007 Spectre: A Fantom visszatér (Spectre, 2015) – kritika

Nehéz helyzetben volt az új Bond-mozit készítő filmes csapat és velük együtt maga a Bond franchise is. A 007 – Skyfall (Skyfall, 2012) sikere után teljesen egyértelmű volt, hogy nincs hová feljebb, ráadásul Daniel Craig jövője sem biztos a produkcióval kapcsolatban. A Spectre ennek megfelelően sokkal inkább akart egy történetet kikerekítő mozi lenni és egyben visszatérni a klasszikus Bond értékekhez.

A fenti képlet első fele teljesen egyértelmű üzenete volt a produkciónak, mert a film bemutatója kapcsán kis túlzással mindenkit csak az érdekelt, lesz-e Daniel Craig még egyszer 007-es, vagy végleg szögre akasztja az Aston Martin kulcsot?! Craig jó szokása szerint ködösített a sajtónak amennyire csak tudott, így vele kapcsolatban egyelőre semmi sem biztos, feltételezhetően azonban ez az utolsó szőke Bond film. Biztos ugyanakkor, hogy a Skyfall után még egy részt bevállaló Sam Mendes végleg távozik a direktori székből. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Mendes eleve csak komoly nyomásra állt kötélnek, az előzmények ismeretében – és a Spectre végeredményét tekintve – érthető volt az aggodalma. A Spectre ugyanis csak árnyéka korábbi munkájának.

Nem arról van szó, hogy a Spectre csapnivalóan rossz film lenne, de egyszerűen, ahogy fentebb is utaltam rá a Skyfall (tulajdonképpen már a Casino Royal is) olyan magasságokba emelte a franchise-t, ahonnan csak zuhanni lehetett. Az persze nem volt egyértelmű, hogy milyen mértékű lesz ez a zuhanás. A nyitójelent például abszolút értéken mérve is a legjobbak közül való, végtelenített snittel, művészfilmes hangulattal és egy ütős lezárással – valódi iskolapéldája a mai filmes divatnak. A mexikói színtérrel a film nyitánya olyan erősre sikerült, hogy egy pillanatra elhittük mégiscsak van feljebb. A közel három órás mozi azonban végül erőltetett vergődéssé fajul, lehervasztva a legoptimistább nézők arcáról is a kezdeti mosolyt. Persze nem rögtön fullad unalomba a történet, körbejárjuk előtte a fél világot; autósüldözés Rómában, havas zúzás az Alpokban és kedélyes vonatozás a marokkói sivatagban.

A történet szempontjából nincs semmi meglepő, világosan felrajzolt az A-ból B-be érkezés; így volt ez már a korábbi ős-Bond filmekben is, csak a betétek változtak az idők során. A Spectre azonban mást ígért az elején, a mindent behálózó, gigantikus háttérszervezettel (amelyre a cím is utal) és az átalakulás alatt álló titkosszolgálattal. Menet közben aztán kiderült, a jó alapötletet sem sikerült alaposan kidolgozni, pedig adná magát, hogy legalább aktuálpolitikai kontextusba helyezzék a sztorit. Persze a Bond-sztorik eddig sem voltak világmegváltó, tudományos értekezések platformjai, de súlyos kritika, ha manapság már egy Amerika Kapitány: A tél katonája (Captain America: The Winter Soldier, 2014) is relevánsabb munkának számít ebből a szempontból. A történet azonban nem csak kiszámítható és vontatott, hanem szörnyen unalmas is. Ha nem ismerném John Logan és Jez Butterworth korábbi munkásságát, azt hinném, hogy a forgatókönyvíró kvartettből egyedül a Neal Purvis – Robert Wade duó dolgozott, mert a korábbi filmekből történő összeollózás az ő kezük munkáját sejteti. Lehet ezt a rajongók felé történő kedveskedésnek és „klasszikus” Bond jegyeknek titulálni, de részemről ez nagyon vérszegény teljesítmény, főleg egy Casino Royal és Skyfall után.

Mi is a baj az elrontott sztorin kívül? Ha a mérce a szokásos giccsparádé, – új Aston Martinnal, design telefonnal, slimfit öltönyökkel, illetve a legváratlanabb és legabszurdabb helyeken bekövetkező erotikus jelenetekkel – akkor semmi. Minden más esetben súlyos fejcsóválás marad a film. Korunk egyik legügyesebb rendezőjétől, Mendestől ennél mindenképpen többet vártunk volna, a 250 milliós büdzsét figyelembe véve pedig pláne. A Craig-éra legjellegtelenebb epizódja A Quantum csendje (Quantum of Solace, 2008) hasonlítható össze leginkább az új filmmel, bár annak talán mégis volt valami karaktere a mostanihoz képest. Hoyte Van Hoytema operatőr szépen fényképzett tájakat, és néhol művészi beállításokat hoz nekünk, de egyszerűen képtelen olyan atmoszférát teremteni, mint tette ezt Roger Deakins. Daniel Craiget leszámítva ugyanez mondható el a többi szereplőről is. Christoph Waltz oly sokszor volt már hasonló szerepben, hogy szinte unjuk, ráadásul itt nem is játszik jól. Léa Seydoux mint fő Bond-lány még a sablont ismerve is kettős teljesítményt nyújt. Egyfelől végre nem egy bikini modell feszít a filmvásznon, másrészről azonban szörnyen esetlenül áll neki ez a szerep. Monica Bellucci, mint a 2000-es évek egyik nőideálja fénykorában nem jutott Bond filmhez, most kapott vigaszdíjként 5 perc játékidőt, ezt persze egyik férfi néző sem bánja majd. A pozitív meglepetés a brutális Dave Bautista, aki Waltz nyeszlett karakterével szemben méltó ellenfele tud lenni Bondnak. Kettőjük közös jelenetei legalább a klasszikus akciófilmes zsáner kedvelőinek jelenthetnek szebb perceket.

Zárásként kanyarodjunk vissza Daniel Craighez. Az elmúlt négy filmben mutatott munkássága ugyanis olyannyira meghatározta a 21. század Bond zsánerét, hogy nélküle hatalmas űr marad majd a franchise történetében. Sokan és sokszor leírták már, hogy a Skyfall a legjobb Bond film és Craig a legjobb Bond (bizony, még Sean Connery mesternél is jobb), azonban ezeknek a jelzőknek úgy vélem akkor lesz igazán jelentősége, ha majd megtapasztaljuk, milyen is nélküle az új duplanullás mozi. Craig ugyanis végre egy hiteles szuperkémet adott nekünk, aki nem bájgúnár, akinek megismerhettük a jellemét, és az élettörténetét is. Ezt a jól felépített karaktert még olyan buta és nevetséges jelenetekkel sem lehet tönkretenni, mint amivel a Spectre próbálkozott.  Csak remélni tudjuk, hogy Craig nem ezzel a méltatlan produkcióval búcsúzik majd tőlünk. Addig is miatta, de csakis miatta mindenki nézze meg a legújabb részt.

Értékelés: 68/100

IMDb:7,3

Mafab: NA