Terminátor: Genesis (Terminator Genisys, 2015) duplakritika - Corn&Soda

Terminátor: Genesis (Terminator Genisys, 2015) – duplakritika

terminator-genisys

Még csak a 2015-ös filmes évad közepén járunk, mégsem túl nagy merészség kijelenteni, hogy ennyi folytatást, feldolgozást régen láttunk ilyen rövid időszak alatt. És nem ám holmi másodvonalbeli franchise-okról beszélünk, hanem igazi kultfilmekről. Megérkezett a Bosszúállók második része, láttuk George Miller csatavasait fényesebbnél is fényesebben csillogni a sivatag homokjában, sőt még kedvenc dinoszauruszainkat is újra feltámasztották. Ezzel a sor még nem ér véget, hiszen megérkezett a várva várt Terminátor folytatás is, amelyben a jó öreg Arnold „T-800-as” Schwarzenegger is visszatér!  Terminátor: Genesis (Terminator Genisys, 2015) július 2-tól a mozikban!

NBence

Érdekes utat járt be az idén 31 éves Terminátor-franchise. A James Cameron és Gale Anne Hurd által életre hívott első mozifilm, az 1984-es Terminátor – A halálosztó (The Terminator) ugyanis még nem volt több, mint egy B-kategóriás filmes elemekből építkező, a korszakban amúgy is divatos, sötét hangulatú akció sci-fi. Ahogy a Terminátor is más filmnek indult, mint ma gondoljuk úgy James Cameron sem ugyanaz a rendező volt még ekkoriban. Sokkal inkább egy feledhető (inkább bűn rossz) filmeket készítő, pályája elején járó direktor, aki 1984-es filmjében nagyon ráérzett valamire. Ugyanez elmondható az erősen szárnyait bontogató, két főszereplőről, Arnold Schwarzeneggerről és Linda Hamiltonról is. Az ős Terminátor nem csupán néhány Szaturnusz-díjat söpört be, hanem rémálomszerű hangulatával számos más produkciónak szolgált alapanyagául a későbbiekben.   Persze azért azt hozzá kell tenni, hogy Cameron egyik ötlete sem volt korszakalkotó, mégis hihetetlen ügyességgel mixelte az innen-onnan kölcsönvett elemeket, és adaptálta jó arányérzékkel őket az elvárások nélküli, B-filmes közegbe. Bármilyen jó mozi volt az első Terminátor, az igazán nagy durranás csak 7 évvel később, a második résszel következett! A Terminátor 2. – Az ítélet napja (Terminator 2: Judgment Day, 1991) egy csapásra tette kultikussá és fogalommá a Terminátort. Cameron persze már teljesen más kaliberű direktor volt ekkor, A bolygó neve: Halál (Aliens, 1986) és A mélység titka (The Abyss, 1989) révén két sikerfilmmel is kivívta magának a nézők és a szakma elismerését, nem mellesleg pedig színészei is profibbá és ismertebbé váltak az eltelt idő alatt. Arnold Schwarzenegger ekkor már Hollywood elsőszámú akciósztárja volt, Linda Hamilton pedig tökélyre fejlesztette a szörnyek melletti játszadozást a Golden Globe nyertes A szépség és a szörnyeteg (Beauty and the Beast, 1987-1990) TV-sorozatban. A korszakalkotó, négy Oscart nyert látványvilág, az ügyesen megkomponált akciójelenetek, az okosan továbbgondolt posztapokaliptikus háttértörténet mellett persze kellettek a sikerhez a jól elhelyezett – mára klasszikussá vált – beszólások és a tisztességes forgatókönyv is.

terminator2

A fentebb sorolt együttállás kényes egyensúlya aztán inkább ment csodaszámba, mint ahogy a folytatások utóélete is mutatta. A Terminátor 2 nem csupán a széria legjobb darabja lett, nem csupán egy jó – az első részt is felülmúló – folytatás volt, hanem tökéletessége révén egyben szinte predesztinálta is, hogy nehéz dolog lesz hasonlót alkotni. Több mint tíz év kellett hozzá, hogy valaki mégis megpróbálja trilógiává bővíteni a Terminátor univerzumot. Végül A félelem országútjánt (Breakdown, 1997) jegyző Jonathan Mostow lett az a „szerencsés”, akinek végre kellett volna hajtania a bravúrt. Tudjuk, nem sikerült… Mostow pedig összepakolt egy tisztességes akciófilmet, amelyben pörgött a hulla- és lőszerszámláló, látszott az elköltött 200 millió dollár is, Schwarzenegger is szépen odatette magát, az egész mégsem akart összejönni. A 2000-es évek Terminátora már nem ragyogott a legfényesebben, sőt ha őszinték akarunk lenni, a Tim Burton féle A majmok bolygója (Planet of the Apes, 2001) remake bukása már korábban megmutatta milyen csapdákat rejt egy régi klasszikus felpolírozása. A negyedik részben a készítők már teljesen más irányt szabtak a történetnek – köszönhetően annak, hogy Cameron mellett Schwarzenegger is kiszállt franchise-ból. Az időutazós sztorit teljesen hanyagolták, és egy az egyben az apokaliptikus jövőben találtuk magunkat. Ez volt az a rész, amit már egyértelműen divat volt utálni, nem csupán a rajongók, hanem az egyszeri Terminátor nézők/kritikusok által is. A rendező személye, a kidolgozatlan karakterek és merőben új szemléletmód révén persze volt is ok a sopánkodásra, de a második részt leszámítva mégis egyértelműen a negyedik epizód rejtette magában a legnagyobb potenciált, illetve újítókedvet. Christian Bale és Sam Worthington révén az elnagyolt karakterek ellenére is végre épkézláb színészi játékot láthattunk, arról nem is beszélve, hogy a történetnek végre volt valami koncepciója is. Koporsóba ütött szögek, és ehhez hasonló frappáns megmondások ide vagy oda, a harmadik és a negyedik rész megmutatta, hogy sem az agyatlan blockbuster, sem a fakó jövővízió nem jó irány egy alapvetően sérülékeny kerettörténetre építő franchise számára.

terminator-genisys (1)

Mi más maradhatott volna az ötödik részre, ha nem az amúgy is divatos remake/reboot ötvözet, ahogy idén már sokadszorra láthattuk más szériák esetében. Az ötödik részre szerződtetett Alan Taylor rendező pedig egyszerre próbált biztonsági játékot játszani és valami turpisságot is csempészni a rozsdásodó géptestbe. Ennek eredménye igencsak megosztó lett; James Cameron például odáig volt érte, a kritikusok ellenben szétszedték és az amerikai nézők is inkább tűzijátékozással töltötték a függetlenségnapi hétvégét. Azok után persze, hogy egy vérszegény Jurassic World mire volt képes a jegypénztáraknál ez utóbbi megállapítás nem feltétetlen fokmérője semminek. De térjünk inkább vissza a konkrét filmre. Jelen sztorit és annak húzásait nem érdemes túlzottan hímes tojásként kezelnünk, mert ami meglepő lenne benne, azt már ilyen-olyan filmes nyilatkozatok és legfőképpen a mozi előzetesei régen elsütötték. Aki mégis spoilerfób, ugorjon a következő bekezdésre! A történet váza ugyanis alapvetően az idősíkbeli ugrálásokon nyugszik, látszólag ugyanaz, mint eddig volt, azonban mégis más. Az ellenállás legyőzi a Skynetet, ami ezért 1984-be visszaküldi a jó öreg T-800-ast, hogy végezzen Sarah Conorral. Ez eddig az első rész egy az egyben, azonban a Sarah Connor testőréül az emberek által visszaküldött Kyle Reese egy teljesen „felforgatott” múltat talál, mint amire számított(unk). Sarah Connor nem egy védelemre szoruló pincérnő, sokkal inkább egy G.I. Jane megtámogatva egy „átállított” T-800-assal! 1984 után pedig ismét egy időutazással dobbantunk 2017-be, ahol a Skynet már nem atomfegyverekkel, sokkal inkább okostelefonokkal igyekszik rabigába hajtani az emberiséget. Itt aztán egy újabb csavarral bekerül a képbe a sebhelyes arcú John Connor, aki persze nem teljesen az, akinek látszik – de erre legkésőbb a film poszterének megtekintése után már mindenki amúgy is rájött.

arnold_schwarzenegger_terminator_genisys-wide_1

Spoilerveszélyt követően nézzük elsőként a film abszolút pozitívumait. Amit Cameron is kihangsúlyozott a filmmel kapcsolatban, az tényleg rendben van; megvan a tisztelgés az elődfilmek előtt, de mégsem teljesen ugyanaz a kávéház, legalábbis nem annyira öncélúan téve ezt, mint a Jurassic World esetében. Az utalások, az egy az egyben – kis csavarral – újraforgatott klasszikus jelenetek nagyon rendben vannak, ahogyan a film is remekül működik az első fél órában. Az 1984-es idősík hangulata kiváló, az egyes ötletek, az összesűrített geg- és retro-bombák nagyot durrannak. Láthatunk itt öreg és fiatal Schwarzenegger összecsapást, dárdahajító T1000-est, később pedig az elveszett retro atmoszférát pörgős akciójelenetekkel pótolják ki nekünk. A poénok ülnek, a klasszikus beszólásokat sorban elismétlik, Schwarzi pedig ismételten felléphet a jól megszokott védelmező karakterben. Arnold Schwarzenegger amúgy is parádés, ősz hajú papa-kiborgként elképesztően menő.

as

A film negatív oldalát sem hanyagolhatjuk el, amely jelen esetben a mozifilm első felétől kezdődően egyre jobban háttérbe szorítja a jó ötleteket. A történet logikátlanságán nem nagyon érdemes fennakadni, ahogyan a kusza, egymásra épülő idősíkok miatt sem kell rögtön a táskánkban lapuló függvénytáblázat után nyúlnunk. Az első két rész alapvetően úgy oldotta meg ezeket a kérdéseket, hogy nem foglalkozott velük, a többi részben pedig, amikor magyarázkodásra került a sor, általában valami extra butaság kerekedett ki a dologból. Így van ez most is, de ettől inkább tekintsünk el. Amitől sajnos azonban már nehezebb, az a film második felében bekövetkező újabb időugrás; és az 1984-es színtér magunk mögött hagyása. A Terminátor hangulat ugyanis egyszerűen nem működik a modern nagyvárosok felhőkarcolói között, ugyanúgy ész nélküli rombolásba csap át, ahogy történt ez a harmadik epizódban. Az akciójelenetek jól néznek ki, ebből a szempontból a film ezen fele semmivel sem gyengébb, mint a tucat számra érkező képregény-adaptációk hasonszőrű variánsai. Pusztán ez most nem elég, legalábbis az ígéretes oldschool kezdés után már csak olajozatlanul recseg-ropog a géptest, egymás után futószalagon érkeznek az új akciójelenetek. A mai kütyüfüggő társadalomra utaló fricska is nagyobbat ütött volna, ha itt egy kicsit megkapargatjuk a felszínt, netalántán az új alakot öltő Skynet motivációiról is szót ejtettünk volna. Laeta Kalogridis és Patrick Lussier forgatókönyvíró páros ötlettelensége a film összecsapott lezárásán kívül a karakterek kidolgozatlanságában is tetten érhető, ugyanis lényegében a rutinból játszó Schwarzeneggert leszámítva senkinek sem könnyítették meg a munkáját azzal, hogy egyes szereplők ne egysoros párbeszédekből legyenek kénytelenek felrajzolni jellemvonásaikat és motivációikat. A Sarah és Kyle közé felépítendő szerelmi szál (máskülönben hogy születne meg a kis John) erőtlen, és hiteltelen. Bár erről maguk a színészek is tehetnek, de erről kicsit később. Időzzünk el inkább a mindig hálás témát jelentő magyar filmforgalmazói trehányságon, amely két helyen pluszban alávág a produkciónak. Az egyik természetesen mi lenne más, mint a film címének átfordítása. A Terminátor: Genesis elnevezés ugyanis a film történeti összefüggésében messze nem a legszerencsésebb választás. Az eredeti Genisys ugyanis egy rövidítést takar (General Identification System) és nem mellesleg a film cselekményének értelmezésében is akadna funkciója – tehát nem a görög Genezis a helyes megoldás, bármennyire is próbálják ezt elkendőzni a magyar szinkron által. A másik sarkalatos hiba Sarah Connor szinkronhangja volt; Gáspár Kata egy vinnyogó tizenéves fruskává változtatja az amúgy is pöttöm Emilia Clarke-ot, ez pedig a karakter szempontjából sokat ront az összhatáson!

terminator-genisys-emilia-clarke-sarah-connor

Végezetül elérkeztünk a film másik gyenge pontjához, a színészekhez. Úgy összességében nem mindenkivel akad baj, azonban Arnie olyannyira keményen tolja végig, hogy a fiatal generáció nagyon erőtlennek tűnik mellette. Emilia Clarke még mindig inkább a Trónok harca karakterét tudja, de ha el tudunk vonatkoztatni a magyar szinkron zajterhelésétől, akkor máris engedékenyebbek leszünk vele. E. Clarke fejlődőképes és mutatós színésznő, lesz még bőven keresnivalója Hollywoodban. Utóbbi remélem nem mondható el a Kyle Reese-t megformázó Jai Courtney-ról, aki a triumvirátus minden szempontból leggyengébb tagja. Courtney ügynöke valószínűleg az egyik legjobb lehet a szakmájában, ugyanis rendre sikerül benyomnia a láthatóan totálisan tehetségtelen ügyfelét nagyköltségvetésű produkciókba. Végig lappangott bennem egy olyan érzés, hogy Reese is valami terminátor lehet, de aztán kiderült, hogy mégsem! Courtney szimplán ennyit tud, érdektelen, valódi statiszta figura, aki nem való ennyire a kamera közelébe. Pedig volt már pár gyenge Kyle Reese a Terminátor-szériában, de azért 2015-ben ebből a szempontból is sikerült újat mutatni. Nincs mit csodálkozni, hogy a szerelmi szál sem működik… John Connorként Jason Clarke-ot láthatjuk, őt továbbra is az egyik legalulértékeltebb színésznek tartom az álomgyárban. J. Clarke A majmok bolygója: Forradalom (Dawn of the Planet of the Apes, 2014) után itt is hozza, amit kell, nála inkább a karakter félkész állapota okozta a zavart, semmiképpen sem színészi kvalitásai. A frissen Oscart nyert J.K. Simmons feltűnése sajnos annyira marginális, hogy ő sem tudja felfelé billenteni a mellékszereplők összteljesítményét. Ezen a vonalon mindenképpen javítani kell, ha a Paramount Pictures komolyan gondolja a trilógiára vonatkozó üzleti terveit.

Mégis miért szórakoztató film az új Terminátor? Egyrészt élvezhetőbb nosztalgiatúrát jelent, mint sok más filmfeldolgozás tette ezt az elmúlt időszakban, és nem mellesleg zsánerfilmes vonalon maradva végre kaptunk egy elfogadható folytatást is. Egy olyan folytatást, ami látványban ott van, ahol a második rész volt anno, összhatást tekintve pedig a harmadik részt lazán kenterbe veri. Ennek pedig inkább örülni kellene, mert egy olyan rosszul menedzselt franchise esetében, mint amilyen a Terminátor volt a második epizódot követően, minden hasonló kezdeményezés csak javíthat az összképen. Annak aki inkább fanyalogni szeretne, és még 1991 óta mindig azt hiszi a siker megismételhető, azt tanácsolnám, üljön be úgy a filmre, mint egy standard akciófilmre, akkor biztosan nem fog csalódni. Mert az igazság az, hogy a Terminátor univerzumból amit lehetett, azt Cameron már régen kihozta, sőt talán még annál is többet. Ha ezt képesek vagyunk elfogadni, és új viszonyítási alapok szerint közelíteni a folytatásokhoz, akkor nem csupán a negyedik részben, hanem itt is meglelhetjük a pozitívumokat! Elvégre nem élhetünk örökké 1984-ben.

Értékelés:73/100

IMDb: 7,1

Mafab: 69%

***

Chino

Ismét bebizonyosodott, hogy amíg terjeng a pénzszag a levegőben Hollywoodban egyetlen franchise sincs biztonságban. Nem kerülhette el sorsát a Terminátor sem. A gépek lázadása (Rise of the Machines, 2003) még csak sugallta, a Megváltás (Salvation, 2009) igazolta, a Genesis  pedig végleg bizonyította, hogy a szériának Cameronnal véget kellett volna érnie. A Paramount ennek ellenére megvette a jogokat, s 2019-ig –amíg azok visszaszállnak a széria ősatyjára- egy egész trilógiát ígért.

terminator-genisys-2015-poster-wallpaper

1984 – ben a Terminátor – A halálosztó  (The Terminator, 1984) forgatásával egy olyan mozi született, mely a B-kategóriás sci-fi – akciófilmek elemeiből építkezve egy új korszak kezdetét vetítette előre. Hiába volt hatalmas mérföldkő James Cameron csak két -szintén filmtörténeti jelentőségű –  mozi után tette rá a szövetet újra a belső fémvázra. A Terminator 2 – Az ítélet napja (Terminator 2: Judgemant Day, 1991) az akciófilmek alfájává és omegájává vált, az akkor már  (sztereotíp) sztárszínésszé avanzsált osztrák testépítővel, s nagy bölcsen nem is bolygatták tovább a témát. A 21. századi filmipar, azonban többnyire botor módon “felkarolta” a klasszikusokat és sorra készültek a remake-ek és folytatások. Így jutottunk el oda, hogy Schwarzie immár ötödjére ölti fel a fém karosszériáját.  A rendezői székbe ezúttal Alan Taylor-t (Thor: The Dark World, 2013) ültették, aki gyakorlatilag leforgatta az első két rész összegyúrt reboot-ját jó adag további paradoxon-nal megfűszerezve. Az események csak nagy vonalakban hasonlítanak, de hát nem is egy kimondott remake-et vártunk. Az első 20-25 perc is leginkább a korai szcénék és jól bevált aforizmák felemlegetésével telik, amiken a sorozat rajongói jókat nosztalgiázhatnak, sőt még az alapokhoz is kapunk némi magyarázatot.  Az előbbiek sem csak üres pufogtatások, a Terminátor – A  halálosztó (The Terminator, 1984) első képsorai Arnold és a punkok jelenetével vagy a hét évvel későbbi T-1000-es modell feltűnése igazi tiszteletet éreztet Cameron műveivel szemben. A Terminator: Genesis (Terminator Genesys,  2015) a zord jövőben indul, hogy onnan ’84-be visszautazva még egy idősíkba is elkalauzolja nézőt, mindezt egy John Connor hitrege köré építve. Az mindenesetre érződik, hogy Taylorék nem csak egy újabb lenyúzott bőrt akartak készíteni, hanem más dimenzióba helyezni a sztori alapjait. Sikerült felismerni, hogy Jonathan Mostow és McG (Joseph McGinthy Nichol – a szerk.) popcorn mozijai nem jó irányba viszik a szériát, így inkább visszatértek a gyökerekhez és egy kevésbe kockázatos utat választottak. Újra előkerült az időutazás, mint centrális elem, amiben hatalmas potenciál rejtőzött. Egyfajta „mi lett volna, ha…” – mozit forgattak, aminek az első húsz-harminc perce igazi Kánaán a halálosztó gépezet rajongói számára, ami utána következik viszont gyakorlatilag egy rosszul megírt maszlag.

A sorozat premier – darabjának síkja tökéletesre sikeredett. Makulátlanul visszaadja a franchise első epizódjának hangulatát, még Michael Biehn feltűnése sem lenne annyira meghökkentő.  A sztoriról nehéz spoilermentesen írni, ugyanakkor a korai előzetesekkel már megfosztották a “fogyasztókat” az igazi katarzistól. A film szerint Kyle Reese egy olyan múltba érkezik, ahol a megvédeni hivatott Sarah Connor szende pincérnő helyett egy terminátor által felnevelt amazon, ráadásul egy T-1000 – es is csak az ő feltűnésére és likvidálására vár. A kis trió pedig nekiáll, hogy sokadszorra is megpróbálják elpusztítani a Skynetet, megakadályozva ezzel a világvégét. Talán jobb lett volna, ha inkább ezen a vonalon haladnak tovább, de, hogy ne csak egy felturbózott folytatás-előzmény legyen kellett bele egy újabb csavar. Egy homályos emlékképre építve kiderül, hogy a világvége nem 1997-ben, hanem 20 évvel később következik be, így egy újabb időgép segítségével 2017-ben találjuk magunkat. Ezzel a futurisztikus utazással már végleg összezavarodunk, logikai bukfencek egymás hegyén-hátán és nem feltétlenül az időparadoxon semmibe vétele miatt, Taylor-ék ugyanakkor görbe tükröt is tartanak a mai személytelen társadalom felé az apokalipszist kirobbantó ketyerével. Egy újabb halálosztó modell megjelenése sem túlságosan egyedi húzás, ennek ellenére mindig üde színfoltot jelent a szériákban Volt már a T-800-ason túl, higanyember, szöszi antiterminátor – terminátor, identitástudatát vesztett gép is. Jelen esetben pedig egy újabb, még sebezhetetlenebb, emberi érzésekkel és emlékekkel felvértezett “masinát” küldött az az undok Skynet Jason Clarke személyében, aki kezdetben erkölcsi dilemma elé is állítja hőseinket. Azt hiszem nem lövöm le a poént, (spoilerveszély!!) ha ezt a kütyüt az öntudatra ébredt ellenség által konvertált John Connorként prezentálom. Hogy ez mennyire merész, fantáziadús esetleg bölcs húzás, az már teljesen szubjektív, személy szerint egy jó ötlet erőtlen abszolválásának tartom. A látványos akció és persze a jövőből jött, Schwarzenegger (The Terminator, 1984) bőrébe bújt halálosztó gépezet képes menteni a filmet. Olykor ugyan kicsit bohócot csinál magából, viszont hitelesen alakítja a széria ikonikus figuráját és még az ősz haj is jól áll neki. A rátraktált apaszerepnek ugyanakkor nem tud makulátlanul megfelelni. Edward Furlong mellett ideális volt a barát – testőr – apa attribútum, de itt szerfelett direkten tálalják, egyszerűen túl erőltetett. Ennek ellenére igazi csillag a középszerűség mezőnyében. A többi szereplőről közel sem lehet ilyen nívóval beszélni. Ha a Trónok harcából (Game of Thrones, 2011 – ) kipattant Emilia Clarke egy kicsit átvett volna sorozatbeli szerepéből akár egy becsületes Sarah Connor is végiglövöldözhetné a filmet, a Kyle Reese-ként ripacskodó Jai Courtney (A Good Day to Die Hard, 2013) pedig jobb lett volna ha megmarad Maclane-nek. A kötelező romantikus viszonyukhoz ráadásul közel két órán keresztül sem sikerül közelebb kerülniük, inkább csak marják egymást, pedig jól felépítve egy tökéletes szál lehetett volna a sok akció között. Utóbbiakra nem is lehet panaszunk, mióta a CGI egyeduralkodóvá vált csak a fantázia szab határt a látványos harci jeleneteknek. Jason Clarke (Lawless, 2012) és Schwarzenegger csatái ennek megfelelően nagyon ülnek, bár kissé csapongóvá is teszik a film vonalvezetését.  Clarke “főgonosz” – figurájának emberi és gépi oldalának kettősségén is látványosan elsiklottak  a készítők.

A Terminator: Genesis mindent egybevetve egy vállalható és őszinte halálosztós mozi, melynek legnagyobb erénye, hogy drasztikusan hozzá mert nyúlni a franchise alapjaihoz, felfrissítve azt. Pimasz módon kasztrálta a szériát a harmadik és negyedik rész teljes ignorálásával, viszont a gyenge színészi játék, kusza rendezés, de leginkább a lyukas és felületesen megírt történet miatt nem érhet fel a kezdeti klasszikushoz. Az utóbbi két produkciót egyértelműen túlszárnyalta, de Alen Taylor-tól ilyen támogatással, mint amit a stúdió kínált számára sokkal többet vártunk, s a kiszámítható végkifejlettel megágyazott folytatáshoz könnyen lehet, hogy majd csak fizető nézőként lesz köze.

Értékelés: 67/100

IMDb: 7,1

Mafab: 69%

Ez is tetszeni fog...

Hozzászólások

  1. […] igyekezett megmutatni a nézőknek. Az idén hetvenedik születésnapját ünneplő színész a Terminátor: Genisys (Terminator: Genisys, 2015) után maga mögött hagyva a robbanások zaját és a kivillanó izomzatot, az Utóhatás […]