Kingsman: A titkos szolgálat (Kingsman: The Secret Service,2014) – kritika

Ha a vígjáték nehéz műfaj, akkor ez a paródiára hatványozottan igaz. Összerakni egy olyan filmet, ami ügyesen és leleményesen reflektál az alapműre (vagy alapművekre), tökéletesen eltalálja a piszkálódás és a tisztelgés közti arányt, és emellett független filmként is megállja a helyét, már önmagában emberpróbáló feladat. Matthew Vaughn (Kick-Ass, X-men: First Class) azonban a hasára csapott, és a Kick-Ass után másodszor is megalkotta a tökéletes akcióvígjátékot. A Kingsman – a Titkos szolgálat maradéktalanul teljesítette azt, amire szerződött. Tette ezt egyedi módon, stílusosan és rendkívül szórakoztatóan.

A Kingsman egyfajta hiánypótló film, ami remek időzítéssel érkezett a mozikba, hiszen jelenleg nagyon sokan vannak, akik sem az Oscar-jelölt filmek drámázására, sem A szürke ötven árnyalata-típusú förtelmekre nem kíváncsiak. Ez a film nekik készült.

A történet? Ez a pár mondatos beharangozó nem lesz épp figyelemfelkeltő, de garantálom, hogy a film jóval többet rejt magában – adva van egy életcélt kereső, de nagyon rossz irányba tartó fiatal, Töki, akit felkeres Galahad, a jól öltözött titkos ügynök és munkát kínál neki. A fiú villámgyorsan egy szórakoztató, de kemény kiképzés kellős közepén találja magát, ráadásul neki és a többieknek a világuralomra törő Valentine-nal is meg kell küzdenie.

Ha elfogadom azt az állítást, amit agyba-főbe szajkóznak mindenhol, és miszerint a Kingsman a kémtörténetek paródiája, azzal úgy vélem, eléggé megsérteném a filmet. Vaughn munkája ennél sokkal több – nem csupán a Bond- filmeknek, de nem is csak egy bizonyos műfajnak állít görbe tükröt, hanem gyakorlatilag az egész huszonegyedik századnak.

Tegyük fel, hogy azt a feladatot kapod: sorold fel korunk legnagyobb problémáit. Legyen az gazdasági vagy szociális, általános közhely, vagy valami egészen specifikus jelenség, a Kingsmanben több, mint valószínű, hogy megtalálod. Legyen az az internetfüggő új nemzedék, a csúcstechnológia veszélyei, az úriemberek hiánya, a monopólium, a gazdagok már-már korlátlan hatásköre vagy épp a szuperhős-kultusz térhódítása – a film mindegyik problémának megragadja a lényegét, és ügyesen kifricskázza őket. Na nem kell izgulni, a Kingsman igazából semmilyen mélyenszántó gondolatot nem tartalmaz – az imént felsorolt észrevételek jobbára csak órákkal, napokkal a megtekintés után fogalmazódnak meg az emberben. A moziban garantálom, hogy nem lesz más gondotok, mint nevetni, a fejeteket fogni a végtelenül pihent poénokon, és sodródni a precíz történetvezetéssel, valamint a hibátlanul koreografált akciójelenetekkel. Ez a film valóban a Kick-Ass 2.0 – nem csak az alkotók ugyanazok, hanem a stílus is. A különbség az, hogy a Kingsman elevenebb, eszetlenebb, és egy fokkal talán viccesebb is.

A szereplőgárda kifogástalan – Colin Firth sosem volt még ilyen szórakoztató, a főszereplő Taron Egerton tinédzser létére is szerethető figura, de még az egysíkú mellékszereplők (Michael Caine, Mark Strong) is hoznak egy csomó emlékezetes pillanatot.

Lecsengett a gála, szóval részemről el is kezdődik a jövő évi Oscar-lobbi. A Kingsman operatőre olyat alkotott, amiről csak szuperlatívuszokban szabad beszélni. Hosszú percek vágás nélkül, tökéletes kamerázás – számomra a műfaj legnagyobbját, Lubezkit (Gravity, Birdman) idézte, csak épp George Richmond kétszeres sebességgel mozgatta a kamerát. Ez ám a teljesítmény!
Ráadásul, ha az Akadémia végre valahára erőt venne magán, és elismerné, hogy léteznek a Földön vígjátékok is, akkor a Kingsman akár egy fontosabb kategóriában is begyűjthetne jelölést.

Ez egyelőre csak ábránd. Örüljünk annak, hogy megkaptuk az év eddigi legszórakoztatóbb filmjét, ami nem folytatás vagy feldolgozás, ennek ellenére nagyon szépen teljesít a kasszáknál (már két hét után óriási sikerként számít), és ha az elfogult amerikai kritikusokat nem vesszük figyelembe (itt bizony Amerika a gonosz!), akkor a fogadtatása is kifejezetten pozitív.
Moziélmény a javából, bátran tegyetek vele próbát!

IMDb: 8,3

Mafab: 85%

Értékelés: 85/100