Tótok, dzsentrik és retromadarak - POSZT kritikák

Tótok, dzsentrik és retromadarak – POSZT kritikák

POSZT

Retromadár blokknak csapódik és forró aszfaltra zuhan (Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat). Fotó: Rab Zoltán. Forrás: POSZT

Az idei POSZT versenyprogramjának egy jelentős része a történelmi múlt drámai eseményeivel és traumáival igyekszik számot vetni.

Mezei Kinga Závada Pál éppen két évtizeddel ezelőtt, 1997-ben megjelent nagy sikerű regényét, a Jadviga párnáját vitte színre a debreceni Csokonai Nemzeti Színházban. A rendezőt elsősorban az érdekelte, miként lehetne színpadra adaptálni a regény összetett narrációját, éppen ezért nem a Závada által korábban már színpadra ültetett átiratot használta – melyet 2012-ben mutattak be –, hanem Góli Kornéliával egy egészen új színpadi adaptációt készíttetett. Az előadásnak sikerül is megőriznie a regény három hangra épülő struktúráját: Ondris, Jadviga és Misu egyszerre szereplői és elbeszélői is a történetnek, s ez fantasztikusan működik Mezei Kinga rendezésében. Ondraschek Péter forgószínpada egészen lenyűgöző, hasonlóképp a színészi alakítások, mégis, halvány hiányérzete maradhat a nézőnek.

POSZT

Sárközi-Nagy Ilona és Kiss Gergely Máté (Jadviga párnája, Csokonai Nemzeti Színház, Debrecen). Forrás: POSZT

Nánay István a szakmai beszélgetésen úgy fogalmazott, hogy nem születik meg a dráma, s ez összefüggésben lehet azzal, hogy az alkotók túlságosan is tiszteletben tartották a regényt, annak meglehetősen szövevényes történetét, s a lehető legtöbbet igyekeztek ebből átmenteni a színpadra; csakhogy ami jól működik a regényben, az összetett epikus szerkezet, az okozhat nehézségeket a színpadon. S valóban, a saját élményem valami hasonló volt: miközben itt személyes és közösségi tragédiák követik egymást (Ondrisé, Jadvigáé, Trianon), a történelem és az egyes élettörténetek meglehetősen szenvtelenül folynak – Jadviga megerőszakolása a költői ábrázolásnak köszönhetően ugyanolyan beletörődéssel és megadással vétetik tudomásul az előadás elején, mint amilyen könnyedén lépünk tovább később Trianonon.

POSZT

Sárközi-Nagy Ilona, Kiss Gergely Máté és Galló Ernő (Jadviga párnája, Csokonai Nemzeti Színház, Debrecen). Forrás: POSZT

A Miskolci Nemzeti Színház előadása, a Kivilágos kivirradtig a századforduló dzsentri-világát tárja fel, s sok szempontból kínálkozik a debreceniekével való összehasonlításra. Alapvetően mindkét előadás ugyanarra vállalkozik: az alapjául szolgáló regény világának színpadra adaptálására; ugyanakkor mindkettő igyekszik túl is lépni azon, hogy pusztán csak a történetet színrevitele maradjon: Mezei Kinga a narráció színpadra alkalmazásával, Rusznyák Gábor pedig a történet világának időbeli kitágításával. Mindkettő forgószínpadot alkalmaz, mely mindkét esetben az adott világ – a dzsentri-világ, illetve a szlovákiai paraszti, gazda- és kispolgári világ – sebezhetőségének, kiszolgáltatottságának és labilitásának a képzetéhez járul hozzá; Khell Zsolt díszlete nem mellesleg ugyanolyan magával ragadó, mint a debrecenieké. Mindkét előadásban erős színészi alakításokkal találkozunk.

POSZT

Gáspár Tibor és Czakó Julianna (Kivilágos kivirradtig, Miskolci Nemzeti Színház). Forrás: POSZT

Rusznyák Gábor a második felvonásban lassan, fokozatosan, alig észrevehetően átöltözteti szereplőit: a felvonás kezdetétől fogva hol az egyik, hol a másik szereplő jelenik meg mai öltözetben, s talán 40-50 perc is eltelik, mire minden szereplő mai ruházatban áll előttünk. Rusznyák ötlete – mely kétségkívül arra irányul, hogy rámutasson, hogy a századforduló, illetve a húszas évek kedélyesen (vagy éppen kedélytelenül) zsidózó, antiszemita légköre ma sem múlt el és továbbra is jelen van – remek, ugyanakkor nemigen működik. A falak, a bútorok, a szereplők közti viszonyok, a megszólalások és az egymás közötti beszédmódok továbbra is a századforduló/századelő atmoszféráját ontják magukból. Aradiék megérkezésekor már majd mindenki mai öltözetben feszít, miközben ők arról beszélnek, hogy a lovak beleborították a szánt a nagy árokba – a századelő idejétől, atmoszférájától az előadás így nemigen tud elszakadni.

Radu Afrim Retromadár blokknak csapódik és forró aszfaltra zuhan című darabja a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának az előadásában már a hetvenes évek Romániájában játszódik, s egy panelház hétköznapjaiba enged betekintést. Irina Moscu díszlete szintén lebilincselő: a színpad terét egy kétemeletes panelház tölti be, s az események nemcsak ennek előterében, hanem emeleti ablakaiban és erkélyein is zajlanak. Szigorú értelemben vett története nincs az előadásnak, inkább csak egymástól többé-kevésbé független események követik egymást, melyek legfeljebb történetkezdeményeknek tekinthetők. Rendkívül érdekes az előadás dramaturgiája: az élénkebb, tempósabb és harsányabb humorú első felvonást egy jóval lassúbb folyású, hosszan elnyújtott és rendkívül érzelmes második felvonás követi, mely ráadásul több ponton is a végét sejteti, majd mégis folyik tovább; ez szokatlanul izgalmas, ám legalább ugyanennyire kockázatos is, legalábbis a POSZT közönségének türelmét érzékelhetően próbára tette.

POSZT

Retromadár blokknak csapódik és forró aszfaltra zuhan (Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat). Fotó: Rab Zoltán. Forrás: POSZT

A Retromadár két szempontból figyelemre méltó a történelemábrázolását tekintve, s mindkét – egymástól egyébként nem független – szempont elő is került a szakmai beszélgetés során: az előadás egyrészt rendkívül humorosan és érzelmesen – helyenként már-már szentimentálisan – ábrázolja a hetvenes évekbeli ceaușescui Romániát, mely meglehetősen idegen a magyar hagyománytól, mely szinte kizárólag csak drámaian és tragikusan tudja szemlélni és tudomásul venni a történelmi múltat. Másrészt totálisan hiányoznak az előadásból a diktatúra mozzanatai: a megfigyelések, a besúgások, a megfélemlítések, az elhurcolások stb.

POSZT

Retromadár blokknak csapódik és forró aszfaltra zuhan (Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat). Fotó: Rab Zoltán. Forrás: POSZT

S végül a Radnóti Színház előadása, a Futótűz ugyancsak a múltba kalauzol vissza, jóllehet ez már az egészen közeli múlt, és nem is a magyar történelemhez köthető. Wajdi Mouawad libanoni származású kanadai szerző 2003-ban megjelent és bemutatott drámája hihetetlenül izgalmas, összetett és erős anyag. A történet kiindulópontján egy anya azt a feladatot hagyja gyermekeire a végrendeletében, hogy keressék meg halottnak hitt apjukat és bátyjukat. A történet tehát egy nyomozás története, melynek során feltárul az anya múltja. A mű dramaturgiája rendkívül összetett, erősen mozaikos, ide-oda ugrál az időben, évtizedeken át, s bár erősen drámai anyagról van szó, széttartó szálai komoly kihívást jelentenek a színpad számára.

POSZT

Kováts Adél és Rusznák András (Futótűz, Radnóti Színház, Budapest). Forrás: POSZT

Alföldi Róbert rendezése arra törekszik, hogy hagyja érvényesülni a szöveget, s ez alapvetően jó döntés. Menczel Róbert díszlete egyszerű; bár ez a szöveg egy még üresebb, még inkább lecsupaszított térben talán jóval erősebben hatna, különösen, hogy a díszlet – amellett, hogy sokféleképpen asszociálható – kevésbé kihasznált a jelenetek során. Talán egy erősebb dramaturgiai húzás is ráfért volna a szövegre, bár ez szintén nehéz kérdés: a történet összerakását tekintve egyes jeleneteknek – különösen az első felvonásban – nincs dramaturgiai funkciója, ugyanakkor a darab motívumait tekintve ezek sem elhanyagolhatók. Hogy az előadás végül elementáris hatással bír, abban nagy szerepe van a döbbenetesen erős színészi alakításoknak, főként Kováts Adélnak a főszerepben.

Ez is tetszeni fog...