Bosszúállók: Végtelen háború (Avengers: Infinity War, 2018) – duplakritika - Corn & Soda

Bosszúállók: Végtelen háború (Avengers: Infinity War, 2018) – duplakritika

Legyen az ember képregényfilmfüggő vagy éppen a képregényfilmektől megcsömörlött átlagfogyasztó, nagy kockázat nélkül kijelenthető, hogy valahol a szíve mélyén mindenki várta már a Marvel-univerzum gigantikus szuperhős operájának nagy fináléját(?), a Bosszúállók: Végtelen háborút, (Avengers: Infinity War, 2018). Az indokok persze eltérők lehetnek, de az biztos, hogy a közel 19 film óta épülő nagy sztori itt és most ér révbe – félig legalábbis mindenképpen. Hogy miért csak félig? Ezt és sok egyebet megtudhattok duplakritikánkból.

NBence: Félig bizony, mert, ahogy a hatalmas filmes franchise-ok esetében már megszokhattuk, a nagy durranásnak szánt csúcspont-filmet szeretik a készítők két részre bontani. Erre láttunk már példát a Mátrix-, a Harry Potter- és az Alkonyat-mozik esetében is. Üzleti szempontból aligha kell magyarázni, miért hasznos ez, azonban a brutálisra dagasztott játékidőt figyelembe véve (Mátrix 138+129 perc; Harry Potter 130+146 perc) is láthatjuk, nem olyan egyszerű jól lezárni egy ilyen történetet. Mert bár a Marvel-univerzum filmjei közül számos önállón is megállt a lábán, mégis egy közös cél szolgáltak: szépen-lassan felépíteni azt, amit a Végtelen háborúban jól le is rombolhatnak. Spoiler, nem spoiler ez a mozi kegyetlen véget ér, hiába maradnak bent a nézők a stáblista után is a moziteremben, csak még nagyobb pofont kapnak az arcukba az amúgy is óriási cliffhanger mellé.   

BB: Ahogy Bence írta, várható volt a nagy finálé két részben történő tálalása, nemcsak az egyértelmű üzleti szempont (dupla bevétel) miatt, hanem mert egyszerűen túl sok szereplőt kell belesűríteni a történetbe, ráadásul van olyan karakter is, akit még nem sikerült eléggé – vagy egyáltalán nem – bemutatni ahhoz, hogy komolyabb szerepe legyen a finálé első felében. Aki tudja, hogy kiről beszélek, az tudja, aki nem, annak nem spoilerezek. Én nagyon féltem ettől a hősökkel túlzsúfolt csodamozitól, nemcsak a túlhype-olás miatt, hanem azért is, mert úgy éreztem, hogy olyan lesz, mint egy túlpakolt bőrönd, ami szétreped a túl sok belepakolt cucctól. Ez nem történt meg, ami jó is, meg nem is. Jó, mert nem lett túl bonyolult az ezer szálon és helyszínen folyó történet, de rossz is, mert így nem is várhatunk nagy karakterfejlődéseket, sőt néhány szereplő csak azért van a filmben, hogy adjon egy-két poént az amúgy egészen nyomott hangulathoz. Ahhoz viszont épp elég karaktert kapunk, hogy a „kevésbé rajongókat”, ne adj isten azokat, akiknek ez az első MCU-filmjük, összezavarják.

NBence: Bogi nagyobb Marvel-rajongó nálam és minden bizonnyal jobban felkészült a képregényfilmekből is, de ennek ellenére is úgy érzem, nem én voltam az egyetlen, aki néha kínosan zavarban volt azt illetően, hogy mi és miért így történik a vásznon. Mert bár vannak olyan karakterek a képregényhősök közül, akiket legszívesebben csak napalmmal kínálnék meg, de az összes eddigi részen mindig becsülettel végigverekedtem magam, még a borzasztó Thor– és Hulk-filmeken is, az Amerika kapitány első részéről meg már ne is beszéljünk… A Végtelen háború előtt azonban nem volt nettó három napom csak filmnézésre, és ez bizony meg is bosszulta magát. A rengeteg vászonra dobált karakteren ugyanis nehezebben igazodtam ki hirtelen, mint a közel-keleti helyzeten. Már a legutóbbi Bosszúállók filmben, akarom mondani Amerika kapitány: Polgárháborúban (Captain America: Civil War, 2016) is túltolták a szuperhősparádét, de az a mostani filmmel összehasonlítva sétagalopp volt értelmezhetőség szempontjából.

BB: Értem én, hogy a fináléra akarták hagyni a nagy veszteségeket – nem hiszem, hogy spoiler, hogy nem egy hősünk esik áldozatul a nagy háborúban –, de néhány karaktert igazán elkaszálhattak volna, vagy csak szimplán elküldhették volna őket nyaralni, hogy ne legyen ennyire kusza a stáb. Így se állták meg nagy seregszemlés harcjelenet nélkül, ami szerény személyem szerint teljesen hanyagolható lett volna a történet szempontjából, és akkor nem halt volna el mindkét lábam a film végére. Ezért a megjegyzésért biztos kapni fogok, de kevés olyan jellegtelen Marvel-szuperhős van, mint a Fekete Párduc, de már a saját filmjénél is őt tartottam a legkevésbé érdekes karakternek, és ez ebben a filmben csak erősödött.

NBence: Sajnos nem tudok leugrani még egy darabig én sem a fanyalgó kritikus vonatról, mert bár biztos, hogy a rajongóknál 10-ből 11 pontot fog kapni a film, ez a mozi abszolútértéken mérve is csak félmunkának tekinthető, nemcsak a történet szempontjából. A szokásos Marvel-erények, amelyek képesek voltak kiemelni a stúdió filmjeit a sablonmunkák (értsd: rivális stúdió munkái) közül, most csak félig-meddig jönnek át. A legnagyobb gondom a logikai szempontok mentén legkönnyebben megmagyarázható szegmensével van a filmnek; egyszerűen túl sok a párhuzamos történetszál, túl sok a szereplő, és úgy érzem, a készítők súlyosan visszaéltek azzal, hogy kaptak a rajongóktól majd’ három óra játékidőt. Ebben az egyszerű, gondolkodás nélküli blockbuster műfajban is fáj, ha ezek után egy ennyire buta, komplexnek maximum csak látszani akaró történettel akarják megvenni a lelkünket. Hiszen a felszínesség és a zűrzavar nem egyenlő az összetett történetmeséléssel. A sztori ugyanis a felszín alatt csak a szokásos: van valami, amit valaki nagyon akar, és ha megszerzi, akkor vége a világnak. A gonoszok itt is több hullámban érkeznek, persze mindig csak annyian, hogy az éppen a helyszínen lévő szuperhőscsapat képes legyen megoldani a helyzetet. Ez így is csak többé-kevésbé sikerül, cserébe közben a szuperhősök szétszóródnak az univerzumban, vagy éppen a szétszóródottság állapotából próbálnak összerendeződni, hogy felvegyék a harcot az eddigi legfélelmetesebb ellenféllel, vagy az ellenfél furcsa sleppjének különféle tagjaival. Bogi, te például tudod, hogy mi volt az a böhöm nagy valami, ami szétverte a Veronicába bújt Bruce Bannert? Vagy éppen ki a fene volt az a Pókember-filmekből előszalajtott manó, aki kétszer is leiskolázta az amúgy leiskolázhatatlan Víziót? Vagy éppen hol kallódott a Végtelen Kövek közül a Lélek Kő?

BB: Én is nagyobb motivációt vártam, de semmi új nincs a nap alatt, Thanos tulajdonképpen csak ideálisabbá szeretné tenni a világot, amihez hat követ össze kell gyűjtenie a frissen kovácsolt kesztyűjére. Cseppet sem önzőbb a fél világ megsemmisítésével, mint néhány hősünk, akik egy-egy karakter kedvéért simán végignéznék az egész világ porrá zúzását. Eredetileg, vagyis a képregényben sokkal triviálisabb Thanos motivációja: milliókat mészárol le egy csettintéssel, csak azért, hogy a Halál női megtestesítőjének kegyeit elnyerje. Ez valóban egy kevésbé megbocsátható indíték, de nem is szeretnék együttérezni a főgonosszal, én utálni szeretném az ellenséget, mint Francist az első Deadpool-filmben. Sokszor bomlott a logika a történetben, arról nem is beszélve, hogy a jók oldalán ott van két isten, Thor és Peter Quill személyében, akik az előző filmekben olyan erőkre tettek szert, hogy muszáj feltennünk a kérdést: ha nem ők, akkor ki fogja megállítani Thanost?

NBence: Apropó Thanos. Ő végre egy jól sikerült főgonosz-karakter lett. Kétségtelen, hogy túl sokat olvashatta Dan Brown Infernóját, de legalább részemről közepesen okénak minősíthető a motivációja. A furcsamód néhol meglehetősen béna CGI megjelenítése ellenére vászonra állítása is jól sikerült, Josh Brolin pedig a legjobb, ami a karakterrel történhetett. Jól is van ez így, mert ennek a filmnek bizony ő a főszereplője. A másik oldalról a korábban önálló filmet kapott szuperhősök mellett Sólyomszemet és Hangyát leszámítva mindenki megjelenik. Óriási szerencséje a produkciónak, hogy a karakterek szempontjából alulírt forgatókönyvbe sikerült beleírni néhány értelmes párbeszédet, illetve az is, hogy a korlátozott játékidő ellenére az igazi veteránok megoldják, hogy ne szürküljön el a film. Thor (Chris Hemsworth) óriásit tol a galaxis őrzőinek brigádjával, Robert Downey Jr.-ról pedig már nem lehet eldönteni, hogy ő játssza-e Tony Starkot, vagy Tony Stark őt, de csak annyira kellett ő a Végtelen háborúba, mint egy falat kenyér. Benedict Cumberbatch színészileg oké, de a karakter továbbra is gyenge, és ez a kettősség még sok más esetben ismétlődik, maximum változó előjellel. Mark Ruffalo (színészileg) és Chris Evans (színészileg és karakterileg egyaránt) eltüntetése viszont nagy hiba volt; a Russo-testvérek láthatóan önként mondtak le blue chipjeikről, előtérbe tolva olyan szereplőket, akik egyszerűen nem működtek jól. Skarlát Boszorkány és Vízió románca például valami elképesztő nagy lufi lett: Paul Bettany és Elizabeth Olsen vergődése inkább kínos, mintsem megható. A nemrég felépített Fekete Párduc (Chadwick Boseman) pedig csupán annyira jó, hogy embereivel díszletet adjon egy kiadós harchoz.

BB: Félreértés ne essék, Josh Brolin nagyot alakít Thanos szerepében, és Robert Downey Jr., illetve Chris Hemsworth mellett ő cipeli a hátán az egész filmet. Na jó, Chris Pratt is hozza a tőle megszokott vagány Starlordot, de volt egy-két pillanat ebben a filmben, amikor bár maradt volna inkább csöndben. A többiek pedig pusztán a kötelező penzumot teljesítik az időt és teret kitöltő szerepekkel. Egyetértek Bencével, hogy „rossz” szereplőket hoztak előtérbe, sokkal karakteresebb és érdekesebb hősök helyett. Én úgy éreztem, hogy annyira a gonosz oldalra, és a Shakespeare-i románcokra koncentráltak, hogy az amúgy jelentős első találkozásokat vagy újra találkozásokat lezavarták egy helóval.

NBence: A látványvilág, a jól csengő színészi gárda, a zene és a hatalmas büdzsé jelentette faktorok persze így is meghatározzák a filmet, ezt nem tagadhatjuk. Mert ameddig ezek rendben vannak és annyi a szuperhős, hogy már a moziposzterre sem fér fel mindegyik, addig az általam részletezett hibák valószínű sokakat nem riasztanak el. Azonban a helyzet az, hogy az Amerika kapitány: Polgárháborúban a Russo-testvérek már bebizonyították, hogy valóban tudnak komplex módon történetet mesélni, egyszerre több sakkfigurát mozgatni, illetve drámát rajzolni, és ez így már nekem ezúttal kevéske volt újításként. Ennek fényében a nagy finálé jelentette hatalmas sokkot és a teljes szuperhős-arzenál bevetését leszámítva nem látom az előrelépést. A Joss Whedon által direktorált korábbi Bosszúállók-epizódok jellegzetesebbek voltak; nem biztos, hogy jobb filmek, de sokkal jobban azonosítható stílust képviseltek. A humor a harmadik részre már például teljesen háttérbe szorult. A dráma ugyan előlépett, ám a rajongók eltérő preferenciáira specifikált érzelmi hullámvasút és az egy filmbe oltott megannyi apróbb expozé nekem borzasztóan öncélúvá tette ezt a produkciót. Nagyon remélem ugyanakkor, hogy az eddig – a legdurvább tömegmészárlások és egyéb borzalmak ellenére – minden filmben kierőszakolt happy endnél valami eredetibb megoldással állnak elő a három és feledik negyedik Bosszúállók-mozira. Ha így lesz, akkor átértékelem magamban a harmadik részben látottakat, de van egy olyan érzésem, hogy erre nem lesz semmi szükség.

BB: Összességében nem lett rossz film a Bosszúállók: Végtelen háború, de mivel semmi új nem volt a nap alatt, nem tudom úgy ajnározni, mint néhány elődjét. Mind látványvilágban, mind történet szempontjából és egyediség terén is jött már ki jobb Marvel-film. Nem vonok le végső következtetést, hisz ez még közel sem a történet vége, sőt valahol a szívem mélyén remélem, hogy nem valami klísé, visszafordítunk minden rosszat és boldogan élünk, míg meg nem halunk típusú véget kapunk valami triviális és nevetséges megoldással, pláne egy ilyen cliffhanger után, bár erre kevés reményt látok. Aki nem szereti a befejezetlen filmeket, az inkább várjon pár évet, amíg kijön a történet második fele.

Értékelés

NBence: 70/100

BB: 73/100

IMDb: 9.1

Mafab: 95

 

Képek: Mafab és FórumHungary

You may also like...

hu_HUHungarian
hu_HUHungarian
%d blogger ezt szereti: