A.Judit 
Az Art Basel Miami Beach, a világ egyik legnagyobb művészeti vására nemrégiben zárult. A rendezvény körül viszont olyan médiafelhajtás volt, amit nem valószínű, hogy szerettek volna: egy feltételezhetően zavart tudatállapotú nő, Siyuan Zhao késelt meg egy látogatót; a perceken belül kiérkező rendőrök őrizetbe vették Zhaot, a sebesültet pedig a mentősök ellátták. Az „érdekesség” a történetben az, hogy a késeléskor a vásáron lévők teljes nyugalommal nézték végig a történteket, mert azt gondolták, egy előre be nem jelentett performansz szemtanúi, majd a körbekerített helyszínt installációnak vélték. A hírértéken túl így akad egy sokkal lényegesebb dolog: hogyan lehet, hogy egy késelést művészeti produktumnak néznek? Ez azt jelentené, hogy minden, ami múzeumi környezetben történik, művészi? Ki hogyan vélekedik a kortárs művészetről? Szerkesztőségünk néhány tagjával erről beszélgettünk.
A kiállítóterek különleges atmoszférával bírnak, a bennük elhelyezett tárgyak/műalkotások pedig nagyban függnek az elrendezéstől, magyarul a „tálalástól”, viszont már attól plusz értékkel bírnak, hogy magában a térben vannak. Gondoljunk csak Duchamp Forrására, ami egy piszoár, melyet a művész a kiállítótérbe helyezett – így vált az egyszerű használati tárgy műalkotássá-, mindezt a fogyasztói társadalom kritikájaként, valamint a műalkotások mibenlétének megkérdőjelezéseként tette. Duchamp ready-made-jei óta viszont a nézők ingerküszöbe meglehetősen „feljebb” került; az erőszak mindennapos, a vér látánya sem hatja meg a legtöbb embert túlságosan. A kortárs művészetben – sokan állítják – „újat” már nem lehet létrehozni, ma már más gondolkodási mód kell. Így aztán szinte minden lehet művészi; a tabuk feszegetése és a nem megszokott cselekedetek „felemelése” az, ami még meghökkentő lehet.
Marni Kotak művésznő egy galériában hozta világra gyermekét, Ana-Álvarez Errecalde pedig közvetlenül a szülés után, teljesen meztelenül készített fotósorozatot önmagáról a még köldökzsinórral hozzá „kötődő” újszülöttjével. A mondandó mindkét esetben egyértelmű: a szülés/születés témakörének újfajta megközelítése, amivel a tárgykör tiszta valóját ragadják meg, hiszen ez a jelenség bizar és riasztó is. Tabu? Az. Határfeszegető? Persze. Műalkotás? ??
Erunder:
Közös cikk, párbeszéd cikk lévén, az elején kijelenteném, hogy a kortárs művészet tőlem olyan távol áll, mint Kárász Robitól a spoiler fogalma. Így amit itt és most írok, az csupán az én laikus véleményem a témában, amivel persze nem muszáj egyetérteni, de fontosnak tartom megjegyezni, hogy az emberek többsége hasonlóan vélekedik, mint én.
Nem tudom emlékeztek-e még arra a másik kortárs művészettel kapcsolatos incidensre, amikor egy takarítónő a kiállítás egy részét, ami a fogyasztói társadalmat hivatott kritizálni, egyszerűen feltakarította. Valahol én is ezen az állásponton vagyok, de nem azért, mert annyira egyszerű lennék mint egy faék.
Az igazság inkább ott van, hogy ezekben az alkotásokban én nem látom a befektetett energiát, és művészi értéket. Nézzünk magunkba és mondjuk meg őszintén. Értjük elsőre, a művész magyarázata nélkül az összepacsomagolt vásznon az üzenetet? Ugyanúgy értékelünk egy gyakorlatilag szeméthalmot a galéria sarkában, mint egy klasszikus szobrot vagy festményt?
F. Zsuzsanna:
Érdekes egybeesés, hogy amikor Judit felvette a témát, egy másik ismerősömmel is pont erről beszélgettünk. Ott a Mi a művészet? nagy kérdést a marcinpánszobrok és a hajszobrász versenyek apropója dobta fel. Mit és milyen kontextusban tekintünk művészetnek? Mindegy, hogy milyen anyaggal dolgozik a művész? Egyáltalán, kit tekintünk művésznek? Súlyos kérdések, s a különböző elméletek nagyon is különböző válaszokat adnak rá. Mivel tényleg sokat gondolkodtam ezeken a filozófiai kérdéseken, így megosztom veletek, mire jutottam. Először azonban kijelentem, hogy ez a saját véleményem, és ér vele vitatkozni. Csak nyugodtan!
Tehát: a művészetnek mindenekelőtt értékeket kell hordoznia. Mit tekintek értéknek? Elsősorban klasszikus, humanista szemléletből fakadó általánosan elfogadott igazságokat. Ezen kívül valamilyen önmagán túlmutató üzenetet kell átadnia, mely koroktól, rendszerektől és pillanatnyi ízléstől független. Azaz egy művészeti alkotásnak időtlennek kell lennie, és korokon, földrészeken átnyúlva kell tudnia megragadnia az embert. Ezek alapján én a múzeumban elhelyezett WC csészét annak tartom ami. WC csészének. Azonban az anyagokat tekintve megengedő vagyok, így szerintem maga az emberi test is lehet a művészeti alkotás tárgya, csak legyen meg a létrehozott műnek az az értelme, amit az előzőekben megfogalmaztam. Viszont a performance-szal még mindig problémáim vannak. Nem is a pillanatnyisága miatt, hiszen egy színielőadás is az, hanem azért, mert úgy érzem, csupán csak megdöbbenteni akar, és más üzenete nincs. Valahogy én Marina Abramović akcióit sem nézem sokba, bár azok alapján nagyon is el tudom képzelni, hogy néhány agyament egy késelős gyilkosságot művészi megnyilvánulásnak néz… Azonban én bízom benne, hogy eljutunk végre oda, hogy a művészet újra klasszicizálódni kezd, s visszatér a természetes formához a sok absztrahálódás után. Ez az, amire én igazán vágyom. Számomra a művészet egyet jelent a szépséggel, ami az egyik legfőbb érték. S mi lehet igazán szép? Persze, persze egyrészt ami „érdek nélkül” tetszik :), de emellett harmonikusnak és természetközelinek is kell lennie. Soha nem lehet szép, ami megbontja a harmóniát vagy ami megbolygatja a természetet. Persze, ettől még a groteszk lehet művészi, hiszen rengeteg üzenetet hordozhat, de nekem soha nem fog tetszeni.
Ana.M.
Meggyőződésem, hogy kell minimális esztétikai érzék és tehetség is ahhoz, hogy valaki értékelni tudja a művészetet még akkor is, ha maga nem tudja azt létrehozni. Rengeteg művészetkedvelő érti a festmények, performance-ok mondanivalóját, és bár én nem tartozom közéjük, tisztában vagyok vele, hogy attól, hogy én nem értem, még nem feltétlenül értelmetlen és értéktelen egy alkotás. Itt azonban felvetődik a következő kérdés, amire Zsuzsa is rávilágított. Mi van, ha a művész eljut oda, hogy már csak megbotránkoztatni akar? Kövezzetek meg, de a hatásvadász performance-ok, filmek, sorozatok számomra nem bírnak semmilyen értékkel. Nincs szükségem rá, hogy valaki sokkolni akarjon, hányingert kelteni, elundorítani. A művészetnek nem erről kell szólnia. Szerintem a művésznek a lelkét kell megmutatnia a festészetével, rajzaival, vagy bármilyen formával, ami hozzá közel áll. Az Abramović-performance-ok kapcsán íródott cikkünk is nagyon elgondolkoztatott ezzel kapcsolatban. Ugyan nem tartom sokra a művésznőt a késdobálós kis színdarabja miatt, mert vér nélkül is be lehet bizonyítani, hogy az emberek kegyetlenek – vagy jók, kinek hogy tetszik, azonban a másik videó egészen mást mutatott meg a képzőművészből. A The Artist is Present például az érzelmekre, kontaktusra fókuszál, és engem is mélyen érintett, amit megmutatott vele Abramović. A konklúzióm az, hogy nem kell megbotránkoztatni, ha az embert a lelkében is meg lehet szólítani, akár mozdulatlansággal is.
Amikor művészetekről, festmények, fotók művészi értékéről van szó, mindig Kant jut eszembe. Ő mondta azt, hogy „az ízlésekről nem lehet vitatkozni”. Teljesen igaza van. Mindenkinek más szép, mindenkit más érint meg, nem vitathatjuk el senkitől a maga igazát. Viszont ha egy művésznő egyértelműen nem tud magával mit kezdeni, és csak unalmában egy vászonra pottyantgat festékkel töltött tojásokat – miután a megfelelő helyre felhelyezte azokat -, azt nem tartom művészetnek. Egy nagy semminek tartom.
A.Judit
Jól látszik, a vélemények rendkívül sokfélék, ami jelen esetben nem meglepő. A kortárs művészet helyzetéről számos előadás és értekezés született már, ami többek között a szinte határok nélküli eszközhasználatnak és témafeldolgozásnak is köszönhető. Az értelmezés sok esetben nem egyszerű, de nem is kell, hogy az legyen; a művészi nyelv és a köznyelv közötti differencia az, amitől előbbi plusz értékkel bír. Valamint azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy minden mára már klasszikusnak számító alkotás egyszer kortárs műnek számított, ami ugyanúgy megosztotta a közönséget, mint a mai kortárs művek. A rálátás, vagyis a kellően hosszú idő eltelte az, ami szükséges egy adott kor művészetének teljes körű értelmezéséhez, így ma tisztán objekív feldolgozás nem lehetséges. Ami egészen biztos, hogy ez a téma még számos beszélgetés alapját fogja képezni a jövőben.
