Amerikai mesterlövész (American Sniper, 2014)

Chris Kyle 2003 és 2009 között négy menetben, közel ezer napot töltött el Irakban. Az Egyesült Államok haditengerészetének különleges egységében (SEAL) szolgálatot teljesítő Kyle, vagy ahogy bajtársai nevezték a „Legenda” ez idő alatt az amerikai fegyveres erők legsikeresebb mesterlövészévé vált; 160 igazolt találatával – egyes becslések 250 fölé is teszik áldozatainak számát. Chris Kyle hazatérése után valóságos nemzeti hőssé vált, egyrészt veteránokat segítő munkássága, másrészt 2012-ben megjelentetett önéletrajzi könyve révén, amely szinte azonnal bestseller lett – olyannyira, hogy a New York Times listáján mind a mai napig előkelő helyet foglal el.

Ez tehát a rövid háttértörténeti felvezetése Clint Eastwood legújabb produkciójának, amelyben Chris Kyle-t Bradley Cooper alakítja. Mielőtt azonban rátérhetnénk a film konkrét elemzésére, szükséges egy kis kitekintést tennünk Eastwood legújabb mozijának fogadtatása kapcsán, mert akad mivel foglalkozni. Az első és legfontosabb talán az a tény, hogy az Amerikai mesterlövész 300 millió dollárt is meghaladó bevételével minden idők legjobban jövedelmező háborús filmje és egyben Eastwood munkásságának toronymagasan legtöbb nézőt vonzó alkotása lett. Ennek kapcsán nem meglepő, hogy számos bírálója is akadt a produkciónak, persze ezen önmagában még nincs mit csodálkozni, hiszen Clint Eastwood bármelyik filmjére igaz lenne ez a leírás. Jelen esetben azonban már a film alapjául szolgáló könyv is kiverte a biztosítékot egyeseknél. Elsőként nézzük tehát a könyvet.

Chris Kyle iraki szolgálata és egész megítélése a két véglet között mozgott a tengerentúlon –habár az átlag amerikaiak szemében Kyle inkább volt hős, mint bármi más. Önéletrajzi könyvének megjelenését követően – amely 2013 óta magyarul is olvasható – azonban tovább polarizálódott a közönség, különösen az Egyesült Államokon kívül. Aki olvasta Kyle visszaemlékezéseit tudhatja, hogy az egy percig sem nevezhető politikailag korrektnek, cserébe végtelenül naturális és szélsőséges érzelmekkel alaposan átszőtt. Kyle írói stílusa is alapvetően hozzájárul kettős megítéléséhez. Sokan nehezményezik, hogy túlzottan is leegyszerűsíti a háborút, dehumanizálja az ellenséget, és rutinná silányítja az ellenség megölését. Azonban végtelen naivitásra vall, ha valaki a körülmények ismeretében pont ezeket kéri számon rajta.  Chris Kyle elsősorban katona, és a katona dolga az, hogy elpusztítsa a harctéren felbukkanó ellenséget, – jelenjen meg bármilyen alakban is – eközben megóvja saját magát és társainak életét. Ez utóbbi mentalitás amúgy is erősen jelen van a nyugati katonai kultúrában, de Chris Kyle soraiban még inkább tetten érhető. Többször hivatkozik arra, hogy a megölt ellenséggel kapcsolatban nem érzett bűntudatot, mivel saját társainak megóvása érdekében cselekedett. Hiba továbbá felróni egy harctéri visszaemlékezésekre építő önéletrajznak, hogy nem fejtegeti a 9/11-et követő események okait, hogy nem kezd geopolitikai elemzésbe Irakkal kapcsolatban, és, hogy nem eloszlatná, hanem teremti a mítoszokat. Aki erre vágyik, könyvtárakat betöltő szakirodalomból válogathat politikai/lelkiismereti/vallási meggyőződése szerint. Chris Kyle csupán saját történetét adhatta nekünk, úgy, ahogy ő látta a háborút. Pontosan ez az, ami értelmetlenné teszi az egész vitát; hiszen Kyle saját magáról ír és nem egyetemlegesen helyesnek tartott viselkedési formákról. A könyv elolvasása után két dolog teljesen egyértelművé kell, hogy váljon mindenkinek! Chris Kyle kiváló és elszánt katona volt, a végsőkig elment, hogy szolgálja a hazáját és ugyancsak bármire hajlandó volt, hogy megvédje katonatársai életét – Irakban és odahaza egyaránt. Eközben azonban olyan eseményeket élt át, amelyek révén teljesen elszeparálódott a külvilágtól, a családjától és végeredményben olyan dolgokat gondolt valóban helyesnek, amelyek más emberekből legjobb esetben is érthetetlen döbbenetet váltanának ki.

Ebben a szellemiségben készült el Clint Eastwood mozifilmje is Chris Kyle életéről. A kritikák jó része ismételten a morális felelősség kérdésével és a túlzott patriotizmussal példálózik, miközben propagandába hajló szemléletmóddal vádolta a filmet és készítőit. Érdekes hozadéka volt a film körül kialakult felzúdulásnak, hogy az egyik leghangosabban propagandát kiáltó pont az a Michael Moore volt, aki sikereit éppenséggel a dokumentarista stílusba burkolt politikai propagandafilmjeinek (Fahrenheit 9/11, illetve a Kóla, puska, sültkrumpli – Bowling for Columbine) köszönhette. A film ugyanakkor nem csupán a főszereplő személye miatt megosztó. Eastwood ugyanis – ahogy korábbi filmjeiben is tette – most sem azt a klasszikus hollywoodi narratívát követte, amelyet a vietnami háború óta eltelt évtizedekben igyekeztek kijelölni Oliver Stone (A szakasz – Platoon, 1986; Született július 4-én – Born on the Fourth of July, 1989) és Stanley Kubrick (Acéllövedék – Full Metal Jacket, 1987) vegytiszta háborúellenes filmjeivel. Látszólag ez önmagában nem jelenthetne problémát, ugyanakkor a Hollywood által formált ízlés nem változik olyan gyorsan, mint azt elsőre gondolhatnánk. A vietnami háborút követő filmes-érában ugyanis kevés produkció vihette sikerre, ha nem volt elég hangsúlyos és látványos háborúellenes éllel felruházva, az esetek többségében pedig ennek egyet kellett jelentenie a főszereplő vásznon történő meghasonlásával, mentális összeomlásával. Még a ’90-es évek végén is csak a második világháborús német kártya előrángatásával lehetett minőségi háborús mozit készíteni (Ryan közlegény megmentése – Saving Private Ryan, 1998), igaz Steven Spielberg egyből át is esett a ló túloldalára. Ridley Scott A sólyom végveszélyben (Black Hawk Down, 2001) című filmje volt az első olyan alkotás, amely megpróbálta lerázni magáról a háborús filmekre nehezedő béklyót és érdemben foglalkozni a közelmúlt eseményeivel. Scott azonban hiába készítette el az egyik legrealisztikusabb és legjobb háborús mozit, a közönség túlságosan „patriótának” tartotta, és az Akadémiát sem nyűgözte le annyira, hogy valóban átütő sikert arathasson (két technikai kategóriában tudott Oscart nyerni a film). A sólyom végveszélyben tehát egyfajta prototípusnak is tekinthető, azon filmek prototípusának, amelyek minden pozitív zsánertulajdonsággal rendelkeztek, mégis „rossz irányba címzett” politikai üzenetük révén nem lehettek korszakos kedvencek.

Egy európai néző számára talán furcsának tűnnek a fenti megállapítások, hiszen úgy érezzük, lépten-nyomon amerikai háborús filmekbe botlunk, amelyek ráadásul mindenáron meg akarnak minket győzni az USA saját igazáról. Ha azonban végignézzük az elmúlt 25 év klasszikus háborús alkotásait, akkor meglepően kevés aktuálpolitikai kérdéssel foglalkozó produkciót találunk, jórészt még mindig a különböző történelmi, illetve második világháborús mozik dominálnak. Katonai mesterlövészről például amerikai film közel másfél évtizede készült utoljára, Ellenség a kapuknál (Enemy at the Gates, 2001) címmel; melynek főszereplője éppenséggel szintén nem amerikai volt, hanem a szovjet Vaszilij Zajcev. Talán ebből adódhat, hogy Zajcevvel és a filmmel kapcsolatban ritkábban kerültek elő a sajtóban a tömeggyilkos, illetve a történelemhamisító melléknevek. Hosszú életútja ellenére Clint Eastwood sem számított rutinosnak a jelenkori háborús filmek rendezésében; legutóbbi nem második világháborús filmje, az 1986-ban készített Halálhágó (Heartbreak Ridge) volt. Hiába volt tehát A dicsőség zászlaja/Levelek Ivo Dzsimáról (Flags of Our Fathers/Letters from Iwo Jima, 2006) új látásmóddal felruházott filmpáros sikere, vagy éppen a Gran Torino (2008) kultúrák felett átívelő üzenete, a téma differenciáltsága miatt Eastwood ezekből eleve keveset menthetett át új produkciójába. Az Amerikai mesterlövész elkészültéhez érezhetően sokkal több iránymutatatás jelentettek Kathryn Bigelow munkái, Peter Berg A túlélője (Lone Survivor, 2013) vagy éppen a kiváló, politikai felhangoktól mentes dokumentumfilm a Restrepo (2010). Eastwood keze nyomát sokkal inkább a filmben megbúvó finom utalások, a naturális szemléletmód és néhány westernes klisé (a két orvlövész fiktív párbaja) viseli magán. Aki becsülettel eljutott ideáig a cikkben, az joggal várhatja, hogy essen szó végre a filmről is. Nem kell tovább várnia, most az következik. Azonban feltétlenül szükségesnek tartottam kontextusba helyezni az alkotást, egyrészt mert a bírálatok jó részét ezzel le lehet söpörni az asztalról, és persze az sem árt, ha az ember nem zsigerből propagandát sejt a film mögött.

Szerencsére a film szakmai részével minden rendben van, a szűkösnek számító büdzsé még a látványvilágon sem érhető tetten. Eastwood jól keveri a sodró lendületű akciót, a katonai mesterlövészek életét jellemző idegölő várakozással, mindezt szélsőségesen naturalista szemléletmódban előadva. A kamerahasználat még jobban ráerősít erre; a készítők nem kímélték a nézőket Kyle áldozatainak bemutatásától – akkor sem fordul el szemérmesen senki, ha éppen a célba vett személy történetesen egy nő vagy gyerek. A harcjelenetek realisztikusak és felesleges körítésektől mentesek. Semmi korszakalkotót nem látunk a háború bemutatásában, azonban mégis ezek a jelenetek a legjobb részei a filmnek. A profi összhatás és az erős háborús atmoszféra megteremtése szempontjából külön dicséret érdemli az elsőrangú technikai kivitelezést. Nem véletlen, hogy a film hat Oscar-jelöléséből hármat ezen a porondon jegyez (legjobb hangvágás, hangkeverés, vágás) – időközben a film a legjobb hangvágás kategóriában be is húzta a díjat. A film harmadik harmadának utolsó harcjelenete önmagában is megkapó, de a homokviharral sikerült igazán emlékezetesség tenni. Egyedüli hiányérzetünk a történet lezárásával kapcsolatban lehet, ugyanis a záró jelenetet feláldozták a dráma oltárán, ahelyett, hogy a filmben végig alkalmazott realistább szemléletmód érvényesülhetett volna.

Ha már szó esett az Oscar-jelölésekről, érdemes kitérnünk Jason Hall munkásságára, ugyanis ő a legjobb adaptált forgatókönyvért is ringbe szállt. Hall eleve nehéz helyzetben volt, mert Chris Kyle könyve (plusz ha hozzávesszük a társszerzők otthoni környezetet bemutató betoldásait is) szerkezetileg a nehezen adaptálható darabok közé tartozik. Hall és Eastwood ennek érdekében elég sokszor ugrál térben és időben, hogy annyit mutasson meg „a nem katona” Kyle-ból, amennyit csak lehetséges. Rögtön a film nyitójeleneténél egy flashbackkel indítunk, amely egy családi ebéden keresztül informál minket a főhős gyerekkoráról. Olyan alapértékekről esik itt szó, mint Isten, haza és család; lehet ezt sablonos propagandának titulálni, de a tengerentúlon ezek a fogalmak azért nem feltétlenül csak a legbigottabb családok esetén kerülnek elő. Eastwood egyébként itt többször is finoman utal a kontinenst meghódító telepesek életfilozófiájára és világlátására. A teljes vetítési időhöz viszonyítva az ehhez hasonló betétek igen szerény időt jelentenek, ezért a készítőknek túlzottan nincs sok terük, hogy Kyle mélyebb jellemfejlődéséről moralizáljanak, már csak azért sem, mert a cselekmény nagy része a harctéren zajlik. Itt érkeztünk meg az újabb felmerülő kérdéshez; miszerint Kyle hogyan is jelenjen meg a vásznon. Mert aki olvasta a könyvet, annak volt ideje feldolgozni milyen ember is a főhős, mik jelentik életének alapértékeit és milyen világlátással rendelkezik.  A filmben erre nem túl sok tér nyílik, de Eastwoodnak ennyi is bőven elég. Nem Kyle katonai teljesítményének megkérdőjelezését és nem is a karakter eleve elítélését választja. Eastwood ennél sokkal  indirekt eszközökkel is képes a harc okozta jellemtorzulást és a PTST szindróma jeleit a nézők felé kommunikálni. Ezek főként az Államokban játszódó jelenetekben nyernek teret, ám ott tényleg erőteljesen. A grill partis epizód az amerikai színtér „homokvihara”, a kevés otthon játszódó jelenetek csúcspontja.

A forgatókönyv viszonylagos hűségét Eastwood csak egy már említett, fiktív westernes klisé beszúrásával töri meg; ám az irakiak oldalán feltűnő orvlövésszel (aki nem azonos a „Mészáros” kódnevű terrorista vezérrel) folytatott párbaj sem öncélú heroizálás. Sokkal inkább az a feladata, hogy egy kicsit színezze a sztorit és némi plusz izgalomforrást jelentsen a klasszikusabb szórakoztatásra vágyó közönségnek is. Ettől eltekintve nincsenek a hasonló filmekre jellemző rendezői túlkapások, a sztori megmarad ugyanolyan egyszereplősnek, mint a könyv volt. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a mellékszereplők ugyan kidolgozatlanok, és teljesen súlytalanok (köztük sajnos a Sienna Miller alakította felesége is) ám mégis pontosan olyanok, ahogy Kyle életében voltak. A külvilág csak egy szűrőn keresztül jut el hősünkhöz; az a külvilág, amivel szépen lassan teljesen elvesztette a kapcsolatot. Hogy ez miért nem teszi tönkre a filmélményt? Azért, mert az az egy szereplőnk, aki van, az elképesztően jól teljesít a vásznon. Legalább olyan sokat köszönhet a végeredmény Bradley Coopernek, mint Clint Eastwoodnak és nem csak azért, mert eredetileg ő birtokolta a könyv megfilmesítésének jogait. Cooper ugyanis elképesztő átalakuláson ment át, valósággal átlényegült erre a szerepre. Kis túlzással nem csupán több izmot pakolt fel magára, mint amennyit tavaly Jared Leto és Matthew McConaughey összesen fogyott a szerepe kedvéért, teljesen fel is vette karakterének vonásait. A megdöbbentő fizikai hasonlóság mellett a beszédstílust, a gesztusokat és Kyle figurájában megbúvó rejtett feszültséget is tökéletesen sikerült elsajátítani. Cooper magabiztosan hozza nem csak a kocsmában menőző déli suttyót, hanem az igazi katonát, mindamellett, hogy fél szemmel a várost fürkészve is meggyőzőbb a testbeszéde és az apróbb mimikája, mint sok korábbi szerepében volt. Az idei brutálisan erős Oscar mezőnyben Coopernek ennek ellenére sem jutott szobrocska, de a jelölését kétségtelenül megszolgálta.

Az Amerika mesterlövész összességében az ezredforduló óta eltelt időszak egyik legjobb háborús mozija, hangulatában és stílusában ugyan közelebb áll Kathryn Bigelow A bombák földjén (Hurt Locker, 2008) című mozijához, mint Eastwood korábbi filmjeihez, azonban az öreg karmester keze nyomát kétségtelenül így is magán viseli. Eastwood ezúttal nem a történetmeséléssel, vagy az újszerű megközelítéssel húzott merészet, hanem azzal, hogy fel merte vállalni a történetben rejlő rengeteg kockázatot és Cooperrel karöltve meg merték valósítani ezt a PC-nek legkevésbé nevezhető sztorit. Nem újdonság azt hiszem, ha kijelentem, az iraki és afganisztáni háborúval foglalkozó filmes munkáknak legalább akkora felelősségük lesz a múlt feldolgozásában, mint történt ez a vietnami háború esetében. Akkor kijelöltek egy irányt, azonban itt az ideje kicsit visszarendeződni a centrum felé Hollywoodban is, ebben lehet fontos mérföldkő Bigelow és Eastwood munkássága.

Értékelés: 85/100

IMDb: 7,5/10

Mafab: 82%