhány kemény rock szám, az valami egészen ütősre sikeredett – ilyet J.J. biztos nem lépett volna meg. A világ és karakterteremtés tovább mélyül, hála a forgatókönyvíróknak. A Tejútrendszer és a Föld után végre új galaxisokat, távoli világokat ismerhetünk meg. Mindehhez új fajok, szövetségek és ellenfelek dukálnak. Ez sajnos nem lett kiaknázva eléggé, bár voltak ügyes megnyilatkozások, odahintett információmorzsácskák, de alapvetően ugyanazt a receptet kapjuk, mint az előző részben. A demokráciát, a békés együttélést egy terrorista fenyegeti. Egy, a múltban elkövetett hiba, egy belső ellenség. A hiba mindössze az, hogy míg Benedict Cumberbatch tökéletes volt az ellenlábas szerepére, addig Krall karaktere közel se volt annyira gyűlölhető – vagy annyira jó alakítás.

Csillagok, csillagok?

NBence: Könnyedebb arculat ide vagy oda, azért a szériára jellemző főbb vonásokat szerencsére nem csak a karakterekkel és a humorral sikerült megőrizni, hanem az elképesztő látvány révén is. Lin néhány helyen persze kicsit belepiszkált a J. J.-receptbe, ami hol bejött, hol nem. A realisztikusabb ábrázolásmód engem sosem zavart, viszont az űrbéli jelenetek és a harcok követhetősége bizony itt is embert próbáló feladat, még akkor is, ha a 3D nem öncélú eleme a vizualitásnak. A sztori kiszámíthatóságát és megoldásait a rendező igyekszik más módon ellensúlyozni, de ez csak félig-meddig sikerült neki. A harmadik rész ötletek szintjén ugyanis igencsak felemás, hiszen egyfelől kapunk egy elképesztően impozáns Yorktownt; ugyanakkor például az idegen faj harceljárása, vagy éppen a katonák kinézete (Mass Effect) már az egyértelmű lopás kategóriájába esnek. Ezen hibák többsége persze csak így, az utólagos elemzésben tűnik fel, és ezért a végelszámolásban nem is róható fel markánsan – bár a tisztesség úgy kívánja, hogy ne lépjük át őket egyszerűen. Azért sem éri meg hosszan időzni a film megmosolyogtató hibáin, mert a tempó kellően feszes, és a kevés üresjárat miatt a moziban ülve tényleg nincs időnk sokat merengeni. Az IMAX-ért kiáltó látvány előtt amúgy is kapitulálni fogunk, egyszerűen ez a világ még így harmadszorra is brutális. Az új Star Trek tényleg egy csillagászati léptékű munka, amely tökéletes fricska azoknak, akik inkább nem váltanak jegyet erre a filmre, mondván, majd kisképernyőn megnézik pár hónap múlva otthon. Na ők, és a még mindig fintorgó rajongók azok, akik sosem fogják megtudni, milyennek kell(ene) lennie egy blockbusternek 2016-ban.

Zaphirusz: A látvány közel tökéletesre sikeredett. Yorktown láttán az jutott az eszembe, hogy te jó ég, ez mennyire menő, a másik, hogy igen, a jövőben pont így élnének az emberek (és idegenek). Egy kis New York, egy kis Párizs – megkeverve egy űrállomásban. Tökéletes. A speciális effektek mindenhol szépen lettek kidolgozva, nekem mindössze egy jelenetnél akadt fenn a szemöldököm. Kirk motorozása nagyon csúnyára sikeredett – leginkább, mintha a 2000-es évek videójátékainak az intróiból láttam volna egy darabot, vagy a Mátrix 2 tömeges Smith ügynököt leverő jelenetét. A hajócsaták viszont nagyszerűen lettek megkomponálva, szép effektekkel és ügyes elemek keverésével megalkotva. A kosztümöket és a maszkokat szintén meg kell dicsérjem. Sikerült elérniük egy-egy idegen láttán, hogy szinte elhiggyem: létezhetnek – ami nagy szó!

Összegzés

NBence: Kijelenthető, hogy az újgenerációs Start Trek széria J. J. Abrams rendezése nélkül is él és virul, olyannyira, hogy már a harmadik rész bemutatása előtt biztos volt, érkezik a negyedik epizód. A Mindenen túl sokkal inkább egy konvencionálisabb megközelítéssel operáló Star Trek film, mint voltak a korábbiak, ám emellett egy tökéletes blockbuster is tud lenni. A mindenki kapjon valamit elv alapján okos produkciónak nevezhetnénk, azonban a sztori kiszámíthatósága és egyszerűsége mégsem engedi ezt mondatni velem – különösen úgy nem, hogy éppen az első rész mutatta meg mennyit ad egy patent és rendhagyóbb forgatókönyv.  A pazar külcsín, a kiforrott színészi játék és a humor szerencsére megmaradt, ezért direkt összevetésben feszes tempója miatt, ha csak hajszálnyival is, de a második részt nálam be tudja előzni. Egy dolog miatt azonban mérhetetlenül szomorúak lehetünk; ez a franchise Csekov nélkül biztosan nem lesz már teljes egész a jövőben sohasem.

Értékelés: 81/100

IMDb: 7,9

Mafab: 87

Zaphirusz: Ilyen egy jó sci-fi film. Érdekes történet, jól megírt karakterek, lélegzetelállító látványvilág. Nem kell több. A Star Trek: Mindenen túl tudta azt hozni, amit A Függetlenség Napja: Feltámadás nem tudott – újra érzéseket kelteni a széria iránt, nem csupán a nosztalgiafaktorra, vagy a látványra épít. Az apróbb botlások a forgatókönyvben vagy a castingban megbocsáthatóak, mivel a nagy összességet nézve egy szórakoztató történetet kaptunk. A széria harmadik darabja megoldotta azt, amire sok film képtelen, úgy érte utol magát, hogy szinte jobb, lett, mint az első film. A megújulni képes világ, a megújulni képes karakterek és a biztos forgatókönyv, a megannyi kreatív elme a Star Trek mögött garantálja, hogy akárcsak most, legközelebb is ennyire jól fogunk szórakozni.

Értékelés: 86/100

IMDb: 7,9

Mafab: 87