Törésvonal (San Andreas, 2015) – kritika

Kalifornia államot masszív földrengéshullám rázza meg. A tűzoltóság kötelékében mentőhelikopter-pilótaként dolgozó Ray (Dwayne Johnson) élete legnehezebb feladata előtt áll, meg kell mentenie felesége és a romok alatt rekedt lánya életét. A Törésvonal (San Andreas, 2015) június 4-től már a magyar mozikban.

Klasszikus katasztrófa filmet forgatni manapság már egyre kevésbé trendi, és ezzel összefüggésben nem is a biztos üzleti/szakmai sikerhez vezető legkönnyebb út. Annak ellenére sem, hogy bizonyos szempontból egy ilyen projekt megvalósítása az idő előrehaladtával egyre könnyebb vállalkozás, hiszen a rendelkezésre álló, mindenható számítógépes technika gyakorlatilag bármire képes – csak legyen elég pénz rá. Ezzel szemben ugyanakkor ma már ebben a zsánerben nagyon nehéz újat mutatni, és még nehezebb átlépni a nézők ingerküszöbét. A katasztrófafilmek hőskora ugyanis egyre messzebb kerül napjainktól, a műfaj klasszikusai pedig tényleg mindent megmutattak, amire fel lehet építeni egy ilyen produkciót. A három Oscar-díjat nyert Pokoli toronyban (The Towering Inferno, 1974) a puritán katasztrófa mellett elit színészek elit játékában gyönyörködhettünk (Paul Newman, Steve McQueen William Holden). A Poszeidón katasztrófa (The Poseidon Adventure, 1972) és a Titanic (1997) az emberi önhittség és a természet erejének összecsapása volt, kemény drámával fűszerezve, nem mellesleg a kor technikai színvonalának csúcsdarabjaiként is funkcionálva.

A Titanic után egy évvel a pátoszos szuper-katasztrófafilmek (és a valóságtól teljesen elrugaszkodott rendezői hülyeség) koronázatlan királya, az Armageddon kitágította a műfaj határait, egyenesen a végtelen űrig. Bármennyire is nem szimpatizálok az Armageddonnal, azt el kell ismerni, hogy látványos volt, voltak benne értékelhető színészek és kellően csöpögős jelenetek ahhoz, hogy a tini lányok telesírják zsebkendőiket. A kétezres évek katasztrófafilmjei már egyre inkább az aktuális év CGI erődemonstrációiról szóltak, éppen meglovagolva valami össznépi őrületet. Roland Emmerich jóvoltából a Holnaputánban (The Day After Tomorrow, 2004) felülhettünk a klímaváltozás vonatra, közben megnézhettük Dennis Quaid és Jake Gyllenhaal nagy egymásra találását. Emmerich aztán nem várt öt évet sem a jégsapkák elolvadására, inkább 2012-re jósolta a nagy világvégét. A 2009-ben bemutatott 2012 (remélem, mindenki tud követni) aztán tényleg nagyon látványos lett, de ezzel már az egyik utolsó szöget verték be Hollywoodban a katasztrófafilmek képzeletbeli koporsójába.  Paul W. S. Anderson persze nem így gondolta, és inkább történelmi csomagolásban tálalta nekünk a tavalyi év aktuális katasztrófafilmjét. A Pompeji (Pompeii, 2014) végül elképesztő bukta lett, nem csak a kritikusok szedték szét, a nézők szinte példátlan mellőzöttséggel díjazták – a befektetett pénz jó, ha negyede visszajött. Köszönhető volt ez annak is, hogy egyrészt a műfaj egyre jobban kezdett kiüresedni, másrészt pedig, hogy a masszív pusztítás orgiájára vágyó nézőket teljesen új irányból érkező produkciók igyekeztek elszipkázni. Megjelentek a kolosszális, szuper látványos sci-fik és a szuperhős mozik, amelyek immár egy füst alatt képesek voltak kielégíteni több célcsoport igényeit is.

Az, hogy a fentiek fényében miért próbált Brad Peyton kanadai rendező egy klasszikus sémát követő, egyik elemében sem újszerű katasztrófafilmet leforgatni, talán még most sem teljesen érthető. A leginkább meglepő ugyanakkor mégsem ez, hanem, hogy a film minden hibája ellenére mégis működik. Olyannyira működik, hogy az Egyesült Államokban brutális nyitóhétvégét produkált, megverve a zseniális Mad Max folytatást és csúnyán lenyomva a szintén debütáló Holnapoliszt (Tomorrowland, 2015). A Törésvonal már egy hét elteltével kitermelte az előállításának a költségét, ami figyelembe véve – nem csupán az elmúlt évek műfaji bukásait, hanem – a konkurenciát is, jelentős fegyverténynek számít.  Pedig Peyton munkájában tényleg nincs semmi korszakalkotó, sőt még eredeti sem, de talán éppen ezért éri meg kicsit elidőzni rajta.

Kezdjük talán magával a rendezővel, akinek a személye már önmagában is megosztó lehet. A filmről kikerült első előzetesek és információmorzsák fényében is meglepőnek tűnt, hogy a Warner Bros éppen Peytont szemelte ki a produkció direktorának. Az addig rendben van, hogy Peyton nem egy Roland Emmerich és nem Michael Bay, akiknek mindenük a látványos pusztítás. Viszont Peyton semmiféle hasonló „előképzettséggel” nem rendelkezett, amikor leült a Törésvonal rendezői székébe. A különböző TV sorozatokat és rövidfilmeket leszámítva két igencsak felejthető mozit hozott össze: Kutyák és macskák: A rusnya macska bosszúja (Cats & Dogs: The Revenge of Kitty Galore, 2010), illetve Utazás a rejtélyes szigetre (Journey 2: The Mysterious Island, 2012). Utóbbi produkcióban már Dwayne Johnsonnal együtt dolgozott, így a produkció másik furcsasága – a főszereplő személye – ezzel is magyarázható. Peyton ugyanakkor nem keveset profitált ebből a két, erőteljesen gyerekeknek szóló, családi mozifilmből, ennek nyomát pedig észrevehetjük a Törésvonalon.

A Törésvonal ugyanis a hatalmas körítés ellenére alapvetően kevés szereplővel dolgozó alkotás, amelyben a fókusz végig a főhős családján marad. Az itt szerepet kapó színészek karakterei eléggé semmitmondóak ugyan, kezdve a válni készülő feleségen (Carla Gugino), a dögös, valószerűtlen szemszínű leányon (Alexandra Daddario) keresztül a katasztrófafilmek másik kötelező kellékéig, az önző és gyáva – jelen esetben a főhős feleségét lenyúló milliomos építész – karakterig (Ioan Gruffudd). Rajtuk kívül van még két külsős szereplő (Hugo Johnstone-Burt és Art Parkinson), akik az események sodrásában kapcsolódnak be a nagy családi menekülésbe, a film végére pedig teljesen integrálódnak is a famíliába. Peyton korábbi, családi mozis tapasztalatai itt aranyat érnek, ugyanis a lehetőségekhez képest egész jól építi fel a kötelező romantikus vonalat, és a már ezerszer látott családegyesítést az összedőlő épületek és a pusztító cunami kellős közepén. A főhős lánya körül legyeskedő testvérpáros idősebb tagja, Ben (Hugo Johnstone-Burt) elég nyámnyila karakter, sokszor a tűzoltó apuka által alaposan kiképzett lány, Blake menti meg a trió irháját. Azonban a kis csapat harmadik tagja, Ollie igazán jó karaktert kapott. A hasonló kotnyeles kisfiú sablonok általában olyannyira idegesítőek szoktak lenni, hogy legszívesebben az első percekben önkezünkkel fojtanánk vízbe/löknénk le egy felhőkarcoló tetejéről, ám itt ennek szerencsére nyoma sincs. Ollie szerepe végig katalizátorként működik, ahol kell poénfaktor, máskor pedig cukifaktor. A karaktert életre keltő Art Parkinson amúgy is ígéretes gyerekszínész, látszik, hogy nem ez élete első szerepe. Peyton tehát ügyesen abszolválta a rizikósabb részeit a filmnek, nem tökéletesen ugyan, de megoldotta a kötelezőt.

A rendező másik jó húzása, hogy korábbi jó munkakapcsolatukat kihasználva sikerült Johnsont megnyerni a főszerepre. Napjaink Hollywoodjának egyik legnépszerűbb akciószínésze szépen lassan megtanulta a szakmát, és habár még mindig nem egy Anthony Hopkins de már nem is az a szint, amit A skorpiókirályban (The Scorpion King, 2002) mutatott. Persze Johnson fizikai jelenléte még mindig jelentős hűha faktor, és inkább ő maga határozza meg a filmben alakított karaktert mintsem fordítva, de azért már jóval többre képes, mint péppé verni valakit és bicepszet villantani. Azon kevés jelenetek egyikében, amikor a kamera hosszasabban elidőzik rajta, van olyan érdekes, mint az ízzé-porrá törő San Francisco. Mindezt teszi úgy, hogy egyébiránt a hős helikopterpilóta és tűzoltó karakter is kidolgozatlan, a szerepben rejlő drámaiságot igazából ki sem aknázták rendesen. Ahogyan a film másik végpontján álló tudós forma (Paul Giamatti) is inkább a sületlenségeket löki, mint a valódi tudományos szöveget. Ha ezt a két szerepet alaposabban megdolgozták volna, akkor ez a film nem csupán egy átlagos nyári mozi lehetett volna.

Az, hogy végül mégis inkább mosollyal az arcunkon távozunk a moziból, nyilvánvalóan a fenti üdítő színfoltok mellett a parádés körítésnek köszönhető. Carlton Cuse és Andre Fabrizio közepesen izgalmas forgatókönyvét néhol jó ötletek dobják fel, ám összességében minden csak annyira fontos, hogy hőseink elkeveredhessenek a következő útjukba kerülő akadályig. A CGI parádé mellett érdemes kiemelnünk, hogy egyes jelenetek komoly kaszkadőrmunkát is igényeltek, és ha ezt agyonhangsúlyoztam a Mad Max esetében, akkor itt sem hagyhatom szó nélkül. Összességében még több hasonló megoldást is elviseltem volna, és azt is, ha az eredetileg felvázolt felállás – helikopteres mentőegység – dominánsabb szerepet kap a filmben. Vigasztalhatatlan azonban nem voltam a Törésvonal után. A lehetőségeivel – ha nem is maximálisan, de – összességében jól gazdálkodó, látványos, nyári pop-corn mozit kapnak azok a nézők, akik jegyet váltanak az alkotásra, sőt még azt is megkockáztatom, hogy jelen esetben a 3D sem felesleges.

Értékelés: 70/100

IMDb: 6,7/10

Mafab: 71%