Tíz kötelező film 2020-ból - Kötelező filmek

Ha nem is teljesen tudatosan, de meglehetősen sokat gondolkoztam az elmúlt nyolc – immár új évet jelentő – napban azon, mi minden jut majd eszembe, ha jó néhány évvel, évtizeddel később visszagondolok 2020-ra. Sorban jöttek az érzések, a gondolatok, melyek nemcsak emlékeztettek rá, hanem tudatosították is bennem, milyen mély és kitörölhetetlen nyomokat hagyott „rajtam” az év, amelynek úgy tűnik, egy ideig még nem lesz vége… Számos dolgot említhetnék ezek közül – példának okáért azt is, mennyire nagyon aggódom még az ismeretlen szomszédaimért is –, de amit a legfontosabbnak tartok e cikkben kiemelni, az az, hogy megéreztem, eddig sosem tapasztalt mértékben, pontosan mit is jelent nekem a mozi és a film. És emiatt, azt hiszem, a 2020-ban bemutatott filmek évszámát sosem felejtem el – ami nálam nagy szó, mert a számokkal igencsak hadilábon állok, minden tekintetben… A tavalyi cikkem (Tíz kötelező film 2019-ből) mintájára most is hoztam hát nektek tíz filmet: tíz fontos, kihagyhatatlan filmet 2020-ból, amelyet én mindenképpen kötelezővé tennék – ha tehetném.

Mielőtt elkezdem írni a listát, feltétlenül el kell mesélnem valamit. A minap, mikor vittem le a szemetet, körülbelül fél emelettel haladt előttem egy fiatal férfi. Szintén a szelektívvel indult útnak, és telefonált – a házunk Facebook-csoportjában most biztosan érdeklődnének: azt meg mégis hogyan, mikor egy-egy lakásban sincs térerő? No, de vissza a telefonhoz! Ahogy egyre lejjebb értünk, egyre jobban hallottam a férfi mondatait, aki egyszer csak azt mondta: „Hát, ez a 2020 nem a filmek éve volt!” Szívem szerint azonnal csatlakoztam volna a beszélgetéshez, ehelyett azonban a gondolataimba mélyedtem, s mihelyst visszaértem a lakásba, leültem a 2020 kötelező filmjei listám elé, amelyet olvasgatva arra gondoltam: meglehet, 2020 nem a filmek éve volt, itt mégis annyi cím szerepel, hogy fájdalmas lesz addig szelektálni, míg végül csak tíz marad… És igen: egyáltalán nem volt kellemes kihúzni a Tenetet, Az asszisztenst, a Kinek a háza?-t, az Emát, a Hater – A gyűlölet új arcát vagy a Szabad szavakat, de megszületett az én szubjektív listám, amelynek elkészítése közben azért rájöttem, hogy számomra 2020 (is) igenis a filmek éve volt.

A befejezésen gondolkozom (I’m Thinking of Ending Things, 2020)

Hazai premier: 2020. szeptember 4. (Netflix)

Charlie Kaufman e filmmel teljességgel megbabonázott engem – olyannyira, hogy a megtekintését követően rögvest nekiálltam elolvasni az alapjául szolgáló posztmodern regényt, és alvás helyett is inkább olvastam, hogy mielőbb választ kapjak a kérdéseimre. Meg lehetőséget arra, hogy tökéletesen, vagy legalábbis annak tűnően kirakjam a puzzle-t, melyet az a filmes tett elém, aki annak idején a Kis-nagy világgal (Synecdoche, New York, 2008) is rendesen feladta nekem a leckét… Be kell, hogy valljam: az ilyen adaptációk, újragondolások és -értelmezések állnak a legközelebb a szívemhez; de nem csak ezért tenném kötelezővé Kaufman munkáját. Hanem többek között azért is, mert elképesztően emberien és méltón beszél az életről és mindazokról a dolgokról, amikkel előbb vagy utóbb szembesül az, aki él.

Kritikám a filmről: „a gondolatot nem hamisíthatod meg” – A befejezésen gondolkozom (2020)

Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre (2020)

Hazai premier: 2020. szeptember 24. (mozi)

Horvát Lili második nagyjátékfilmjébe, bátran mondhatom, pillanatok alatt beleszerettem. Maly Róbert 35 mm-re rögzített képei újjáteremtették körülöttem és bennem Budapestet s azt a leírhatatlan, mindent megrengető érzést, amely könnyedén képes eltorzítani a valóságot, s amelynek hatása alatt állva az ember szinte lebeg a levegőben – mint egy magasba emelt hangfal. A forgatókönyv, a rendezés, a színészi játék, a képi és a zenei világ tekintetében egyaránt lenyűgözött a Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre, amely nemcsak merészen, őszintén és sallangmentesen mesél a szerelemről, de képes arra is, hogy egy kicsit szerelembe ejtse a nézőt. És ez bizony maga a csoda!

Kritikám a filmről: Filmmé varázsolt költői világ – Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre (2020)

Corpus Christi (Boże Ciało, 2019)

Hazai premier: 2020. július 2. (mozi)

Jan Komasa alkotása a Velencei Filmfesztiválon debütált 2019 szeptemberében, majd négy hónap alatt 34 díjat söpört be, mielőtt Oscar-díjra nominálták a legjobb nemzetközi film kategóriában. Mindez pedig határozottan nem a véletlen műve! A Corpus Christinek egyébként nem kell cégér, tulajdonképpen nem is kell elmondani, hány díjat zsebelt be, hiszen már az előzetese is elmondja, de legalábbis erősen sugallja: remekmű. És valóban az. Kiváló forgatókönyvből kiválóan megrendezett film egy végtelenül hiteles és karizmatikus főhőssel, akinek szemében fontos, örök érvényű és kikerülhetetlen kérdésekre találunk, melyek a hitről, az emberségről, a megbocsátásról, a megváltásról faggatnak minket. És talán épp itt az ideje, hogy megpróbáljunk válaszolni rájuk…

Kritikám a filmről: Tényleg hisszük a bűnök bocsánatát? – Corpus Christi (2019)

A mennyországnak kell lennie (It Must Be Heaven, 2019)

Hazai premier: 2020. február 20. (mozi)

Elia Suleiman filmje az egyik legcsodálatosabb 2020-as mozis élményem. A Puskin Amarcord termében ültem, és ahogy figyeltem a Hulot urat megidéző, csendesen szemlélődő palesztin főhőst, arra gondoltam: olykor-olykor ránk férne, hogy csak így némán figyeljünk, s észrevegyük, valójában milyennek is látjuk a világot.

Kritikám a filmről: A mennyet keresni a földi pokolban – A mennyországnak kell lennie (2019)

Remény (Håp, 2019)

Hazai premier: 2020. július 16. (mozi)

Mi történik, ha közlik velünk: feltehetően már csak néhány hónap van hátra az életünkből? Milyen hatással lesz mindez a házasságunkra, a legszorosabb kapcsolatainkra? Egy ilyen tragikus hír hallatán lemondunk magunkról vagy az utolsó pillanatig reménykedünk? Egyáltalán: mi is az a remény? Ezek a kérdések egytől egyig előkerülnek Maria Sødahl – a saját életeseményeit feldolgozó – filmjében, amely ugyan figyelmet szentel a daganatos betegség és a kórházi ellátás bemutatásának is, ám nem ezekre fókuszál, hanem arra, mi történik egy hosszú ideje egymás mellett – s nem annyira egymással – élő párral, ha kiderül, talán már nincs sok idejük együtt. A Remény ily módon nem egy, a halál torkába sodródott nő története, sokkal inkább egy szerelemé, amely akkor születik újjá, amikor két ember egyetlen vékony szalmaszálba kapaszkodik.

Kritikám a filmről: Súlyos, de gyönyörű szerelmesfilm – Remény (2019)

Jojo Nyuszi (Jojo Rabbit, 2019)

Hazai premier: 2020. január 23. (mozi)

Az egyik egykori egyetemi tanárom, akit mostanra már a barátomnak is mondhatok, egyáltalán nem volt elájulva Taika Waititi filmjétől. Sőt, azt mondta róla: „mintha egy Disney-családi filmet néztem volna”. Én azonban egészen máshogy vagyok ezzel… Engem már-már úgy a hatalmába kerített a Jojo Nyuszi, mint annak idején Chaplin A diktátora (The Great Dictator, 1940), amelyet nézve azt éreztem: a humor mögött felsejlő borzalom még erősebben átfon és megbénít. Ez az érzés éledt fel bennem a Jojo Nyuszit nézve, amelyben ugyan látom a családi filmet és a közhelyes kijelentéseket, ám látom azt is, milyen magabiztosan, bátran és emberhez méltón nyúl ahhoz az embertelenséghez, amelynek borzalma, jóllehet, elbeszélhetetlen. De, amelyről nem szabad nem beszélni.

A Corn & Soda cikke a filmről: Abszurdan az abszurditásról – az Oscar-jelölt Jojo Nyuszi a mozikban

Nyelés (Swallow, 2019)

Hazai premier: 2020. április 6. (VOD)

Carlo Mirabella-Davis egy traumatizált nő történetét meséli el ebben a filmben – egy olyan nő történetét, aki úgymond a Pica nevű evészavar hatására döbben rá: nemcsak alárendelt félként létezhet az életében; képes irányítani. „Feminista horror” – mondják a Nyelésről, amely valóban nyíltan és igencsak elegánsan kritizálja a patriarchátust, s arra is rávilágít: a nők autonómiája nem afféle mellékes kérdés. „Elegánsan” – írtam az imént, ezt a szót pedig muszáj megismételnem, ugyanis amellett, hogy ez az alkotás bizarr és sokkoló, mérhetetlenül elegáns is, ami nagyon-nagyon egyedivé és különlegessé teszi.

Kritikám a filmről: Bizarr, sokkoló, megható – Nyelés (2019)

Mank (2020)

Hazai premier: 2020. december 4. (Netflix)

David Fincher igaz történeten alapuló, egészen személyes hangvételű filmjének főhőse a zseniális író, Herman J. Mankiewicz, akinek olyan filmeket köszönhetünk, mint – egyebek mellett – a Vacsora nyolckor vagy az Aranypolgár. A Mank a ’30-as, ’40-es évek Hollywoodjába repíti a nézőt, aki Mank oldalán – még inkább az ő szemszögén keresztül – követi végig az eseményeket; nem csak az Aranypolgár forgatókönyvének készültét. David Fincher életrajzi filmje ugyan – ha nem is részleteiben, de – bemutatja, miként született meg az Aranypolgár, ám legalább akkora figyelmet fordít a korszak, a közgondolkodást befolyásoló média és az amerikai stúdiórendszer világának feltárására is. A Mank pedig amellett, hogy igényes és hiteles korlenyomat, élvezetes és igazán szép tisztelgés is a mozi, a film előtt.

Visszatérés Epipóba (2020)

Hazai premier: 2020. szeptember 1. (HBO GO)

A Visszatérés Epipóba véleményem szerint az utóbbi évek egyik legjobb és legfontosabb magyar filmje, amely amellett, hogy bátran felfedi a valóságot és a traumákat, a feldolgozás folyamatába is betekintést nyújt – sőt, akár azt is mondhatom: ebbe a folyamatba bevonja a nézőt is. Ami mellesleg fantasztikus fogás! A dokumentumfilmben megelevenedő pszichodráma-csoportfoglalkozás nemcsak keretet ad a történetnek, hanem résztvevővé is teszi a nézőt, akire az idő előre haladtával, illetve a valóság s a traumák egyre teljesebb megismerése által egyre nyomasztóbb köd borul. Olyan áthatolhatatlan és átláthatatlan, amilyen talán Epipó körül is ott tornyosult…

Kötelező filmek-cikkem a filmről: Kötelező filmek – Visszatérés Epipóba (2020)

Dick Johnson halálai (Dick Johnson Is Dead, 2020)

Hazai premier: 2020. szeptember 2. (Netflix)

Képtelen lettem volna lehagyni a listáról ezt a filmet, mivel úgy gondolom: ha valami, hát ez tényleg képes tanítani. Egyetemi kötelezőnek részben a fikció leleplezésének fergeteges megvalósítása miatt választanám, nagy általánosságban mindenki számára pedig azért tenném kötelezővé, mert valóban újszerű módon közelít a halál és a gyász kérdéséhez. Valahogy úgy, hogy aztán könnyebb legyen róla beszélni. És amint azt a film is megmutatja: néha igazán sokat segíthet, ha beszélünk arról, amiről mindennél félelmetesebb és fájdalmasabb szót ejteni.

Kötelező filmek-cikkem a filmről: Kötelező filmek – Dick Johnson halálai (Dick Johnson Is Dead, 2020)