The Guardians of the Avengers a.k.a. Thor: Ragnarök (2017) – duplakritika

Taika Waititi egy személyben író, rendező, színész, festő és komikus. Direktori, színészi és írói képességeiről már kaphattunk némi bizonyítékot, és habár fogalmam sincs, hogy tusrajzol vagy épp akvarelleket fest, a komikusi vénája is minden bizonnyal a helyén van. Ha viszont biztosra akarsz menni – ahogy azt Bogi és jómagam is tettük –, többed magaddal beülsz a legközelebbi moziba, ugyanis a Thor: Ragnarök (Thor: Ragnarok, 2017) roppant szórakoztató módon egyesíti az új-zélandi fenegyerek szerteágazó tehetségét. És benne van Jeff Goldblum.

Boda Bogi

Nincs még egy olyan Marvel karakter, akinek első két filmje annyira különbözne egymástól, mint Thornak. Ez a kísérletezés csak erősödött a harmadik, Thor: Ragnarök részben, ami minden szempontból jót tett az északi isten franchise-nak.

Talán nem vagyok egyedül, amikor azt mondom, hogy a Thor-filmek nem voltak túlzottan kiemelkedő darabok a Marvel univerzumban. Persze, a maguk nemében nem voltak rossz filmek, mindkét alkalommal jó rendezővel és erős karakterekkel, de valahogy mindig úgy éreztem, hogy nincs meg az az egyedi, sajátos hangja a produkciónak, amolyan kitöltőfilm, a legjóképűbb szuperhőssel és a legközkedveltebb rosszfiúval. De maga a film sose volt a kedvencem.

A producerek nagyot kockáztattak, amikor az indie filmes Taika Waititit választották a rendezői székbe. Állítólag Waititi az egészet egy dalnak köszönheti, amit belerakott a promo videójába. Az Immigrant Song a Led Zepelintól közel sem olyan random választás, mint amilyennek a producerek azt gondolták, elvégre az egész dalt az északi mitológia ihlette, és nincs vikingebb zene, mint a rock. Waititi így megnyerte a filmet, és a dal kétszer is bekerült a filmbe, két epikus harcjelenet illusztrálására.

Akinek ismerősek a rendező előző filmjei, mint a Hétköznapi vámpírok (What We Do In The Shadows, 2014) – amit zárójelben melegen ajánlok, nem egy mindennapi vámpíros film -, vagy a Vademberek hajszája (Hunt For The Wilderpeople, 2016), az tudhatja miféle humorra számíthat az új Thor-filmben. Eddig nem is értettem, miért nem ilyesmi hangvételűek ezek a filmek, hiszen a Thor-képregények sem éppen a legkomolyabb darabjai a Marvelnek. Waititi teljesen lecsupaszította az eddig ismert szuperhőst és teljesen újra definiálta egész pereputtyával együtt. Az Eric Pearson által vezetett forgatókönyvíró csapat munkáját sem hagyta békén, inkább telefirkálta poénokkal, majd megfejelte egy általa alakított kőgladiátorral, Korggal.

Chris Hemsworth sokkal több személyiséget tudott adni ennek az új, vicces, sziporkázó Thornak, és szemmel láthatóan jobban is érzi magát ebben a szerepben. A filmet még mindig ő és Loki (Tom Hiddleston, immáron utoljára, ha a hírek igazak) kapcsolata viszi, ami ebben a filmben többször változik, mint eddigi Marvel-filmekben összesen. Ugyanakkor másik bromancenek ott van Thor és Hulk/Bruce Banner (Mark Ruffalo) barátsága is, ami igazán ebben a filmben mutatkozik meg és a legjobb jeleneteket adja a filmnek.

Bár Hulk még mindig nem kapott saját filmet Ruffaloval, ez a film félig-meddig az ő filmje is; elvégre az egész Sakaar bolygós rész a 2006-os Planet Hulk képregényből lett beemelve a filmbe. Ezzel a szintizenés, űrutazásos, szuperhősös klisékkel agyonpakolt filmmel Thor végre elérte, hogy bekerüljön a top három kedvenc Marvel filmem közé. Filmnek talán még sose tett jót ennyire a stílusváltás, mint most. Ez a Thor inkább egy akció-sci-fi, zseniálisan megkomponált zenével, amit Mart Mothersbaugh-nak köszönhetünk.

Sok dícséret után írnék egy kicsit a sztoriról, amiről nem tudom megígérni, hogy teljesen SPOILER mentes lesz. Az északi mitológiában periodikus istenek vannak, jön egy legyőzhetetlen, ami elpusztítja az éppen uralkodókat, majd jön egy új generáció, akik átveszik a régi istenek helyét. Ilyen a biztosra jövendölt Ragnarök is, ami véget vet Odin uralkodásának. Mivel a legenda szerint elkerülhetetlen, kíváncsi voltam, hogy oldják meg mindezt egy happy enddel a filmben, erre nem is térek ki, azért a spoilerezésnek is vannak határai.

Itt jön a képbe Hela (Cate Blanchett), a pusztítás és halál istennője, aki a mitológia és az eredeti képregény szerint Loki lánya, de érthető okokból ezt megváltoztatták Odin elsőszülött leányává, így Thor és Loki kaptak egy méltó ellenfelet, mindannak tetejébe, hogy meg kell találniuk apjukat és vissza kell jutniuk Asgardba. Ezért hasonlít Hela inkább Lokira, az örökbe fogadott öcsire jobban, mint bárki másra az egész családból.

Annyi jó karakter van a filmben, hogy felsorolni is képtelenség. Jeff Goldblum Grandmasterjétól kezdve, a harcos Valkyrie-ön (Tessa Thompson) keresztül Karl Urban Skurge-jéig mindenki erős személyiséget kapott, sok-sok komikus pillanattal, illetve meglepő cameókkal, és most nem csak Stan Lee-ről beszélek.

A látványos képi világ – köszi Dan Hennah – és a néhol kizökkentő kameramozgás (Javier Aguirresarobe) tökéletes kombója valami olyasmi, amit az új Szárnyas fejvadásztól (Blade Runner 2049, 2017) is elvártam volna. Sok másik poszt-apokaliptikus film jutott eszembe, amikről azt kívántam, bár így lettek volna megcsinálva.

Kicsit meglep, hogy a harmadik fázis ötödik fejezetéig kellett várnunk egy igazán jó Thor-filmre, viszont minden várakozást megért a Waititi-féle, komikus, szupergalaktikus Thor, aki nem fél szuperhős film lenni. Még több ilyet!

Duba Dániel

Meg kell valljam őszintén, így lassan tíz évvel a Marvel filmes univerzumának indulása után, már nincs meg bennem az a régi tűz, ami a megismerkedésünk elején még úgy tűnt, örök lánggal ég majd. Nem úgy nézek már ezekre a filmekre, mint azelőtt. A DVD tokok megkopnak, a Blu-Ray lemezek karcolódnak, és a képregények borítói sem olyan feszesek már, mint régen. Szégyen, vagy nem szégyen, de a múltkor észre sem vettem, hogy percekig rajtafelejtettem a szemem egy DC filmen. Persze napokig kínzott utána a lelkiismeret-furdalás, szörnyű érzés volt. Aztán egy barátom javasolta, hogy üljek be a legújabb Thor filmre, neki is az segített átlendülni a nehezebb időszakokon.

És a vámpíros-vademberes fazon új filmje tényleg működött, mert épp csak hangyányival ugyan, de másképp csinálta, mint az eddigiek. Ez leginkább abban csapódik le, hogy nem kell hosszú perceket várni két jól irányzott képi és nyelvi geg között, hanem azok szinte megállás nélkül, folyamatosan tűz alatt tartják az egész nézőteret. Waititi másban ugyan nem sokat kockáztatott, ez is tény, de ez a színes, lakkozott Marvel univerzum ezzel most kicsit még vidámabb hely lett, mint amilyen eddig volt.

Ez már nem az a sötét világ, ami a Thor második részét fojtogatta. Itt minden csupa móka, a színek rikítóak, és bármikor szinti-popra csöröghetsz, ha épp úgy tartja a kedved. Ha meg inkább a gitárzenét kedveled, Az Immigrant Song szívesen megdolgoztatja a dobhártyádat, csak ki kell várnod a legközelebbi akciójelenetet. Amiből szerencsére van jó pár, ráadásul nem is sikerültek rosszul, még úgy sem, hogy a Marvel legemlékezetesebb zúzdáinak képzeletbeli dobogóját csak a tisztes távolból figyelhetik.

Természetesen visszatérnek az eddigi epizódokból már jól ismert figurák. Chris Hemsworth Thorja ezúttal csutka hajjal aprítja végig a filmet, a tökei mellé pedig ezúttal humorérzéket is növesztett. Loki, a Marvel-filmek egyik legnagyobb favoritja sajnos kissé háttérbe vonul, de cserébe megkapjuk a zöld óriást, Hulkot, aki ebben a részben még szövegkönyvet is kapott.

Aztán itt vannak az új karakterek is, mint a halál istennője. A stúdió jól megszokott – rétegek, mélységek és különösebb motivációk nélküli (leigázom a várost/világot/univerzumot, csak mert) – főgonosz karaktereinek papírmasé sablonjába ő is csont nélkül beleillik, de legalább dögösen néz ki, már ez is valami. Kapunk egy Waititi által játszott mozgó szikla szobrot és annak szárnysegédjét – akik mintha a Galaxis őrzői valamelyik részének forgatásáról jöttek volna bedolgozni az ebédszünetben –, egy nagyon laza és nagyon kemény harcos amazont, és van itt még egy mindig remek Jeff Goldblum, mint Sakaar planétájának kissé bohókás, de a szorult helyzetekben is végletekig higgadt nagymestere. Goldblum az új Bill Murray. Na jó, nem, Bill Murray az Bill Murray.

A Ragnarok… bocsánat, Ragnarök narratívájábän, hangulatábän és karaktëreiben magába ölvasztja a Galaxis őrzői és a Bosszúállók epizódjaïnak legjobb pillanatäit, és aztán nem fél telibe röhögnï őket, ígÿ az ëgÿik lëgszóräköztätóbb (jó, befejeztem) Marvel filmként valószínűleg pont olyan elánnal csapja majd szét a mozipénztárakat, mint az eddigiek. Taika Waititi a keserédes komédiák függetlenfilmes világából kilépve eljött, hogy együtt pókerezzen a nagykutyákkal, és úgy tűnik, nem is rossz a lapjárása. Én azért bízom benne, hogy nem fogják sokáig maradásra, mert az ilyesmi árt a kreativitásnak.

BB: 90/100

Duba Dániel: 70/100

IMDb: 8,2

Mafab: N/A