Mentőexpedíció (The Martian, 2015) – duplakritika

„Hat nappal ezelőtt Mark Watney az elsők között érkezett a Marsra. Most úgy fest, hogy ő lesz az első ember, aki ott is hal meg.” Így indult 2011-ben Andy Weir The Martian című home made, totál subkult regénye, filléres e-bookos tartalomként világhódító útjára. Weir igazán oldschool sci-fit alkotott, komoly tudományos háttérrel, rengeteg poénnal és tényleg a hőskorszakhoz visszanyúló, eszményi főszereplőképpel. A The Martian (magyar keresztségben A marsi, véletlenül sem Mentőexpedíció) méltán lett bestseller, elnyerve a szakma, illetve az olvasók elismerését és – talán ami még fontosabb – szeretetét is. Nálunk is tarolt a kötet, A marsival azonban majd külön cikkben foglalkozunk részletesebben, mert Ridley Scott filmje bizony megérdemli a teljes figyelmünket.

NBence

Nem árulok zsákbamacskát, a Mentőexpedíció (The Martian, 2015) nagyon ütős film lett, egy olyan sci-fi, amely a klasszikusok zsánererényeit megtartva, blockbusterként képes megszólítani az (átlag)nézőket. Olyannyira jól sikerült alkotás, hogy ha nem lógna a levegőben az új Star Wars epizód, akkor már most megkapná az év sci-fije díjat. Az, hogy a film ennyire jó persze nem a véletlen műve. Egy sci-finél a legfontosabb talán az eredeti történet, amely a Mentőexpedíció esetében már eleve adott volt. Szükségtelen elemeiben részletezni a sztorit, elég csak annyi, hogy aki olvasta Weir zseniális regényét ugyanúgy örülhet, mint az egyszeri néző, akinek minden fordulat új lesz. Drew Goddard forgatókönyvíró szerencsére nem a Z világháborúban (World War Z, 2013) megismert arcát vette elő, ezúttal sokkal nagyobb tisztelettel bánt a rá bízott alapanyaggal. Adaptációja majdnem hibamentes, a poénok ülnek, a történetvezetés rendben van, bár a film a második harmadától kissé felszínessé és kiszámíthatóvá válik. Itt érhető talán tetten a legnagyobb különbség a könyv, illetve a filmváltozat között; Weir éppen akkor strófolja az izgalmakat és borzolja a kedélyeket, amikor Goddard és Scott kicsit lazít a gyeplőn, előtérbe helyezve a humort a dráma helyett. Személy szerint a porvihar elmaradását és a Hermes legénységének vészforgatókönyvét hiányoltam a filmből – mindkettő inkább a drámai oldalhoz adott volna jókora pluszt –, de ezekkel a hiányosságokkal együtt lehet élni.

Annál is inkább együtt lehet, mert nem csupán Goddard mutatta meg milyennek kell lennie egy jó adaptációnak, hanem végre Ridley Scott is megcsillogtatta régi sci-fis énjét. Voltak a nagy öregnek mellényúlásai az utóbbi időben, de azért azt se felejtsük el, hogy összerakott olyan filmeket 2000 óta a műfajon kívül, mint A sólyom végveszélyben (Black Hawk Down, 2001) vagy éppen az Amerikai gengszter (American Gangster, 2007). Ez azért nem az egyértelmű hanyatlás jeleit mutató direktorokra jellemző tulajdonság, a kétkedőknek pedig itt a végső válasz, sci-fi fronton is megvan a nagy durranás. Jó alapanyaggal persze könnyű, gondolhatnánk. De most tényleg az a lényeg, hogy Scott is képes volt önmérsékletet tanúsítani és csak ott nyúlt bele ahol – szerinte – feltétlen muszáj volt. Természetesen a látványvilágot meg kellett alkotni, arra pedig nem lehet panasz, a marsi táj lenyűgöző, ahogy az űrbéli felvételek is. A magyar forgatási helyszínekért pedig már eleve jár a piros pont! A szokásos Scott „stíluselemeken” túl a filmben a legnagyobb szerepet a humor kapta, amely aspektust talán túl is tolták a kelleténél. A könyv eredetileg sem volt éppen letargikus, azonban a merengő és kilátástalan helyzetben lévő hős helyett egy hurráoptimizmusú MarsGyvert kaptunk. Az idealizált hollywoodi hőskép és a kihagyott drámai szituációk összességében kiszámíthatóbbá tették a végkifejletet, mint amilyen az eredetileg is volt. Ebből a szempontból ez a film meg sem közelíti az olyan kultfilmeket, mint a 2001: Űrodüsszeia (2001: A Space Odyssey, 1968) vagy éppen a Napfény (Sunshine, 2007).

Az, hogy nem billent át az egész végül a „totálisan hihetetlen” kategóriába, nagyrészt a Mark Watney-t megformázó Matt Damon munkáját dicséri. Damon tényleg belead apait-anyait a szerepébe, túlzás lenne ezért rögtön Oscart kiáltani, és élete szerepéről beszélni, de így is topkategóriás alakítás az övé. Érzékenyen egyensúlyoz a karakterrel, a poénok és a sok szkafanderes jelenet mellett jutott idő valódi színészi munkára is; video bejelentkezései és marsi ténykedése valóban élményszámba mennek. Dicséret érdemli a magyar szinkront is, amely cseppet sem ront az élvezhetőségen, sőt, éppen hogy hozzátesz ahhoz. Damon mellett alaposan teletömték a filmet ismert színészekkel, a legapróbb mellékszerepekben is olyan nevek bukkannak fel, mint Jessica Chastain (Zero Dark Thirty), Jeff Daniels (Híradósok, Kairó bíbor rózsája), Sean Bean (Trónok harca, A Gyűrűk Ura) vagy éppen Chiwetel Ejiofor (12 év rabszolgaság). Ők pedig profik, ahogy az egész film is az.

Összességében, ahogy korábban is írtam, a Mentőexpedíció nagyon eltalált film lett, amely sokat profitál Weir, Scott és Damon munkájából. Blockbuster mértékkel mérve a filmnek nincsenek igazi gyenge pontjai, legfőképpen azért sem, mert egy eleve széles nézőközönség igényei szerint koreografált műről beszélhetünk. És éppen ez egyben a legnagyobb hibája is a filmnek. A legszélesebb tartalomfogyasztó bázis megcélzása miatt – a könyvvel ellentétben – itt nincsenek állandó kudarcok, nincs okos, alaposan megmagyarázott tudományos háttér. Van helyette szemet gyönyörködtető zötykölődés A-ból B-be, rengeteg diszkózene és állandó poénkodás. Az átlagnéző nem akar túlzott drámát, túlzott feszültséget; sokkal inkább akar szép és kerek befejezést, jó kamera-beállításokat, és közérthető narratívát az emberiség legkevésbé közérthető vállalkozásáról – az űrutazásról.  Ettől függetlenül mindenkinek látnia kell ezt a filmet, ha másért nem is, azért mert nem kis részben a „hazai ipart” is támogatja vele.

Értékelés: 84/100

IMDb: 8,4

Mafab: 86%

***

LLzoli

Dicsérnem kéne Ridley Scott-ot, de csak mértékkel teszem. Az Alien szülőatyja az elmúlt tizenöt évben jóformán nem tudott egyetlen olyan filmet sem csinálni, amelybe ne kötöttek volna bele percenként a kritikusok, amely ne osztotta volna meg a közönséget. A Mentőexpedíció viszont végre valahára egy jól összerakott munka, bosszantó hibák nélküli, izgalmas és szórakoztató sci-fi. Másrészt abban is biztos vagyok, hogy még soha senkinek nem volt ennyire könnyű dolga egy könyv megfilmesítésével. A Marsi c. könyv ugyanis nagyon hálás alapanyag. Úgy a 30. oldal környékén jutott eszembe először, hogy ebből a sztoriból mennyire egyszerű lenne nagyszerű filmet készíteni, és ez az érzés az utolsó oldalig kitartott. Magát a filmet sokkal nehezebb lett volna elrontani, mint élvezhetőre csinálni, így kijelenthetem: nem fogok leborulni Scott nagysága előtt, legfeljebb a kalapomat emelem meg. A Mentőexpedíció nem neki köszönhetően lett egy remekül összerakott, izgalmas és látványos pop-cornfilm, viszont az ő érdeme, hogy a legtöbb ostoba látványfilm-klisét mellőzve az utolsó másodpercig le tudja kötni a nézőt.

Számomra egyértelműen a film első fele volt az erősebb, és ezt nem csak azért írom, mert az első 45 perc sokkal könyvhűbb volt. Egyszerűen arról van szó, hogy amíg Mark Watney leleményessége és találékonysága állt a középpontban, addig sokkal többet izgulhattunk és könnyebben beleélhettük magunkat a történetbe. Szórakoztató volt látni az ottfelejtett tudós ismerkedését az idegen bolygóval, vele számoltunk, amikor a megmaradt ételt számolta, és valószínűleg még sosem volt ennyire érdekes számunkra a krumplitermesztés. Aztán amikor a film második felében beültették Markot a marsjáróba, és az instrukciókat folyamatosan a NASA embereitől kapta, ott egy kicsit megkopott a varázs. A könyvet olvasónak itt bizony lehetett némi hiányérzete, hiszen Scotték alaposan megkönyítették Mark dolgát, de a többiek ebből szerencsére semmit sem vesznek majd észre.

Egy másik kritikában azt írták, hogy Matt Damonnak rég jutott ennyire hálás szerep. Ez így egészen biztosan nem igaz, hiszen elég csak megnézni, mennyit fogyott a film második felére (amikor a testét mutattát, az nyilván egy dublőr volt, de Matt arcán egyértelműen látni lehetett a fogyást). Ráadásul egy látványfilmhez képest Mattnek alaposan  meg kellett dolgoznia a pénzéért, rég láttunk ennyire erős karaktert és alakítást egy ilyen jellegű filmben.
Ezzel együtt bizony ő az egyetlen, akiről a színészgárda kapcsán bővebben beszélhetünk. A többiek nagyon egyszerű karaktereket formáltak meg és kifejezetten kevés időt töltöttek a vásznon. Ez tulajdonképpen nem is baj, komplex mellékszereplők hiányában is sokszor zsúfoltnak hatott a film.

Ejtsünk még pár szót a film technikai oldaláról is – itt szintén a pozitívumok vannak túlsúlyban, az igényes, letisztult megjelenítésre nem lehet panasz, ugyanakkor volt valami, ami nekem cseppet sem nyerte el a tetszésemet, az pedig a filmzene. Pedig a muzsikát az Harry Gregson-Williams jegyezte, akinek például a Shrek zenéjét, vagy a Prometheus legjobb dallamait köszönhetjük. A Mentőexpedícióban a zene egyszer túl erőszakos, másszor meg túl magasztos, viszont egyik esetben sem karizmatikus.

A Mentőexpedícó erős film, és ami még fontosabb:  jó adaptáció. Egy popcornfilmhez képest szokatlanul korrekt alkotás, ami remek  humorral és főszereplővel büszkélkedhet.

Értékelés: 76/100

IMDb: 8,4

Mafab: 86%