Fráter Zsuzsanna: Jegyesség

– Pater noster, qui es in caelis[1]… – suttogta Margit az ima szavait, miközben a kolostor templomának padlóján térdelt a Szent Kereszt oltára előtt immár második napja.

Az előző nap hajnalán borult le az oltár előtt, hogy mint eddig oly sokszor, útmutatást kérjen. Azonban az Úr most nem jött segítségére. Hiába imádkozott, böjtölt, virrasztott, nem kapott választ.

A templom hideg kövei némán ölelték körül. Egyedül volt. Életének eddigi tizennyolc éve során először érezte meg ezt a minden porcikáját átható, sajgó hiányt: a magányt. Lelkében hatalmas lyuk tátongott, feneketlen, mély kút, ami egyre csak mélyül, és elnyel minden reményt és bizonyosságot. Az Úr elhagyta, pedig soha nem volt még akkora szüksége rá, mint most.

Már azt sem tudja, hogy kicsoda. A király leánya? Engesztelő áldozat? Országok sorsának letéteményese, vagy Krisztus jegyese? Van-e dolga ebben a földi világban? Mit kellene tennie?

Imádkozott, könyörgött, torka kiszáradt, a szavak már csak rekedt suttogásként hagyták el cserepes ajkát. A szomjúság egyre jobban kínozta, de nem érdekelte. Ha nem vesz róla tudomást, ez is elmúlik, mint az éhség.

 – Szánj meg Uram, ne hagyj el engem! Mutasd meg a helyes utat – könyörgött újra és újra. Felnézett az oltár középpontjába állított keresztre, Krisztus fájdalmasan kifacsart testére. Jézus arca szenvedőn, némán tekintett le rá.

– Mit tegyek, Uram? – suttogta rekedten, de válasz most sem érkezett.

Szédült, térdét véresre dörzsölte a hideg, durva kő, csontjai átfagytak, a szeme előtt fekete karikák táncoltak. Mégis a lelkét gyötrő bizonytalanság, az elhagyatottság fájt igazán.

Fogadja el apja akaratát, vagy tartson ki fogadalma mellett?

Atyja, Béla király szerint az országra kell gondolnia, annak boldogulására. A béke érdekében a kezét kell nyújtania a cseh Ottokárnak. El kell dobnia a mennyei királyságot egy földiért.

Mindenki más is ezt várja tőle. Anyja, a királyné, a priorissza[2], az apácák, köztük Olimpiádész nővér is, aki gyermekkora óta neveli. Még saját, áruló teste is mintha erre vágyna.

Amikor atyja először kérte, hogy találkozzon Ottokárral, nemet mondott, nem értette, miért akarná egy idegen király őt látni, de addig győzködték, míg végül beleegyezett.

Aznap is a legpiszkosabb rongyaiba öltözött, arcát, kezét sem mosta meg, úgy jelent meg a találkozón. Közönyösen, a legkisebb felindulás nélkül lépett be a királyi fogadóterembe. A félhomályban először csak atyját pillantotta meg, köszöntötték egymást, majd Béla király az egyik sötét sarok felé intett, hogy bemutassa vendégüket.

– Leányom, ismerd meg nagyra becsült barátunkat, Ottokárt, a csehek királyát.

A sötétség megmozdult, a homályból egy magas, széles vállú alak lépett elő. Ahogy közelebb ért, már látszott határozott arcéle, méltóságot sugárzó egyenes orra, finoman metszett szája, de legjobban mégis a tekintete ejtette rabul. A cseh király világos szeméből szinte földöntúli erő sugárzott, amitől megborzongott, hátát kiverte a víz, a nyakán az apró pihék felmeredeztek. Ez a tekintet nem időzött el a rongyain, az arcát szennyező piszkon, hanem azok alá hatolt.

Meztelennek érezte magát, olyan pőrének, mint amilyen születésekor lehetett. De a cseh király nem csak a testét mérte fel, hanem mintha a bőre alá is belátott volna, egyenesen a lelkéig.

Megrázkódott, védekezőn maga elé kapta a kezét, már azon volt, hogy elmenekül a különös, ijesztő idegentől, de Ottokár megérezhette a riadalmát, megszólalt.

– Hercegnő, bocsásson meg, amiért megijesztettem. Rossz szokásom, hogy szeretem megfigyelni az embereket, mielőtt még szemtől szemben állok velük.

Elegánsan meghajolt, majd újra őt fürkészte, mintha csak a szavai hatását ellenőrizné. Ő azonban gyorsan mélyen bókolt, elrejtette arcát a vizsgálódó pillantások elől. Sohasem gondolta volna, hogy egyetlen ember, egy idegen képes ennyire feldúlni.

– Isten hozta, felségedet itt – köszöntötte, miután némileg visszanyerte a nyugalmát.

A férfi szájának szegletében apró mosolyránc jelent meg.

– Leghőbb kívánságom volt, hogy láthassam a híres zárdát és annak szent életű királylányát.

Megborzongott. Ottokár mintha gúnyolódott volna, vagy kihívást intézett volna hozzá.

– Nem vagyok szent életű, uram, és ezen a helyen király leánya sem. Krisztussal jegyeztem el magam, mint itt majd mindannyian – válaszolta higgadtságot erőltetve magára.

A cseh király arcán a mosoly még szélesebb lett, élénk tekintete vidámon csillogott.

– És mit szólna egy másik jegyeshez? Az Úrjézusnak már úgyis van elég.

Mintha durván gyomron ütötték volna. Teste összerándult, a szíve egy ütemet kihagyott, levegőt sem kapott az istenkáromlás hallattán. Meg kellett kapaszkodnia az egyik faragott oszlopban, hogy össze ne essen. Segélykérőn atyjára nézett, hallgattassa el a gyalázatos szavakat, de Béla király csak zavartan, félszegen mosolygott.

Akkor értette meg. A két király nem egyszerű látogatásra jött, valamilyen egyezséget kötöttek, melynek ő a záloga.

Nyelt egyet, hogy megnedvesítse a torkát, és képes legyen megszólalni.

– Krisztuson kívül nem lesz soha más jegyesem – felelte kimérten, majd meghajtotta magát. – Bocsássanak meg, királyuraim, de elmaradtam az imádságokkal, nem időzhetek tovább.

Mielőtt távozott, tekintete újra Ottokár arcára tévedt. A férfi szeme tüzesen, szinte mohón tapadt rá. Sütött belőle a magabiztosság: neki senki nem mondhat nemet. A rongyok alatt a bőre lángra kapott. Meghajolt, majd kimenekült a teremből egyenesen a saját, hűvös szobájába.

Azóta nem találkozott Ottokárral, a fejéből mégsem tudta kiverni. Hibába imádkozott, vezekelt, ostorozta magát. Persze mások sem hagyták elfelejteni. Atyja követek útján és személyesen is győzködte a házasságról, és környezetét is erre utasította.

– Gyermekem, az Úr rendelte, hogy az asszonyok engedelmeskedjenek előbb atyjuk, majd férjuruk akaratának – fedte meg Marcellus atya, a Domonkos rend tartományfőnöke, amikor Béla király kérésére meglátogatta a zárdában.

– Királyatyám már születésem előtt az Úrnak ajánlott az ország megmentéséért. Ezt az ígéretet nem szeghetem meg – vetette ellen, azonban a tartományfőnök csak a fejét rázta.

– Ha a pápa őszentsége hajlandó feloldani a királyt ígérete alól, akkor te sem ellenkezhetsz, leányom. Vagy talán hatalmasabbnak képzeled magad a pápánál?

– Az Úrnak tettünk fogadalmat, csak ő oldozhat fel alóla – jelentette ki makacsul.

–  Az Úr nem akarná, hogy ellenkezz atyáddal, a leánygyermek engedelmességgel tartozik. Miért lázadozol asszonysorsod ellen? – sóhajtotta Marcellus atya.

– Az lenne a sorsom, hogy férjhez menjek, gyerekeket szüljek? – kérdezte.

A feje szédült, a világ elhomályosult előtte. Vajon valóban ezt várja tőle az Úr? Talán méltatlannak tartja őt arra, hogy neki ajánlja testét és lelkét?

A zárdában a növendékek, sőt még az apácák is kinevették, nem értették, miért utasít el egy ilyen vőlegényt. Gúnyolódtak rajta, megvetették, sőt, gőgösnek titulálták, akinek még egy királyság sem elég jó, mert annál is többre vágyik. Vajon tényleg csak gőg lenne a hajthatatlansága? Már semmiben sem volt biztos.

Ráadásul egyre többször jelent meg gondolataiban Ottokár. Maga előtt látta magas, széles vállú alakját, a bőrén érezte perzselő tekintetét, ami miatt elétében először megérezte a hús csábítását. Eddig nem ismerte ezt a fajta kísértést, soha nem érzett vágyat. Igaz, atyján és István testvérbátyján kívül nem is igazán látott más férfiakat. És nem is akart. Aztán a cseh király egyszer csak öles léptekkel bemasírozott a zárda hideg, szűzi falai közé, azóta pedig nem talál megnyugvást. A teste elárulta, hatással volt rá Ottokár csábító pillantása, és ezzel elbukott.

Eddig, ha bármiben kétsége támadt, az Úrhoz fordult, ő pedig válaszolt az imára, most azonban hallgat. Hiába térdelt a Szent Kereszt oltára előtt második napja étlen-szomjan, hiába lüktettek a hátán a vezeklő ostorozás sebei, az Úr már nem tekintett le rá.

Talán ez a némaság a válasz a kérdésére. Krisztus már nem tekinti a jegyesének. Talán igaza van Marcellus tartományfőnöknek, királyi atyjának, és a többieknek. Nem kiválasztott, csupán egy asszony a sok közül. Ezért árulta el a teste, itta magába a vágy mételyét, hogy többé sem ostorral, sem vezeklőövvel nem tudja kiszaggatni magából.

Felzokogott, könnyei végigfolytak az arcán, le egyenesen a hideg kőre, az oltár elé.

– Uram, irgalmazz – könyörgött a sírástól fuldokolva.

Nem tudta elfogadni, hogy a teste, ez a halandó asszonytest elvegye tőle születésekor kijelölt sorsát. Miért nem dobhatja el magától? Miért nem hánthatja le, mint egy elnyűtt rongyot? A lelke szabad lehetne, nemtelen, mentes a test romlásától.

Margit zokogott, könnyein át felnézett a keresztre, Krisztus megfeszített testére. És ekkor hirtelen feleszmélt, abbahagyta a sírást, megtörölte a szemét.

Hiszen a test csupán por és hamu! Egyszer elenyészik, nem kötheti meg a lelkét örökre, egyszer szabad lesz! A léleknek pedig nincs neme, az Úr pedig a lelket nézi, nem a testet. Izgatott öröm járta át. Hirtelen elfelejtette a szomjúságát, nem érezte többé sem megkínzott háta, sem feltört térde fájdalmát, friss volt újra és bizakodó.

A teste becsaphatta, hathatott rá Ottokár csábítása, de a lelke továbbra is Krisztusé. Nem számít, hogy csupán egy asszony, nem számít, hogy atyja mit akar, önnön elhatározásából, saját lelke vágya miatt tett fogadalmat, és azt semmilyen földi hatalom kedvéért nem vonja vissza.

Igen, fogadalmát megmásíthatatlanná teszi, fölveszi a fekete fátylat, életét, testét és lelkét egyaránt Krisztusnak adja. És ha kell, elcsúfítja magát, lemetszi saját orrát, hogy többé senki rá se nézzen. Ne kísértsen, és ne kísértessen.

Margit újra imába merült, közben egyre csak a keresztet nézte. Az oltár többi részét már nem is látta, minden összefojt valami homályos ragyogásban, amiből kiemelkedett Krisztus keresztje.

Miközben nézte a megfeszített alakot, a Megváltó feje mintha feléfordult volna, faragott arcán a fájdalom helyett mosoly ragyogott fel. Ez a mosoly neki szólt. A szíve nagyot dobbant! Olyan nagyot, hogy azt hitte, kiszakad a mellkasából, mintha a szíve, vagy inkább a lelke egyenesen Krisztushoz akart volna repülni. Hangosan felujjongott, reszketett a boldogságtól. A megindultságtól újra eleredtek a könnyei, egyre csak folytak, végül már nem látott semmit.

A világ elmosódott, a kereszt, az oltár, a templom vastag falai, még az érdes kőpadló is a térde alól eltűnt, nem maradt semmi, csak sűrű, vaskos homály. A homály aztán hirtelen elvékonyodott, ragyogó fény öntött el mindent. Margit szeme káprázott, képtelen volt befogadni ezt a mindent elárasztó tündöklő fényáradatot, a szeme elé kapta a kezét.

Ekkor azonban hangot hallott, csilingelő harangokat, majd tisztán zengő énekszót, végül pedig valaki az ő nevét mondta.

– Igen, Uram, itt vagyok – suttogta Margit, és leborult a hang tulajdonosa előtt.

Egész testében remegett, a szíve kalapács módjára verte a mellkasát, a füle zúgott, érezte, hogy hamarosan elveszíti az eszméletét, tökéletlen teste elárulja, de már nem érdekelte. Csak a hang számított, mely a tökéletes fényességből érkezett, mert ez volt maga volt a bizonyosság, hogy az Úr meghallgatta és válaszolt neki.

[1] Pater noster, qui es in caelis (ejtsd: Páter noszter kvi esz in káelis): Mi atyánk, ki vagy a mennyekben

[2] Priorissza: perjelnő, kolostori tisztségviselő.