Bence V. 
Forrás: RockCellarMagazine.com
Közel egy hete jelent meg Noel Gallaghernek, az Oasis egykori gitárosának és dalszerzőjének legújabb szólóalbuma, amely a Who Built The Moon címet kapta.
Az énekes már jóval a megjelenés előtt utalt rá, hogy a régi rajongók számára könnyen megosztó lehet a lemez, hiszen – ahogy ez a folyamat fokozatosan megfigyelhető volt már előző szóló munkái során is – szinte gyökeresen megszabadult egykori bandájának stílusától, a klasszikus rock ’n’ roll hangzástól. Míg korábban még előfordultak súlyos riffek, elektromos gitártémák, szólók és olyan dalok, amelyben a főszerep kizárólag az autentikus rockhangszereké volt, addig mostanra ezektől teljesen megvált. Előtérbe kerültek a Chasing Yesterdayben is sokszor felcsendülő fúvós hangszerek, és majd minden számban komoly elektronikus hangszerelés van, amely inkább kölcsönöz egy alternatív, populáris hangzást a brit rockélet egyik legikonikusabb alakjának. Valamint a bandában megjelent egy új tag, egy francia hölgy, aki ollóval zenél. Nem. Ez nem vicc.
Az album rögtön egy erős felütéssel indít, a Fort Knox-szal, amely inkább intro, mintsem egy dal. Magas szintetizátor hang vonyít, repülők süvítenek a hangfalakból, aztán hirtelen élénk dobjátékkal rántanak be a magasan szálldogáló madarak világába. Ránk csörög egy makacs ébresztőóra, Noel Gallagher pedig lágy hangon búgja: keep holding on. Érdekesség, hogy a dalt félig-meddig Kanye West Power című száma is inspirálta. A Fort Knox remek alaphang az egész albumhoz, felrázza a hallgatókat és figyelmeztet, hogy most nem lankadhat a figyelem. Az ébresztőóra, mint Kosztolányié, a valóra ébreszt, az idő elszállt, Noel pedig nem fog gitárszólókat játszani. Emelkedjünk fel és szálljunk át a szent hegyre (Holy Mountain), amely talán a legjobban sikerült dal lett az egész lemezről. (Nem véletlenül az első single a korongról.)
A Holy Mountain nem szövegében a legerősebb, bár kétségtelenül nagyon megkapó minden sora. Szerelmes dal egy csodás lényről, aki leszállt a földre, s magával hozta a szentek minden kincsét, amit Noel beleömlesztett ebbe a végtelenül vidám és örömteli dalba, hogy együtt tombolhassunk a szent hegy csodás lakóival. A Keep On Reachinggel aztán Noel végül felér a saját maga által megkonstruált csúcsára, ömleng a sajátságos sikerélményeiben, egyértelműen jelzi, hogy most már ő az etalon, egy erős hang, aki fentről szól le, ki, hol hibázott. Ő pedig a győztesek nyugalmával mindezt megírja egy dalban – a kígyó saját farkába harap, a dalon belül születik meg a dal, Noel pedig cinkosul a női háttérvokállal a fülünkbe súgja, hogy tudunk-e titkot tartani? Egészen különleges alkotás, a funkys szintetizátor pedig mindenkiből kihozza a legjobbat.
It’s A Beautiful World, állítja a következő szám címe, ám Noel egészen démoni hangjából arra következtethetünk, hogy talán mégsem az. Egy világ, amelyben elvakít a fény, mindenki maszkokat hord és csak elodázzuk az elkerülhetetlent, míg a fejünk felett magas hangon éneklik, milyen szép is mindez. A dal végén felszólal a banda új tagja, Charlotte, aki franciául, közérdekű közleményben jelzi nekünk: a végóra közeleg, az emberiségnek lassan vége, pánikra azonban semmi ok. Remekül illeszkedik a dal sajátosan ellentmondásos hangulatába, ugyanakkor picit ügyes művészi fogásnak tűnik csak, mintsem tartalmi kiegészítőnek. A She Taught Me How To Fly ismét egy szerelmes dal, kissé patetikus hangzással. Élvezhető alkotás, valójában nem sokat tesz hozzá az album gondolatsíkjához, csak tovább erősíti a lemezből áradó pozitív érzelmeket. A Be Careful What You Wish Forral elérünk talán az egyik legerősebb szöveghez. A Beatles Come Togetherét idéző riffre árulja el Noel mikre kell odafigyelned, hogyan őrizheted meg magad egy kietlen társadalomban, amely kézzel-lábbal dogozik ellened: They let you see their riches // They never tell you what you’re worth.
Black & White Sunshine – talán a legrádióbarátabb mű az összes közül, egy dal az élet szépéségéről és árnyoldalairól, amiben Noel hálát ad. Ki tudja, kinek? Átvezetőként kapunk egy Wednesday című betétet, laza akisztikus gitárjátékkal, kis pihenőnek, hogy utána visszaszállhassunk Noel világába. If Love Is The Law, akkor ez egy bűn – mondja Noel, aki a szerelmi témát most már megfordítja, és az elmúlásra fókuszál, de még itt is a rá jellemző édeskesernyés optimizmussal. Ezután érünk el az album címadó dalához: The Man Who Built The Moon. Egészen nyomasztó, robosztus dal, a korábbi dalocskákhoz képest váratlanul erőteljes hangszereléssel, amiket tovább nyomnak a dalszöveg mitológiai elemei, mintha maguk az istenek írták volna meg Noel helyett. Rettentő borús költői képekkel dolgozik, amelyek miatt igencsak kilóg a lemezről – nem véletlenül lett a címadó alkotás. Noel ebbe a számba préselt bele mindent, amit elméjének rejtett zugaiból elő tudott hívni. Megérte.
Végül ismételten megkapjuk az átvezető gitártémát az album végső szakaszához, amelyben Noel – talán az Oasis rajongók kedvéért is – azt teszi, amihez a legjobban ért: kettesben marad akusztikus gitárjával. A Dead In The Water című dalt egy rádiós műsorban rögzítették, úgy, hogy nem is tudott róla, ez a verzió került végül bónuszként a lemezre. Elképesztően szomorú, a tehetetlen ember fájdalmával, szintén nagyon kifejező képekkel: I’m trying to fix the hole in my head where the rain gets in // It’s dripping in my ear and it don’t sound funny // Gonna take you out when I get some money. Érdekes, hogy interjúkban Noel azzal érvel rendre a stílusváltása mellett, hogy többé nem szegény és nem írhat a munkanélküliségről, mikor rengeteg pénze van és boldogabb, mint valaha; mindeközben rendre használja a pénz hiányának szimbólumát majd minden albumán, utalva talán arra, hogy a legfájóbb dolgokat ez sem oldja meg. Végezetül egy régi dalt kapunk, amit demo verzióban már jól ismerhettek a rajongók a Youtuberól is – God Help Us All. Szintén érdemes megemlíteni, hogy a dalszerző bevallottan ateista, s közben megszámlálhatatlan mennyiségű szövegében dolgozik az Isten képével. Igaz, gyakran feszegeti is a bizonytalanságot, akár a korong utolsó darabjában is. Így a hallgatók Noel realista áldásával fejezhetik be az utazást napjaink talán egyik legjobb dalszerzőjének fejében.
Összességében azt kell mondjam, teljesen érthetőnek tartom, ha Noel Gallagher kedvelői nem élvezik ezt az albumot. Ugyanakkor azt is belátom, a másik oldal miért éljenez fanatikusan, mert zseniális húzásokat mutatott fel ismét. Végezetül muszáj bevallanom az objektivitásom tökéletes hiányát: elvakult fanatikusa vagyok az énekesnek. Valószínűleg ha egy búcsúban playbeckelné a Repül a bálnát mulatós verzióban – én annak is tapsolnék. Talán erre nem kerül sor.
