Oroszlán (Lion, 2016) kritika

Saroo mindössze öt éves, amikor egy végzetes napon rossz vonatra szállva Kalkuttába kerül, 1600 kilométerre bátyjától, családjától és hazájától. A kisfiú, aki még saját anyanyelvét sem beszéli rendesen, megpróbál túlélni ebben az idegen, veszélyekkel teli országban. Szerencséjére időben megérkezik a segítség: egy kedves fiatalember közbenjárásával az utcáról egy árvaházba kerül, ahol aztán jövendőbeli családja, egy ausztrál házaspár örökbe fogadja. Új szülei, John és Sue boldog életet biztosítanak neki, ám 20 hosszú év elteltével Sarooban felelevenednek az emlékek. Rájön, hogy addig nem élhet teljes életet, amíg ki nem deríti, honnan is jött, mi történt vele, és ami a legfontosabb: mi történt édesanyjával és testvéreivel? Saroo élete legnehezebb kutatásába kezd, hogy a Google Earth kezdetleges technológiájának segítségével megtalálja elveszett családját.

A több kategóriában is Oscar-díjra, valamint Golden Globe-ra jelölt Oroszlán (Lion, 2016) a legmeghatóbb emberi dráma, amit valaha láttam. Saroo története fikcióként sem lenne kisebb horderejű, ám az a tudat, hogy amit látunk, majdnem ugyanilyen formában megtörtént a valóságban is, már a film elejétől könnyeket csal az ember szemébe.
Ha egy film elején meglátjuk az „igaz történet alapján” kifejezést, azonnal más kontextusba helyeződik minden, amit látunk. Amoziteremben ülve a néző nem igazán gondol bele abba, hogy talán a valóságban nem tökéletesen ugyanúgy történtek a dolgok, mint ahogyan azt neki levetítik, nem kérdőjelezi meg minden egyes esemény hitelességét. Éppen ezért rettenetesen fontos, hogy ha még él az a személy, akiről a történet szól – vagy egy adaptáció esetében a könyv írója – akkor jelen legyen a produkció elkészítésekor. Az Oroszlán hitelességének bizonyítéka nem csupán az itthon azonos címen megjelent könyv, hanem maga Saroo Brierley jelenléte a forgatókönyvírók között.

Greig Fasser operatőri munkájának köszönhetően a film gyönyörű és színpompás képi világot teremtett a nézők elé, Garth Davis rendező pedig sikeresen oldotta meg az adaptációk egyik legnehezebb feladatát, az egységesítést. Nagyjából 25 évet összefoglalni mindössze 118 percben nem kis feladat, különösen úgy nem az, hogy figyelembe kell venni, mennyit lehet átvenni a könyvből, vagyis az igazi történetből, és mennyit lehet saját szakállból hozzátenni a nagyobb hatás kedvéért. Ehhez az idő kezelése is hozzátartozik – ebben a tekintetben viszont lennének ellenvetéseim az Oroszlán kapcsán. A film egészen a közepéig tökéletesen operál az idővel: például Saroo utazása a vonaton hosszú, ismétlődő képsorokból áll, amit néha tör meg valami változatosság, a Kalkuttában töltött idő alatt pedig sokszor emlékszik vissza a hazájára és a családjára, ami kellően elnyújtja az időt ahhoz, hogy már a néző is elvesszen a jelen és a múlt között. A manipuláció ereje azonban ott, hogy Saroo az egyetemen összejön kedvesével, egyszerűen elveszik. Bekövetkezik a rétestészta esete, amit addig nyújtanak, amíg bizonyos helyeken már szakadozni kezd. A hatás kedvéért sokkal több szexjelenetet látunk, mint amennyire szükség lenne, ahelyett mondjuk, hogy kapcsolatuk lényegesebb pontjait is mutatták volna be. Sajnos ugyanez igaz a család utáni kutatás 5 évére is. Nyilvánvalóan meg kellett mutatni, hogy mindez nem napok alatt zajlott le, de az évek egy idő után izgalom helyett inkább unalmat keltettek a sok ugyanolyan tengerpart-pláza-otthon felvétellel. Amikor az ismétlődés sora Sue és Saroo beszélgetésével megtörik, szerencsére minden visszaáll az eredeti kerékvágásba. Az utolsó jelenetet követő képsorok a valódi Saroo Brierleyről és családjairól pedig olyan tökéletesen zárják le a filmet, hogy szinte el is feledtették velem minden a szépséghibát.

Az Oroszlán rengeteg szereplővel dolgozott, és megdöbbentett, mennyire gyönyörű mindannyiuk alakítása. Sunny Pawar, mint a fiatal Saroo, Nicole Kidman, mint Sue, Deepti Naval a jóságos Mrs. Soodként, és természetesen a főszereplő, Dev Patel számomra kiemelkedően hiteles és örök emlékű alakítást nyújtott, karaktereik szinte leléptek a vászonról. A leggyengébben véleményem szerint a barátnőt megszemélyesítő Rooney Mara muzsikált. A megjelenését követő 5 perc után mintha szép lassan lemosták volna az érzelmeket az arcáról, és már csak a hangjával játszott volna.

Végezetül ejtsünk pár szót a zenéről, amit nem véletlenül jelöltek Oscar-díjra és Golden Globe-ra is, „a legjobb eredeti filmzene” kategóriában. Bátran mondhatom, hogy Volker Bertelmann és Dustin O’Halloran munkája nélkül kevesebb lenne a film. A zenék nemcsak kiegészítik és aláfestik a jeleneteket, de arra is képesek, hogy egyenesen a lélekig hatolva juttassanak el kimondatlan érzéseket és gondolatokat. Külön tetszett, hogy nem csak egy nagy, folyamatosan visszatérő darabot komponáltak a filmhez – mint például a Jackie (Jackie, 2016) esetében –, hanem változatos hangulatú és felépítésű dal hangzik el minden jelenetnél.

Nem tudom elmondani, mennyire megéri megnézni ezt a filmet. Egy csodálatos történet a reményről, a családról és arról, hogyan képes az emberi akarat életeket megváltoztatni , ráadásul remekkivitelezésben előadva. Akár otthon, akár moziban, de kihagyhatatlan alkotás. Azért, ha tehetitek, mindenképpen a mozi legyen az első élmény vele, mert ez a történet minden pénzt megér.

Értékelés: 89/100

Mafab: 82

IMDb: 8/10