Bence V. 
Néhány hónappal ezelőtt a könyvkihívás keretei közt írtam Victor Hugo Egy halálraítélt utolsó napja című kisregényéről, amellyel akkor nem voltam teljes mértékben megelégedve. Nemrégiben azonban rájöttem, hogy a könyvespolcomon régóta ücsörög Jean-Paul Sartre A fal című elbeszélése, amely hasonló témát dolgoz fel. A két francia író világa meglehetősen távol áll egymástól, így a két alkotás szinte ordít az összehasonlításért. (A szakdolgozatom készítése pedig egyébként sem enged hosszabb terjedelmű műveket olvasni.)
Mielőtt ismertetném a mű cselekményét, hasznosnak tartom Sartre filozófiájának rövid ismertetését, ugyanis a XX. század – szerintem – legjelentősebb filozófusának elbeszélése ez, amelybe – akárcsak legtöbb írásába – igyekezett belecsempészni főbb gondolatait. Jean-Paul Sartre az egzisztencializmus ateista vonulatának úttörője, valamint Nobel-díjas szépíró. (Igaz, ezt a díjat visszautasította.) Filozófiájának talán legérdekesebb pontja az emberi szabadság, illetve annak a döntések által való megteremtődése. Úgy véli, hogy az egyén élete kizárólag az adott pillanatban létezik. Ez az egy valós pont van, a múltat és a jövőt pedig a semmi lengi körül, s ez magában foglalja a minden lehetőségét azáltal, hogy az egyik megmásíthatatlan, a másik pedig még nem létezik, illetve a végén ott vár a halál – ettől válik a lét céltalanná. Minden az egyéni döntésektől függ, az embereknek mindig abszolút hatalma van a saját belátása szerint cselekedni, esszenciát vinni ebbe a sivárságba, s ebben látja ő a szabadságot. Mindezekből azonban az következik, hogy ezekért a döntésekért vállalnunk kell a következményeket, és ez szorongást okozhat. Szembesülni a hibákkal, az állandó változással, valamint a halál tényével elidegeníthet minket tárgyaktól, másoktól, az élettől. (Hasonló jelenségről van szó Albert Camus Közöny című regényében, hisz mindketten egzisztencialisták, de filozófiájukban jelentős eltérések vannak.) Sartre tehát úgy látja, hogy az embereknek mindig legjobb képességeik szerint, felelősségteljesen kell dönteniük.
Az elbeszélés a spanyol polgárháború idején játszódik. Három lázadót elfognak, majd egy tömlöcbe vetik őket. A főszereplő Pablo Ibbieta szemszögéből ismerjük meg a történéseket. A három egymástól független felkelő így várja sorsát egy koszos, sötét cellában, s hamarosan meg is érkezik az ítélet: halálbüntetés. A hírre mindenki eltérően reagál, ki-ki dührohammal, valaki pedig néma szorongással. Mindezt fokozza a kint eldördülő lövések beszüremlése, illetve a cellába érkező orvos vizsgálódása, aki különös módon figyeli az elítéltek viselkedését, fizikai reakcióit. Hamarosan Ibbieta társait is elviszik, csak őt vezetik egy magas rangú tiszt elé, ahol látszólag élete legnehezebb döntése elé állítják. Amennyiben feladja bujkáló unokatestvérét, életben hagyják, s minden további nélkül visszatérhet saját életéhez.
Erről az elbeszélésről órákat és órákat lehetne beszélni, azonban úgy, hogy ne lőjem le a történet végét – miként dönt Ibbieta, és milyen következményekkel kell számolnia –, megnehezíti ezt számomra. Egy biztos. Sartre és Victor Hugo teljesen más problémát állít középpontba, amikor beleilleszkednek egy halálraítélt szemszögébe. Victor Hugo kissé talán hatásvadász módon, romantikus képekkel átitatva próbálja meg igazolni a halálbüntetés kegyetlen, embertelen mivoltát, s ehhez a halálraítéltet eszközként hívja segítségül. Szándékosan próbál hatni lelkiismeretünkre, igyekszik megmutatni az elítélt emberi oldalát, hogy bebizonyítsa az emberi méltóság örök-érvényűségét, s hogy nagyobb bűnös az, aki ettől megfoszt valakit. Sartre azonban egészen máshogy közelíti meg ezt a jelenséget. Nála inkább egyfajta önigazolásként csapódik le a halálos ítélet. Itt inkább ez az eszköz filozófiai téziseinek bizonyítására. Célja pedig rávilágítani, miként hat az emberre, ha szembesülnie kell önnön halandóságával – persze kisarkítja mindezt az idegenkezűség és a rövid időbeli távlat. Ibbieta ellentétben társaival, látszólag higgadtan viseli a büntetést, s maga sem veszi észre annak hatását. Időbe telik, míg rádöbben, hogy az ítélet kimondása óta teste szüntelenül izzad, feszeng a félelemtől, a szorongástól. Főszereplőnk nem a haláltól fél, sőt, nem is igazán fél. Ez már a közöny állapota. A halállal való szembesülés végtelen mértékű elidegenedéshez vezeti őt. A halandóság felismerése fizikai reakciókkal jelentkezik főként, a test felgyorsult agóniájaként – hisz ha borúlátóan nézzük, az élet nem egyéb ennél. Sartre is felidézi a főszereplő kedves emlékeit, szerelmét, de egészen más eredménnyel, mint romantikus írótársa. Míg Hugo célja a bűnöző emberi oldalának feltárása volt, addig Sartrenál ez is a filozófiát erősíti. Ibbietanak nem szerelme hiányzik, vagy a boldog gyermekkor, hanem az a korábbi önmaga, aki még nem volt tisztában saját halandóságával, az, aki tudott bármi mást érezni a szorongáson kívül. Az író szűkös, rövid leírásokat használ, valamint erős szimbólumokat (ilyen például a címadó fal is) amelyek minél apróbbak, annál keményebbet ütnek arcunkra olvasás közben. Sartre pompás szavakba öltözteti a hátborzongató körülményeket és jelenségeket, teremtve ezzel igazán nyomasztó hangulatot, mintha csak mi is ott ücsörögnénk a patkányok között, várva a halálunkat.
Mindezek tükrében talán ki lehet találni a cselekmény további folyamát bizonyos szinten, ám a végkifejlet továbbra is tartogat meglepetést az olvasó számára, s igen komoly kérdéseket vet fel. Összességében számomra ez az alkotás jobban tetszett, mint Victor Hugo regénye, de ez valószínűleg azért van, mert a romantika korszaka távolabb áll tőlem, mint a 20. századi szépirodalom, s Sartre kifejezetten nagy kedvencem. Azok számára, akiket érdekel ez a téma, mindkét alkotást érdemes elolvasni, mert eltérő aspektusokból, eltérő stílussal íródtak, de mindkettő nagyban gazdagítja a világirodalom örökségét.
