Mi változunk - teljes novella - Corn & Soda

Mi változunk – teljes novella

A Mi változunk című novella még tavasszal született Csizmadia Attila “tollából”.

Mi változunk

Krisztina reggel óta rosszkedvű volt, napközben egyre depresszívebb lett a hangulata. Kis bérlakása nappalijában ült és maga elé meredt. Harmadik hónapja már, hogy nem állt színpadon. Krisztina harmincas évei elején járó színésznő, aki havonta legalább húsz előadásban játszott, mielőtt a járvány kitörése miatt bezártak a színházak. Amikor a járvány miatt megszűntek az előadások és leálltak a filmforgatások, az egyik pillanatról a másikra szakadt rá a magány. Krisztina a járvány első heteiben még elvolt a számítógép és az világháló nyújtotta virtuális világban, naponta lement vásárolni, sétálni, néha futni, kerékpározni, a közösségi oldalakon csevegett a családjával, kollégáival, barátaival, filmeket nézett, olvasott, beszállt pár internetes irodalmi felolvasásba is.

Krisztina ürességet érzett. Ült a kanapén és folyni kezdtek a könnyei. A sírása nem az a felszabadító, zokogó, hanem a reménytelen, csendes fajta volt. Jelzett a telefonja. Krisztina nem nézett rá azonnal a mobiljára, hiszen a folyamatosan érkező üzenetek sem hoztak számára oldódást, bárkitől, bármiről is érkeztek. Pár perc múlva unott mozdulattal megfogta a mobilját, rápillantott és elolvasta a legutolsó üzenetet, mely egy kolléganőjétől jött: „Kriszti! Hallottad, olvastad? Szabadtéren már mehet a színház! Hurrá!” Krisztina idegesen félredobta a telefonját és arra gondolt: És akkor mi van? Benne volt ugyan egy szabadtéri színház tervezett nyári produkciójában, de két hónapja senki sem kereste azzal kapcsolatban. Krisztina úgy sejtette, hogy abból már úgysem lesz semmi. Május vége van, és hol van még az ősz? Addig mi lesz vele? Nincs munka és marad a magány. Újra sírni kezdett. Kezébe temette az arcát és rázni kezdte a zokogás. Miután már nem maradt könnye, elhanyatlott a kanapén. Eluralkodott rajta a minden mindegy érzés. A mennyezetet bámulta, majd hirtelen felült és felkiáltott: „Akkor legyen ez!” Krisztina felpattant a kanapéról, és idegesen keresgélni kezdett az íróasztala fiókjaiban, majd hangosan mondta ki: „Megvan!” Vastag paksamétában kezdett lapozni, lázasan beleolvasott, majd szöveget mormolt maga elé. Egy órát töltött így, azután a ruhásszekrényében keresgélt és elővett egy fekete lepelszerű ruhadarabot, amit összehajtott és belerakott a hátizsákjába az addig olvasott papírokkal együtt. Krisztina friss mozdulatokkal a fürdőszobába sietett, lezuhanyozott, rendbe szedte a napok óta elhanyagolt haját és kisminkelt. Amikor ezzel végzett, a konyhába ment, és a szemetesben keresgélt, majd kiemelt egy nagyobb konzervdobozt, amit jól kimosott. Elővett egy kartonlapot, amire öles betűkkel felírta a nevét és még pár szót. A konzervdobozzal együtt a kartont is betette a hátizsákjába. Felöltözött, hátára vette a zsákját, lement a földszintre, kitolta a kerékpárját a tárolóból, felült rá és elindult a járvány miatt még mindig kisforgalmú város utcáin. A korábban megszokott hömpölygő tömeg helyett alig volt ember az utcán, de szemlátomást egyre többen kezdtek jönni-menni, mivel a munkaidő a vége felé járt a nap. Krisztina a belváros egyik legforgalmasabb tere felé vette az irányt, amelyhez közel lakott. Felszabadultságot érzett, jófajta izgalom járta át, egyre gyorsabban tekert. Az utóbbi hónapokban egyre többen néztek rá vagy mosolyogtak felé az utcán, mivel egy nagyon népszerű tévésorozatban főszerepet játszott. Évek óta komoly szakmai és közönségsikereket ért el a színházi világban, de csak a tévésorozatnak köszönheti azt, hogy sokan felismerik. És azt is, hogy még kitart a járvány alatt a pénze.

Krisztina odaért arra a térre, ahol – ha nincs a járvány – sokkal több ember nyüzsgött volna a hasonló napszakban. Már nem mindenki viselt maszkot, több étterem és kávézó kinyitott, a teraszok asztalaihoz folyamatosan érkeztek a vendégek, élvezték a hónapokig elmaradt társasági élményt. Kriszta megállt a tér közepén és körbenézett. Megakadt a szeme egy ponton, majd a virágágyások széléhez tekert. A virágágyásokat magasított és szélesített ülőfelület vette körbe. Krisztina letámasztotta kerékpárját és komótosan kezdett kipakolni a hátizsákjából. Elővette a fekete ruhadarabot, a papírokat, a kartonlapot és a konzervdobozt. Leült a virágágyást szegélyező padozatra, belelapozott a papírokba, fel-felnézett és várt. Egyre többen jelentek meg a téren, hiszen aznap jelentősen oldottak a járvány miatt bevezetett korlátozásokon. A járókelők ránéztek Krisztára, és úgy tűnt, hogy többen felismerték. Egy kisebb társaság tagjai Krisztina felé tekingettek, egyikőjük még rá is mutatott, amitől Krisztának hevesebben kezdett verni a szíve. Sok száz színházi előadás, több filmszerep volt már a háta mögött, de úgy érezte, hogy az mit sem számít. Az az izgalom fogta el, mint amikor bő tíz évvel ezelőtt a Színművészeti Egyetem felvételi bizottsága előtt állt.

Krisztina úgy érezte, hogy elfogyott a türelme. Az alkotás, a színjátszás évek óta a lételeme volt. A közösségi élet örömét is elvette tőle a járvány, ráadásul hetek óta ostorozta magát amiatt, hogy beleragadt a szingliségbe. Zsigerileg fájt neki az, hogy nincs kihez szólnia, nincs kivel összebújnia. Az elmúlt években voltak alkalmi vagy rövidebb kapcsolatai, de úgy gondolta, hogy ráér az elköteleződéssel, hiszen még a színészi karrierjét építi. Mindemellett vészesen fogyott a pénze. Nem panaszkodott soha, hiszen nem szenvedett hiányt a megélhetésében, de képtelen volt megnyugtató tartalékot összegyűjteni, ahogyan a fiatalabb színész kollégái nagy része sem.

Krisztina elhelyezte a konzervdobozt a pad közelében, a kartont jól látható módon lerakta maga mellé, amelyen a neve állt, és a következő szöveg: „Már nem bírom színház nélkül. Igen, sajnos kell a pénz is. Elfogadom az adományt.” Lassú mozdulatokkal belebújt a fekete lepelbe. Egyre többen kezdték bámulni őt, a járókelők megtorpantak. Egy hangfoszlányt Kriszta el is csípett: „Ez nem a színésznő, aki…?” Krisztina ezt meghallva felpattan a padra és magabiztosan felkiáltott az emberek felé fordulva: „Igen, én az a színésznő vagyok, aki! Elég volt színház nélkül, elő szeretnék már végre valamit adni. Nektek, maguknak, mindenkinek, akit érdekel. Gyertek közelebb!” Krisztának messze szállt a hangja. A téren sokan fordultak felé, voltak, akik széles mosollyal azonnal megindultak a pad felé, mások meglepetten, tétova mozdulatokkal tették ezt. Krisztina folytatta: „Igen, gyertek, gyertek! Mindenkit idevárok, aki szereti a színházat. És igen, ott van az a fránya konzervdoboz!” Sokan felnevettek ezekre a szavakra és egyre többen állták körül, rövid időn belül pedig már szép számmal várták, hogy mi is fog történni. Volt, aki reflexszerűen feltette a szájmaszkját, és a nézők igyekeztek távol állni egymástól. Több tucat ember helyezkedett el Kriszta padja körül, azzal a kíváncsisággal és örömmel, hogy végre történik valami. Krisztinában elmúlt idegesség, az a hangulat járta át, amikor a színházban az előadás elején belép a színpadra: lesz, ami lesz, majd viszi magával a játék. Krisztinánál nem volt mikrofon és hangszóró, de megvolt a képessége ahhoz, hogy nagyobb tereket is megtöltsön a hangjával, a téren pedig nem volt nagy zaj, főleg azért, mert a jelenlévők nagy része csendben figyelte őt. Krisztina belekezdett: „Olyan drámából fogok most részleteket előadni, amit mindig aktuálisnak érzek. Tavaly Madách Imre Az ember tragédiájában Évát játszottam, de most nem akarok Éva lenni. Olyan szerepbe bújok, amit szinte mindig férfi játszik. Lucifer Ádámhoz intézett szavaival kezdem az előadásomat.” Krisztina várt egy percet, az egyre gyarapodó számú nézősereg türelmesen és szótlanul állt. Krisztina belekezdett: „Minden, mi él, az egyenlő soká él, a százados fa s egynapos rovar. Eszmél, őrül, szeret és elbukik, midőn napszámát s vágyait betölté.” Újabb és újabb nézők csatlakoztak a körben állókhoz. Krisztina már teljesen megnyugodott és egyre emeltebb hangon folytatta: „Nem az idő halad: mi változunk, egy század, egy nap szinte egyre megy. Ne félj, betöltöd célodat te is, csak azt ne hidd, hogy e sár-testbe van szorítva az ember egyénisége.” Meg-megcsörrent a konzervdoboz, volt, aki papírpénzt helyezett bele. Kriszta arca kipirult és úgy érezte, mintha újra a színpadon állna. Csendes áhítattal figyelték őt az emberek. Folytatta: „Látád a hangyát és a méherajt: ezer munkás jár dőrén összevissza, vakon cselekszik, téved, elbukik, de az egész, mint állandó egyén, együttleges szellemben él, cselekszik, kitűzött tervét bizton létesíti, míg eljön a vég, s az egész eláll.” Krisztina ekkor megpillantotta egy férfi színész kollégáját a növekvő csoportosulásban, aki az osztálytársa volt a Színművészeti Egyetemen. A férfi széles mosollyal nézte őt és a hüvelykujját elismerőleg fölfelé emelve jelezte, hogy nagyon tetszik neki a dolog. Krisztina egyre nagyobb átéléssel mondta tovább Madách szövegét: „Portested is széthulland így, igaz, de száz alakban újolag felélsz. És nem kell újra semmit kezdened: ha vétkezél, fiadban bűnhödöl, köszvényedet ő benne folytatod, amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz, évmilliókra lesz tulajdonod.” Krisztina elhallgatott, mivel a részlet végére ért. Felcsattant a taps, „brávó”, „nagyon jó”, „tovább” és ezekhez hasonló szavakat hallattak a nézők. A konzervdoboz rövid idő alatt megtelt, már csak mellé tudták helyezni a pénzt az adakozók. Krisztina belelapozott a papírjaiba, mert elfelejtette, hogy mivel is akarta folytatni az előadását. Ekkor megszólat a nézők között álló színész. „Kriszti, ez nagyszerű! Én nem mertem volna!” A férfi azonnal magára vonta a figyelmet és többen ki is mondták az ismert színész nevét. Krisztina döbbenten nézte kollégáját, nem tudott szólni. A férfi folytatta: „Kriszti, emlékszel, hogy mi volt az Színműn a vizsgaelőadásunk?” Krisztina azonnal válaszolt: „Hát persze, Feri. Azóta sem játszottunk együtt.” Feri közelebb lépve Krisztához folytatta: „És most? Emlékszel még a szövegedre?” Kriszta megilletődve felelt: „Hát persze.” Feri teátrális mozdulatokkal fordult a nézők felé: „Hölgyeim és uraim! A Rómeó és Júlia nagyjelenete következik. Csak itt és most, önöknek, nektek! Ha szöveget tévesztünk, nézzétek el nekünk.” Krisztina zavartan szólt közbe: „Feri, ne hülyéskedj. Hát hogyan…?” Feri laza mosollyal felelt. „Hát, ahogy jön. Látsz itt rendezőt?” Feri határozottan Krisztina mellé lépett, megfogta a kezét és bejelentette a nézőknek: „William Shakespeare, Rómeó és Júlia, részlet.” Krisztina habozás nélkül kibújt a fekete lepelből, ránézett Ferire és csak annyit szólt: „Legyen.” A nézők üdvrivalgásba törtek ki, a mobilokat videófelvétel és fotózás céljából felemelték. Feri és Kriszta egymás felé fordultak és belekezdtek a jelenetbe. A téren síri csend támadt. Az arra tévedő és beszélgető járókelőket a hátsó sorokban állók csendre intették. Egyre többen csatlakoztak a rögtönzött előadást szemlélők csoportjához. Krisztina és Feri önfeledten adták át magukat a shakespeare-i szavaknak és teljes átéléssel játszottak. A hosszú jelenet végét legalább egy perces csend követett, amit hatalmas taps és sok-sok dicsérő szó tört meg. Krisztina és Feri egymás kezét foga hajlongtak a padon állva. Néztek egymásra és elnevették magukat, majd hosszasan ölelkeztek. A nézők felől jöttek a kiáltások: „Még, még! Játszatok!” Krisztina és Feri zavartan állt, mert a folytatásra nem volt semmilyen ötletük. Krisztina segélykérően nézett Ferire, aki végül megszólalt: „Ne haragudjatok, nehéz tovább… Ha jó úgy nektek, elmondunk egy-egy verset, és aztán megköszönjük minden jelenlévőnek ezt a felemelő hozzáállást.” Valaki felkiáltott: „Nem csak nektek, hanem nekünk is hiányzik a színház! Hiányoztok!” Kriszta erre elpityeredett. Feri, oldva a helyzetet, megszólalt: „Kezdem én!” Feri, majd Krisztina is elmondott egy-egy verset. A nézők már nem követelőztek többet, elfogadták azt, amennyit a két színésztől kaptak. A már tömeggé vált csoport lassan oszlott fel, sokan kértek autogramot vagy közös szelfit a két színésztől. Kriszta hosszasan szedte össze a körülöttük heverő pénzérméket és bankjegyeket. Fél óra múlva már csak a két színész állt a padnál. Krisztina összepakolt, majd megfogta a kerékpárja kormányát és kérdően Ferire nézett, aki megszólalt: „Gyere Kriszti, üljünk be valamelyik teraszra, talán futja a bevételből.” Krisztina örömmel bólintott. A legközelebbi kávézó teraszához mentek, ahol leültek egy asztalhoz. Rendeltek. Az asztalon heverő mobiljaik folyamatosan rezegtek, amelyekre mindketten rá-rápillantottak. Feri szólalt meg: „Neked is dőlnek az üzenetek?” Krisztina mosolyogva felelt: „Persze, hiszen tele van már az internet a videónkkal, a friss fotóinkkal. Már az újságírók is hívogatnak.” Feri ránézett a telefonjára: „Engem is, de most nem akarok velük beszélni.” „Én sem.” – felelte Krisztina.

Szótlanul ültek egy darabig, majd Feri megfogta Kriszta kezét és a szemébe nézve mondta: „Hiányoztál.” Kriszta elpirult, és Ferire emelve a tekintetét felelte: „Te is.”

Csizmadia Attila

Ez is tetszeni fog...