A.Judit 
Szürreális, sötét, mégis roppant ismerős univerzumot teremt az elsőkönyves író, Jandácsik Pál Állatok maszkabálja című regényében, mely idén jelent meg az Athenaeum kiadó gondozásában. A fordulatos és szövevényes történet a krimi, thriller és furry műfajainak ötvözete, melyben egyfajta görbe tükröt állít mai társadalmunk elé.
Aki látta a Disney animációját, a Zootropolist (Zootopia, 2016), képzeljen el valami nagyon hasonló világot! Olyan társadalmat, amit állatok alakítanak, akik emberi tulajdonságokkal rendelkeznek: beszélnek, munkába járnak, vágyakoznak és szeretnek. Ha ez megvan, akkor felejtse el a rózsaszín ködös, happy enddel végződő személyes történeteket és képzeljen el egy sötét, kegyetlenül őszinte helyet, ahol az erőszak alakítja az eseményeket! Röviden talán így lehetne felkészíteni azt az olvasót, aki Jandácsik regényét kezébe veszi. Számos pozitívuma mellett erőssége leginkább abban rejlik, hogy szemérmetlenül rávilágít az emberi társadalom gyenge pontjaira. Az áldozatból sokszor elkövető lesz, a brutalitás bárhol bármikor felütheti a fejét, az egyénnek pedig bele kell illenie egyfajta „normába”, mert ha ez nem valósul meg, nagy rá a valószínűség, hogy elítélés és megalázottság jut számára osztályrészül.
A történet rendkívül sokszereplős, nem is egyértelmű elsőre, ki vagy kik alkotják majd a vezérszálat (megjegyzem ez kifejezetten tetszett). Az eseményeket egy gyilkosságsorozat alakítja, amit Darlington, a németjuhász nyomozó igyekszik felgöngyölíteni. Bundájuktól megfosztott, brutálisan meggyilkolt állatok tetemeit találják, egyre többet, és félő, milyen mértéket ölthet, ha nem kerítik kézre a tettest. A gyilkos viszont hosszú időn keresztül semmilyen nyomot nem hagy maga után, egyetlen hibát vét csupán sokadik áldozatánál: ismeretlen eredetű szőrszálat hagy. Mindeközben Arthur, a róka és Christie, a párduclány szokatlan párosa éppen a halloweeni mulatságra készül. Bár értesülnek a hírekből a történtekről, nem is sejtik, milyen közel kerülnek majd a kegyetlen tetteshez.
A történet előrehaladtával nyilvánvalóvá válik, Arthur és Christie történetünk főhősei. A páros nap mint nap megküzd a faji előítéletből fakadó rosszalló pillantásokkal és erőszakossággal. Csak néhány barát az, aki megérti, szerelmük nem ismer effajta korlátokat, és úgy érezhetik, köztük biztonságban vannak. Egyértelmű üzenet az olvasónak, melynek aktualitását jelen társadalmunkban úgy vélem, senkinek sem kell magyarázni. A rasszizmus számos alkotás alapjául szolgált már, a sikerhez viszont a téma jelenléte édes kevés. Az Állatok maszkabáljában bár folyamatosan jelen van, mint egy véres kezű fenevad, aki gyakorta ki-kinyújtja karmait, hogy újabb sebet ejtsen, mégis leginkább az eseményekhez nagyban hozzájáruló háttértényezőről van szó.
„Az ember egy elavult, ócska rémmese, a populáris kultúra terméke. „…” Persze a világháló tele volt hamis videókkal és képekkel. Repülő csészealjak, idegenek, emberek, halottlátók és emberlátók… ” (részlet a regényből)
A karakterek személyéről mindig csak annyit tudunk meg, ami az értelmezéshez feltétlenül szükséges. Némely alak elnagyolt, homályos, míg mások tisztán kirajzolódnak az olvasó előtt. A történet rendkívül gördülékeny, szinte nincs olyan pillanat, amikor unalmassá válna, vagy amikor az érdeklődés lanyhulna a regény iránt. Mindez a krimi és thriller műfajaink alapos ismeretére és kiváló használatára vall, már ami az írót illeti, és pont ez az, ami miatt az egyébként fantáziadús és jól átgondolt történet veszít kissé értékéből. Jandácsik regényében ugyanis rengeteg analógiát találunk (keresnünk nemigen kell), melyet az író Köszönetnyilvánításában meg is említ és magyaráz.
Az ok az alázat és a műfaj nagyjai előtti tisztelet, viszont számomra ez több volt a kelleténél. A popkultúrális elemek átirata és felhasználása magyarázat nélkül is jól mutatja, céljuk a minél „igazibb, valódibb” univerzum kialakítása, ahol a számunkra jól ismert dolgok ugyanúgy, csak más megvilágításban szerepelnek. Így kerülhet sor arra, hogy Darlington nyomozó Ri(p)ley hadnagy történetét nézi, mert a Dinasztiák harcától már elment a kedve, „miután a kedvenc farkas szereplőjének fejét vétette a szadista kölyökoroszlán király” . Az utalás rendben is lenne, a problémát számomra bizonyos elemek teljes átvétele okozta. Például amikor Darlington nyomozó felkeresi a pszichopata gyilkos szfinx macskát, dr. Lex Siegfriedet, akit ő juttatott rács mögé. Ennél a résznél önkéntelenül is magam előtt láttam Sir Anthony Hopkinst Hannibal Lecterként, amint vérfagyasztóan nyugodt, rezzenéstelen arccal beszél Jodi Fosterhez, akinek később a doktor cellatársa az arcába csapja ondóját. Szükségtelennek éreztem, más esetekben pedig kifejezetten lelombozónak.
A történetben megbúvó misztikum újabb rétege az egyébként is jól kidolgozott, összetett műnek. Ebben a világban az ember jelenti a titokzatos alakot, akiről bizonyíték nincs ugyan, de sokan hisznek létezésében. Megfoghatatlan és veszélyes szóbeszéd, amit – mint ahogy a mai ember a legendákkal és mítoszokkal teszi – az állatok társadalma igyekszik nem figyelembe venni és még a gondolatát is gyorsan elhesegetni. Újabb egyértelmű üzenet az olvasónak, amit ismét nem szükséges tovább magyarázni.
Összegezve a regénnyel kapcsolatos vegyes érzéseimet mégis azt kell mondanom, a könyv jó. Nagyon is jó. Összetett, jól kidolgozott cselekményszála magával ragadja az olvasót, a kezdetektől a befejezésig izgalmas és érdekes. Mindeképpen hiánypótló regény a mai kortárs magyar szépirodalomban még akkor is, ha a teremtett univerzum még mindig eléggé „amerikás”. Jandácsik Pál első regénye képes nyomot hagyni, sarkallni az olvasót az újraolvasásra, ami nagy erény. Biztos vagyok benne, hogy a fiatal íróra érdemes odafigyelni a jövőben.
Köszönet a könyvért az Athenaeum kiadónak!
