Sinister 2 – Az átkozott ház (2015) – kritika

Bár nem sokat vártam a Sinister 2 rendezőjétől a manapság divatos horrorfilmekből kiindulva, kellemesen csalódtam. Ez alkalommal végre nem egy idegesítően tökéletes, kirakatba való mintacsalád tagjait látjuk, akik számára nemhogy egy démon, de egyszerű vírusfertőzés is komoly traumát jelent. Courtney, a vadállat férje elől bujkáló, gyermekeit egyedül nevelő anya és a két, nagyon is eltérő természetű ikertestvér, Dylan és Zach annyira emberiek és valódiak, hogy a néző pillanatok alatt azonosul velük.

Attól, hogy kezdettől fogva érezzük, a rájuk váró tragédia dupla fenekű, vagyis a fizikai világban és a természetfeletti világban is meg kell küzdeniük a démonjaikkal, garantáltan összeszorul a gyomrunk. Hiába elcsépelt a sátáni gyermekek felvonultatása minden valamire való horrorrajongó számára, amikor előkerül az előző részből már jól ismert 8 mm-es filmtekercsek következő generációja, és a démont követő „Elveszett fiúk” (és lányok) elcsábítják Dylant egy kis éjszakai házi mozizásra, bizony megfagy a vér az ereinkben. A retro szerkezetek tökéletes kiegészítői az Andalúziai kutyát is kenterbeverően morbid rövidfilmeknek, amelyek ilyen módon levetítve sokkal nagyobbat ütnek, mint ha a modern technika eszközeivel játszanák vissza őket.

A kisfilmekhez hasonlóan, amelyben a családi idill és a művészien kivitelezett gyilkosságok képei már-már azt a benyomást keltik a nézőben, mintha csak úgy egymásra lennének dobálva, a Sinister 2 jeleneteinek logikai folytonossága is megszakad időnként. A mostanában divatos megoldással szemben, amikor a gonosz erők először csak apró jelekkel éreztetik a jelenlétüket és törik meg a hétköznapok monotonitását, itt kezdettől fogva azt az érzést közvetítik a képi eszközök – a hátborzongató zenével karöltve -, hogy teljesen elveszítjük a lábunk alól a talajt.

A földi világ ennek ellenére nagyon is jelen van. A vadállat apa feltűnése, Courtney ösztönös anyatigris reakciója, amely kudarcba fulladna az előző részből megismert ex-seriff hideg fejjel való, félig érvelése félig fenyegetőzése nélkül, a biztonságra vágyó nő és a megmentőt alakító, kicsit esetlen férfi félszeg közeledése egymás felé, Dylan apjától való rettegése és az erőszakos, büszkeségében sértett Zach kétségbeesett versengése öccsével a kiválasztottságért mind olyan őszinte, emberi gesztus, amelyek egy más műfajú filmben, horrorelemek nélkül is megállnának a lábukon.

A fizikai világ drámái és a természetfeletti fenyegetések tehát tökéletesen megférnek egymás mellett. Ciaran Foy rendező egészen az utolsó félóráig mindkettőt pont a megfelelő mennyiségben adagolja ahhoz, hogy a nézők tövig rágják a körmüket. Egy ponton túl azonban úgy tűnik, mintha Foy hirtelen ráeszmélne, hogy mindjárt lejár a rendelkezésére álló idő, és még hiányzik a horrorfilmhez illő finálé. Innentől kezdve minden túlságosan erőltetett módon egy irányba mutat, és a család végül mégiscsak felveszi a szokásos, klisés viselkedésmintákat, amelyeket a kategóriától megszokhattunk, és mindig a legésszerűtlenebb dolgot cselekedve csapdába sétálnak. A végjáték azonban igazán látványos és megfelelő terjedelmű; nem összecsapott és nem rétestészta módjára elnyújtott.

A Sinister 2 összességében egy néhány ponton elhibázott, ám alapjában véve jól sikerült film, amely méltó utódjává vált az előző résznek, anélkül, hogy azt bármiben is túlszárnyalná. A színészi játék is megér néhány pluszpontot, hiszen a négy fő karakter egytől egyig remekül teljesített. Shannyn Shossamonnak nagyon jól állt az anyatigris álarc mögött rejtőző, ám valójában nagyon is sebezhető nő karaktere, Tate Ellington is nagyszerűen hozta az ex-seriff figuráját, aki kissé csodabogár ugyan, ám  ha a helyzet úgy kívánja, a végletekig elszánt védelmezővé válik. A gyerekszínészek, Robert Daniel Sloan és Dartanian Sloan pedig egyszerűen zseniálisak voltak, minden mozdulatukkal és minden arcrándulásukkal kifejezték az egymást tökéletesen ellenpontozó ikerpárt.

75/100

IMDb: 5,5

Mafab: 52%