Erunder 
Azt mondják, akkor van kész egy szöveg, ha már sem hozzátenni sem levenni nem kell belőle egy szót sem. De hogyan jutunk el ideáig? Mit kell tennünk, hogy a szövegünk frappáns, mégis minden információt tartalmazó legyen, és kifejtse azt az érzelmi hatást is, amit el szeretnénk érni?
Bár a legjobb múzsa talán a határidő, ha profi munkát akarunk kiadni a kezünkből, mint írók, szövegírók, ne hagyjuk utolsó percre a feladatokat. Csináljuk meg korábban, úgy alakítsuk ki az időbeosztásunkat, hogy legyen időnk, hogy „aludjunk ár egyet”.
De miért is van erre szükség? Azért, mert az első körben anyagot gyűjtünk, átolvassuk az íráshoz szükséges információkat, ilyenkor a bal agyfélteke munkája kerül előtérbe. Aztán inspiráló dolgokat nézegetünk, majd ihletett állapotba hozzuk magunkat, úgy, hogy a jobb agyféltekénk „elszabadulhasson” és nekilátunk írni. Ilyenkor érdemes elfelejtkezni a törlésről és a javításról, hagyni, hogy jöjjön minden, ami ki akar jönni. Maradjunk a flow-ban, hagyjuk, hogy a kreativitás és az intuíció tegye a maga dolgát.
Ha jól csináljuk ezt – és miért ne csinálnánk jól, hiszen a RitArt Academy írói és szövegírói mind elsajátították ezt a technikát, – akkor nem a fehér lap szindrómával fogunk szembenézni, hanem pontosan azzal, hogy csak úgy árad belőlünk a szöveg. Ez egy nagyszerű érzés, lehet, hogy el is ájulunk saját nagyságunktól és tehetségünktől. Ilyenkor kell eltenni az elkészült alkotást másnapra.
A „másnapos” szöveget aztán újra átnézzük, és saját írói szemmel vagy szövegíróként a megrendelő szemével, már a bal agyfélteke beleszólását is megengedve átjavítjuk. Valószínűleg lesz benne jó néhány elütés és helyesírási hiba, és lesz olyan mondat vagy gondolat, amit ki kell gyomlálni. De még mindig könnyebb így megformázni az anyagot, mintha utolsó nap kezdenénk a semmiből valamit csinálni.
Lehet, hogy van, amit most „balosabb” szemlélettel kirostálunk, de lehetnek olyan gondolatok is, amikre ámulva nézünk majd, hogy ez milyen zseniális, ezt tényleg én írtam?
Van úgy, hogy beleszerettünk a saját alkotásunkba, mint Pygmalion, és szeretnénk meghagyni minden szót, úgy érezzük, hogy így teljes és szép ez a „végtelen történet”.
De abba a hibába is eshetünk, hogy nem bírjuk abbahagyni a javítgatást, alakítgatást, nem vagyunk elégedettek egyik változattal sem. De aztán eljön az a bizonyos „sem elvenni, sem hozzátenni” pont, mikor már eleget csiszoltuk a szöveget, és eléri végleges formáját. Megtaláltuk az arany középutat, elértük a harmóniát. „Be van fejezve a nagy mű, igen. /A gép forog, az alkotó pihen.”
