Őszintén a Testről és Lélekről (2017) kritika

Előrebocsájtom, hogy ez a kritika bizony szembe fog menni a legtöbb írással, amit eddig olvashattok a Testről és Lélekről c. filmről. Valószínűleg sokakat meg is fogok vele bántani. Ez van, ilyen egy igazán őszinte kritika.

Az idén Oscarra is jelölt magyar film az úgynevezett profik és műértők tollából, vagyis billentyűzetéből csak olyan írások kerültek ki, amik az egekig dicsérik, majdnem mindenhol maximális pontszámot kapott. Hogy ezt ők valami kultúrsznobizmusból vagy az attól való félelemtől vezérelve tették, hogy egy magyar filmmel szemben kell kegyetlenül őszintének lenniük, aminek az alkotóival könnyen összefuthatnak, nem is akarok igazán agyalni. Ez az ő dolguk, az enyém pedig az, hogy kendőzetlenül leírjam nektek egy filmről, hogy az jó-e, vagy nem, és ha nem, akkor miért nem.

Persze ettől lehet, majd megkapom, hogy egy hülye bunkó vagyok, aki nem értette meg a film üzenetét, vagy nem látja benne a zsenialitást, mert nem vagyok egy valódi műértő. Fene tudja, azoknak akik ezt mondanák, lehet még igazuk is lenne. A Saul fia vagy a Sráckor sem tetszett. Önkényesen művészieskedő unalomrengetegnek tartom őket, és ehhez a véleményemhez tartom is magam. Nem arról van szó, hogy a 12 másodpercenkénti robbanásra és erőszakra van szükségem ahhoz, hogy jó legyen a szememben egy film, mivel a jó művészfilmekért, mint például az A Ciambra, vagy  a Szólít a szörny, odáig vagyok, de sajnos a Testről és Lélekről nem lett annyira jó.

Nem azt mondom, hogy teljesen nézhetetlen, és mindenki messzire kerülje el. Vannak pozitív tulajdonságai, csak jóval kevesebb, illetve nem olyan erősek, mint a negatívumai, amik miatt az az érzés marad bennünk a stáblistát elérve, hogy ennél jobban is eltölthettünk volna majdnem két órát. Az említett pozitív tulajdonságokkal kezdem magát a kritikát.

Az egyik legkiemelkedőbb a képi világa. Herbai Máténak tényleg van egy különleges látásmódja, ráadásul a kameráján keresztül ezt át is tudja adni a nézőnek. Nagyjából olyan, mintha kölcsönadná nekünk a szemeit és azt mondaná: „Tessék! Nézz egy picit úgy, mint én, és lásd meg a világban azt a csodát, amit én látok minden egyes nap!” Ezért is kár, hogy ezt a fajta csodát végül egy olyan történetben használták fel, amitől keserű íz marad a szánkban.

Ez a bizonyos keserű íz nem a színészek hibájából fakad, hiszen az nem volt. Még a mellékszereplők és az első alakításukban dolgozók is brillíroztak. Alakításaiknak köszönhetően el tudunk vonatkoztatni a valóságról, elhisszük róluk, hogy ők tényleg ilyen emberek, a gond csak ott van, hogy ezek az emberek totál életidegenek. A szájukba adott szavakról süt, hogy kitaláltak, és néhány szitut leszámítva, a legtöbb jelenet láttán csak egy gondolat fogalmazódik meg bennünk, hogy mikor lesz már ennek vége.

A színészi játékot a filmzene követi abban a sorban, ami még említésre méltó. A hangulatteremtésre a zene az egyik legjobb eszköz. A megfelelő választással könnyen lehet manipulálni a nézőt, így elérve azt, hogy olyan érzések kerülgessék, amilyet a rendező akar. Ez a Testről és Lélekrőlben meg is történik, a probléma csak az, hogy ezek az érzelmek a karakterek miatt hidegen hagynak minket.

Sajnos a pozitívumok sora ezzel be is zárult. A negatívumokból, amik ezeket a jó tulajdonságot lerombolják, pedig párat már meg is említettem. A lagymatag karakterek egy olyan történetben szerepelnek, ami iszonyatosan lassan indul be, majd mikor érdekessé válna, a potenciálját kihasználatlanul hagyva gyorsan feloldja a konfliktust, ami helyett egy szerelmi szálat dörgöl az arcunkba, aminek a résztvevői próbálnak közel kerülni a nézőhöz, de végül szánalmasan elbuknak. Az Asperger-szindróma vagy talán autizmus valamely spektrumán mozgó nőt néhol sajnálnunk kéne, néhol együtt kéne vele éreznünk, de ezek sajnos nem mennek, mert ehhez életszagúbbnak kéne lenni a karakternek. Hasonlóképp van ez a másik főszereplővel is, és ebből adódik, hogy úgy kompletten az egész történet végül csak egy középszerű romantikus drámává válik, amit néhol egész fogyasztható jelenetekkel tarkítottak. Ezek azok a jelenetek, amik végül megmentik a filmet.

Az erős szimbolikával dolgozó film nem fél humorral közelíteni a tabu témákhoz, amiken még el is gondolkozunk egy picit, ám sajnos ezt a vonalat nem tartja végig fent, és inkább átmegy egyfajta nézőuntatásba.

A fentiekből láthatjátok, hogy ez a kritika végül az átlag ember hangja, véleménye lett. Lehet vele vitatkozni, nem egyetérteni vele, de sajnos a valóság az, hogy a legtöbb embernek ez a film nem fogja elnyerni a tetszését. Véleményem szerint, idén egyébként iszonyat erős volt a magyar filmfelhozatal, mert a Kincsem, A Viszkis, a Jupiter holdja és az 1945 mellett szállt harcba a népszerűségért a Testről és Lélekről.

Értékelés: 60/100 Az előnyei mellett jól érzékelhetően ott vannak azok a tényezők, amik miatt úgy lehet érezni, hogy Enyedi Ildikó valami nagyot akart alkotni, ami rendesen gyomorszájba vágja a nézőt, de végül mintha ő saját magát, vagy mások visszafogták volna, és azt mondták, hogy „ne már, ez így túl durva”, aminek köszönhetően nem lett az alkotása az, amire azt mondanánk, hogy huh, ezt még hetekig nem fogjuk kiheverni!

Mafab: 76

IMDb: 7.9/10